Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-27 / 261. szám
5 1991. december 27. Szabad ÚJSÁG TÖRTÉNELMI EMLÉKEZTETŐ avagy Rákóczi népének hányattatása Mind a Magyar Rádió, mind néhány napilap nemrégiben hírül adta: „Ha Kárpátalja lakosai érdeklődést mutatnának a Csehszlovákiához való csatlakozás iránt, akkor a prágai kormány nem zárkózna el, feltéve, hogy azzal a szovjet és az ukrán kormány is egyetért...” A Népszabadság ezt ezzel egészíti ki „...Lánsky azt is hangsúlyozza, hogy országa megértéssel fogadná, és nem utasítaná el, ha a Szovjetunióban lezajló demokratikus változások keretében Kárpátalja lakói önként fejeznék ki szándékukat a Csehszlovákiához való tartozás iránt...” Meglepő, sőt elgondolkodtató hír! Lényegét tekintve jóindulatot színlelő, cinikus ajánlkozás, amely tudomást sem vesz a határ túloldalán élő, igen jelentős magyar etnikumról, s a térség hovatartozását illetően csak két lehetőséget lát: Ukrajna, vagy Csehszlovákia. A proletárdiktatúra és következményei Amint azt Ormos Mária Padovától Trianonig című kiváló munkájában leírja, Wilson amerikai elnök az 1918. január 5-én elmondott beszédében még leszögezte, hogy Ausztria—Magyarország szétzúzása nem tartozik a hadicélok közé. E beszéde után került sor az elnök 14 pontjának meghirdetésére, és ezek távolról sem voltak olyan sötétek a Monarchia szempontjából. „ Wilson a Monarchia népeinek csupán autonómiát (gért, Romániának helyreállítást és nem kiegészítést, Szerbiának pedig kijutást a tengerre. ” A hatalmak a Monarchia megfelelő válaszlépésére vártak, de az idő haladtával láthatóvá vált, hogy a Monarchia politikai vezetői (többségükben nem magyarok — (a szerk), nem képesek kivonni országukat a háborúból. Ráadásul... a belső bomlásnak mind több jelét lehetett tapasztalni. „A nemzeti politikai áramlatok, amelyek hosszabb-rövidebb ideje már autonómiát követeltek, az események hatására most lépésről lépésre közeledtek ahhoz, hogy... elszakadást követeljenek ” A háború utolsó hónapjaiban Wilson még hirdette, hogy a „népeket és tartományokat nem lehet egyik államfelsőségből a másikba csatolni, mintha csupán tárgyakról vagy kövekről lenne szó valamely játékban", de a konkrét követelések elbírálásakor, a határ megvonása során a wilsoni vélekedést a nagyhatalmi döntnökök elfeledték — s ebben fő szerepe a magyar proletárdiktatúra létrejöttének volt, amely megerősödve a bolsevizmus bástyája lehetett volna Európa szívében. A békét diktáló nagyhatalmak viszont a demokratikusnak mondható kapitalista világrend markáns képviselői voltak.(!) Ellenérdekű felek! A cseh Benes és Kramar — idézi O. M. — levelet intézett Clemenceauhoz: „ Csehszlovákia sziget a bolsevik áradatban — hangsúlyozta a memorandum — s csak úgy tud védekezni a bolsevizmus ellen, ha elfoglalhatja a kért vonalat, valamint Kárpátukrajnát... (így) ...megszüntetnék a magyarok és az oroszok közt a kapcsolattartás lehetőségét.” (A „kért vonalba” Sátoraljaújhely, Miskolc és Vác is beletartozott!) A nagyhatalmak ekkor még Csehszlovákiára nem gondoltak; viszont nem akarták ezzel a területtel erősíteni Ukrajnát. „Még az a lehetőség is felmerült, hogy ezt a gazdaságilagpolitikailag elmaradott, társadat— milag fejletlen területet Magyarországhoz csatolják” írja L. Nagy Zsuzsa. Egy hihetetlen jogi abszurd azonban a terület Csehszlovákiához történő csatolását eredményezte. Nevezetesen 1918. július 26-án az USA-beli Mokesportban az amerikai (!!!) rutén államjogi egyesülését mondták Iá az oroszországi ukránok államához, Ukrajnához. A határozatot a General Motors egyik, rutén származású, négyéves kora óta az Egyesült Államokban élő jogtanácsosa, H. Zsatkovics október 18-án nyújtotta át Washingtonban Wilson elnöknek. Wilson a csatlakozást kereken elutasította. Zsatkovics tanácstalanul, de Washingtonban maradt és találkozva Masarykkal, a Csehszlovák állam atyjával megállapodtak, hogy az Ukrajnához való csatlakozás helyett, a terület, a tanácskozás amerikai (!) tagjainak, valamint az otthonában élő nép véleményének megkérdezése nélkül Csehszlovákiához fog tartozni Önállóság helyett beolvasztó cinizmus így jött létre a Kárpátaljai Ruszinszkó tartomány, amelynek Masaryk gyors, széles körű önkormányzatot ígért, s első kormányzójává Zsatkovicsot nevezte ki. Ezzel azt a látszatot keltették, mintha Zsatkovics, mint „hazai rutén” jogosan kötötte volna meg a Wilsont félrevezető szerződést. Zsatkovics csak hónapokig maradt a terület kormányzója. Történt pedig, hogy míg — mint rutén vezető — Washingtonban tárgyalt Wilsonnál, addig Beneá 1919. május 17- én tisztázta Párizsban egy beadványában: a tervezett autonómiáról Kárpát-Ukrajnában nem lehet szó. „Kárpát-Ukrajna ugyanis — írta a csehszlovák külügyminiszter — nem tudna élni a lehetőséggel, mert lakossága szegény és műveletlen. A konferencia elfogadta BeneS álláspontját, kifejezésre juttatva így nézetét, hogy az autonómia csak gazdag és művelt népeknek való.” (Ormos Mária: Padovától Trianonig) A csehszlovák uralom alatt lenézett, műveletlennek kikiáltott, rossz gazdasági helyzetben élő ruténok önkormányzat és anyanyelvi önállóság helyett beolvasztó cinizmust, autonóm törekvésük ellen kemény terrort kaptak a demokratikusnak remélt Prágától. A rutének, mint nehezen vagy alig érthető „nyelvrokonok” könyörtelen asszimilációs intézkedésekkel találták magukat szemben. Az akkori új állam érdeke azt kívánta, hogy a mesterséges határokon belüli „szláv népek” ne hasonlóak, de azonosak legyenek — legalább kívülről nézve. A nyugati szellemben nevelt, jogász Zsatkovics, a rutén testvéreit sújtó cinikus intézkedések és terror láttán 1921. május 16-án éles hangú levélben jelentette Prágának lemondását, s amerikai otthonába költözött vissza. A cseh és a szlovák együttélés már akkor sem volt felhőtlen és békés. Az 1938. november 2-i bécsi döntést követően vitájuk az elszakadásig fajult, és külön-külön, de azonosan, mind a cseh Hácha, mind a szlovák Tiso államelnökök német „védelem” alá helyezték országukat. Ezt órákkal megelőzően a magyar honvédség megindult, s visszafoglalta a még Szlovákiához tartozó, korábban magyar területet, Kárpátalja hegyvidéki részét. Teleki miniszterelnök a bevonulás megkezdésekor autonómiát ígért a visszatért terület rutén (magyarorosz) lakosságának, s azt három hónappal később, mint az 1939. évi VI. törvénycikket az országgyűlés elé terjesztette. így kezdődik: ,^4 magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy részének az 1938. év utolsó negyedében visszatérése után az 1939. év március havában immár a Kárpátalja is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. ” Ez a bevezető szebb volt, mint az akkori, magyar gazdasági helyzet. Az 1920-at követő időben a megmaradt csonka országba menekült az elszakított területek közalkalmazottainak, nyugdíjasainak majd 70 százaléka, s ezekről az országnak gondoskodnia kellett. Súlyosbította a helyzetet, hogy a háború tragikus emberveszteségén túl az elszegényedést növelte a román megszállás, aminek végzetével a kivonulók tizenkétszerf!) nagyobb értéket hurcoltak ki tenyészállatban és vasúti szerelvényekben, mint amennyivel az országot 1924-ben szanálták. (Idézi Gosztonyi Péter.) Csehszlovákia ugyancsak ráfordítás nélkül jutott a Felvidék természeti kincseihez, iparához, minden beruházott vagyonához. Ezért a csehszlovák arányok kedvezőbbek voltak, mint a magyarországiak, s ezt a visszafoglalt területek lakossága megérezte. Az említett VI. törvénycikk liberális volt: mindazok, akik a területtel visszatértek és 1921. július 26-án (a trianoni békeparancs magyar ratifikálása napján) magyar állampolgároknak számítottak, s korábban csak az elcsatolással lettek csehszlovák állampolgárokká —1939. március 15- ével magyar állampolgárságukat visszakapták. Ez kiterjedt a feltételnek megfelelő férfi feleségére, 24 év alatti gyermekeire, sőt az árvákra is. Ugyanezen napon az 1939. évi 6200 sz. rendelet a terület közigazgatását úgy szabályozta, hogy ahol a belügyminiszter a község hivatalos nevét magyar és magyarorosz (rutén) nyelven állapította meg, ,/j kétnyelvű elnevezést együttesen kell használni”. „A törvényeket hiteles fordításban... ki... kell adni, a (...) terület hivatalos lapjában, magyar és magyarorosz nyelven....” A kárpátaljai terület lakosai... (az)... állami, önkormányzati hatóságokhoz, valamint a m. kir. miniszterekhez magyarorosz nyelven is fordulhatnak, és ebben az esetben a választ magyarorosz nyelven kell megadni" A liberális törvényt elsöpörte a háború De a békét és nyugodt fejlődést Kárpátalja nem érhette meg magyar fennhatóság alatt. Röviddel később kitört a második világháború. Kárpátalja osztozott az anyaország sorsában, majd a háború végével abban a kíméletlen fizikai és lelki elnyomásban (kiemelten a magyar lakosság), amelyben azok a szomszédok részesítették, amelyek a náci módszerek és eszmék első terjesztői voltak, s az a szovjet hadsereg, amelyik felszabadítóként a kizsákmányolást és népirtást hozta erre a vidékre. A háborút követő időkről Sándor László helybeli költő így ír: „1944. november 19. után elhurcolták a hadköteles magyar férfiakat gyűjtőtáborokba... először Szolyván, aztán Szamborban... az Orosz Föderációba, Grúziába, egyebüvé... kerültek, még a kommunistákat sem kímélték. A magyar lakosság megfélemlítve élt... elhallgatta magyar voltát, esetenként ukrán, orosz, szlovák, román nemzetiségűnek vallotta magát.” (Az orosz statisztikáról tudnunk kell, hogy minden nemzetiség és nép, a cigányok, sőt a népirtásokat túlélt zsidóság a magyarsággal vállal közösséget, és ahol van, magyar iskolába járatja gyermekeit.) De hogyan került Kárpátalja a Szovjetunióhoz? Benes, aki 1919-ben levélben kérte a békekonferenciától, hogy az orosz és magyar vörösök „szétválasztása érdekében” közéjük ékelődve a területet elfoglalhassa; nos, ő ajánlotta fel Kárpátalját Sztálinnak, hogy a nácikat támogató cseh és szlovák ipar és kollaboránsok bűneit „levezekelje” és a békeszerződéshez a nagy rokon támogatását megkaphassa. Megkapta... Most, amikor a Csehszlovák kormány sietős felajánlkozását olvassuk, tapasztalva, hogy jelentős és egy tömbben élő magyar etnikum elhallgattatásával — s a nemzetközi közvélemény ilyetén, ismételt félreinformálásával — választást és hazát kínál a terület lakosainak a magyarságot is beleértve, úgy tűnik: szegényes a választék. Ukrajna és Csehszlovákia... de ez utóbbi esetben a magyarság számára ez a kisebb elnyomásból a szlovák terrorba való kerülést jelentené! Jobb megoldás nem lenne...? A hivatalos magyar álláspont változatlan: a határok erőszakos megváltoztatását nem kívánjuk. A kötetlen közvélemény viszont a provinciális problémákat egyre inkább középeurópai távlatból és összefüggésben kezdi értékelni: innen nézve már látható, hogy a térségben az évtizedekig „fenntartott” „testvéri barátság” bolsevista karámjának ellenhatásaként a környező népek saját nemzeti államukat követelik. Lehet, hogy ez ésszerűtlen, oktalan és anakronisztikus, de a tömegek érzelmeivel szemben az észérvek ritkán hatásosak. A béke megóvása „érdekében” a tömegek igényét ideig-óráig nagyhatalmi erővel, vagy közömbös hallgatással halogatni lehet, de rendezetlenül hagyni — nagyobb veszély nélkül — nem! SÁRÁNDY GYÖRGY r \ Rólunk is szól... Für Lajos: KISEBBSÉG ÉS TUDOMÁNY A Gyorsuló idő sorozatban napvilágot látott figyelemre méltó kötet napjainkban is időszerű, tanulságos olvasmány. „...a nemzeti kisebbségek kiűzése — jelentette ki Winston Churchill 1944. december 15-én — a leginkább kielégítő és célravezető megoldásnak látszik.” Nem sokkal később Eduard Benes már szinte kérkedve hangoztatta régóta dédelgetett elvét: „Csehszlovákia nemzeti állam lesz, nemzeti kisebbségek nélkül, ezt a célt pedig részben a kisebbségek kiűzésével, részben erőszakos asszimilálásukkal kell elérni. ” Az albánokon kívül, akiknek mintegy a fele él Albánián kívül, Európának a legtöbb kisebbséget adó népe a magyar. A XX. századi békediktátumok révén mintegy 4 millió, helyét nem is változtató lélek 5 állam területén szóródott szét... Für Lajos karcsú könyvecskéje oldalain a nemzeti, nemzetiségi lét problematikáját járja körbe nagy alapossággal Történeti, történelmi áttekintést kapunk a nemzetiségkutatás hőskoráról éppúgy, mint a Magyarországgal szomszédos államok területén élő magyar nemzeti kisebbségek sorsának alakulásáról Természetszerűleg szóba kerül Csehszlovákia is, bizonyos tények, adatok közelebbről érintenek bennünket. „Különös iróniája a sorsnak — álla kötetben —> hogy amikor a kézirat a kiadóba került, sokak szemében a szerző áttekintése túl merésznek tűnhetett a nemzetiségi kérdés vonatkozásaiban, ma viszont, amikor a nemzetiségi magyarság helyzete rohamosan romlik, a nemzetiségi kérdés s a hozzá kapcsolódó álláspontok, sőt gyakorlat gyors ütemben radikalizálódik, a műben kibontakozó kép idealizáltnak tűnhetik. ” Való igaz! Mi mindezt nagyon jól tudjuk, hisz a saját bőrünkön tapasztaljuk, érezzük! A hézagpótló műből még két nyúlfarknyi idézet ide kívánkozik: „... Elemi kötelességünk lenne köztudatosítani, hogy a dualizmus korának öt évtizede alatt (1867—1918), az általunk is annyiszor elátkozott "bűnös” magyar kisebbség politika korszakában a történelmi Magyarország nemzetiségeinek lélekszáma — a városlakó németség és a német anyanyelvű zsidóság roppant nagyarányú asszimilálódása és a szlovákság kivándorlása ellenére —17 százalékkal emelkedett." „T középkori katalánok és a törökországi örmények kiirtásán, a zsidóság legújabb kori holokausztján kívül nincs példa rá az európai népek történelmében, hogy az etnikai türelmetlenség, a soviniszta mohóság ilyen rövid idő alatt ekkora pusztítást tudott volna okozni kisebbségbe sodródott népcsoportokon.” A könyvet érdemes újra meg újra elővenni, fellapozni. ZOLCZER LÁSZLÓ
