Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-05 / 219. szám
1991. november 5. 7 Szabad ÚJSÁG Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul — XVIII. Újra otthon Az előző évi disznóvágásból szalonnánk, zsírunk volt, de lisztünk, kenyerünk, cukrunk nem. Bene Pali barátom adott kenyeret, így nem éheztünk. Innen-onnan kaptunk segítséget, de ezt nem várhattuk el sokáig, hiszen mindenki jegyre kapta az élelmet. A múlt év őszén én vetettem búzát, de azt nyáron Rejdovján aratta le. Hogy hová tette a búzát, nem tudom. Az ő felesége is jegyre kapta a kenyeret és a lisztet. A kukorica meg a krumpli ki sem kelt. Azon a tavaszon és nyáron olyan nagy volt a szárazság, hogy teljesen kopasz lett az egész lévárti határ. A nap leperzselt mindent, még a rét is kiszáradt a Turóc-patak mentén. A jövő évj termés is veszélyben van. A betelepített szlovákok nem végezték el az őszi szántást, nem vetettek, minden parlagon maradt. Megrettentek, hogy jönnek vissza a magyarok, nekik meg innen menni kell. A faluban maradt magyarok meg azért hanyagolták el a szántást-vetést, mert ők az elhurcolástól féltek. így aztán gaz és bogáncs verte fel a lévárti határt. A földemet nem művelhettem. Az hivatalosan Rejdovjáné volt. Nekem csak akkor lesz újra gazdaságom, ha ő elkotródik innen. Van ugyan egy tehenem, amit az elhurcolások előtt egy Bruszik nevű dereski embernek adtam oda, hogy ha egy évig nem térnék vissza, akkor az övé lesz. Az egy év még nem telt le. Most még nem kérem vissza, hadd legyen nála az idő lejártáig. Nem gondoltam, hogy bírósági ügy lesz belőle. Azt állította, hogy megvette tőlem az állatot. De bizonyítani nem tudta és én visszakaptam a tehénkémet. Addig barátságban voltam Bruszik Marcival. Most az emberi tisztességében csalódtam. Mivel se földem, se állatom nem volt, a családom megélhetéséről pedig gondoskodnom kellett, elmentem segédmunkásnak az útépítéshez. Kezdték építeni Ratkó—Nyustya között az országutat. Szeptember már a burdái hegyek alatt tálát. Ott törtem a követ sok földönfutó társammal. Főleg magyarok és cigányok végezték a nehéz földmunkát és a kőtörést. Ott voltak azok a kövi cigányok is, akik egyszer falumunkán az én kezem alatt dolgoztak. Nem is csodálkoztak, amikor megláttak, csak annyit mondtak, hogy no, itt a gazda. Jött azután a szolgabíró, az erdész és még sok hivatalnok ember, de még a magyar tanító is. Magyarul nem taníthat, valamiből meg kell élni. Más munka nincs, csak kőtörés és földhányás. Csákány, kalapács, ásó és lapát nem ilyen kezekbe való. Ezeknek a szerencsétleneknek már az első napon tele lett a tenyere hólyaggal. Fabarakkokban volt a szállásunk. A Burda-patakban tisztálkodtunk, úgy ahogy, egy váltás ingem volt, az izzadságtól szinte lerohadt rólam a hónap végére, pedig minden este kilögyböltem a patak vizében. A reggelit és a vacsorát, a sajátunkat, tarisznyából fogyasztottuk. Ebédre főtt ételt kaptunk. De olyan rosszul készítették, hogy szinte ehetetlen volt. Egyre fogytam, soványodtam. Éreztem, hogy fokozatosan gyengülök. Ezen a vidéken korán érkezik a hideg, a kinti munka megáll, így azután az útépítő munkám befejeződött. Otthon, amíg távol voltam, a családom a tótjaimmal összebékült. Azok is szerencsétlen szegények voltak. Nem tehettek arról, hogy őket a mi házunkba tették. A két kisebb lányka mindig ott téblábolt a feleségem körül a konyhában. Már magyarul beszéltek, mintha magyarnak születtek volna. Egy tető alatt éltünk, magyarok és szlovákok. Közben nagyot fordult a politika. A kommunizmus került uralomra. Az pedig nem szereti a gazdagokat. A magyargyűlölő Blaskót, a fürdőtulajdonost sem. Az állam elvette a fürdőt. Blaskót meg a feleségét kitették az országútra. Oda jutottak, ahová mi, magyarok. Nincstelenek lettek. Csak éppen nem hurcolták el őket. Öregek voltak és tehetetlenek. Az országúton fölvánszorogtak a faluba. Kecső bácsiék befogadták a két öreget. Amikor hazakerültem, gyakran láttam Blaskó Jánost az udvaron a nagy eperfa alatt üldögélni. Vajon eszébe jutott-e neki, hogy mit mondott nekem. Magyarok, ki innen, ez itt az igazság. Azután vele is elbánt a saját fajtája. De megkönyörült rajta a jó Isten. Elküldte érte a halált. A sírját a falunk temetőjében ásták meg. Az első szlovák halott a magyar halottak között. Azokkal nyugossza örök álmát, akiket gyűlölt életében. Nem gondot arra, hogy a sírban és az Isten színe előtt minden ember egyenlő. Amikorra az első hó lehullott, a falubeli elhurcoltak már csaknem mindnyájan hazaszöktek Csehországból. Megszűnt a retorzió. Nem toloncoltak vissza senkit. Ez bennünket megnyugtatott. A betelepítetteket pedig megrettentette. Tudták jól, hogy jogtalanul vannak a házainkban, nem ők építették, nem szülői örökségként kapták a földet, az erdőt és az állatokat. Az államtól kapták. Az pedig tőlünk elrabolta. így hát ők orgazdák. Lopott tulajdont birtokolnak. Ez a tudat nagy nyomással nehezedett rájuk. A saját kormányuk őket is kiszolgáltatottá tette. Se kint, se bent. Magukra hagyták őket. Az új politikai fuvallatban nem törődtek tovább velük. A magyarok elűzésének frontján az első bevetésben feláldozták őket. Nincs rájuk már szükség. Ez nagy csalódást okozott. Reményvesztetté váltak. Most ők érezték azt, amit mi Csehországban. Idegen földön vannak, vissza kell térni oda, ahonnan jöttek. De ez nem ment könnyen. Még hosszú ideig tartott, amíg kiűztük őket a házainkból. A következő év tavaszán, amikor a húsvéti feltámadásra szólított a harangszó, az egész falu a templomban szorongott, felszabadultan, könnyes szemmel, boldogan énekeltünk a mi Istenünkhöz, Máriához, Magyarok Védasszonyához, hogy megszabadított a száműzetésből és visszavezetett bennünket a szülőföldre, amelyen először megláttuk a napot, és amelyben nyugodni akarunk majd őseink mellett, mígnem az örök feltámadásra kondul a harang. A kolonisták kiűzése A házainkat elfoglaló szlovákokat a nép közönséges rablóknak tekintette. Hogy nem ők voltak a rablók, hanem az akkori csehszlovák kormány, legfőképpen BeneS, a legnagyobb rabló, az nem érdekelte az embereket. A tolvaj az, aki elveszi a tulajdonunkat. Márpedig Rejdovján, Martinkó, Pupala meg a többiek bitorolják a vagyonúnkat. Ők a rablók, őket kell innen kiűzni. Édesanyám és a feleségem nagyon nehezen viselte el azt az áldatlan állapotot, amiben éltünk. A saját házunkban Rejdovjánék szemében mi voltunk a betolakodók. Mi kerülgettük őket, vigyáztunk arra, valamivel meg ne sértsük egyikőjüket se. Édesanyám nem türtőztette magát. Folyton szidta a Rejdovjánékat. Hiába csitítottám, ő nem tudott belenyugodni a helyzetbe. Hangosan átkozódott. Mindennap látnia kellett, hogy Rejdovján fogja a lovainkat, a felesége feji a tehenünket, nekünk pedig egy bögre tej sem jut. Mindenünket elkótyavetyéltek. Amikor elvittek, a padláson volt vagy ezer cserép, fazekak, rátók, most egy sincs, mind eladták. Mindezt büntetlenül tehetik. Panasszal sehova sem fordulhattunk. Papírjuk van, hogy tőlünk elkobozták és mindenünket nekik adták. Mindannyiunkban él a remény, hogy egyszer visszakapjuk a tulajdonunkat. Ha nem adják, visszaszerezzük, ha kell, erőszakkal. De még most nincs itt az ideje. Még várni kell. Arra gondotam, hogy amíg eljön ez az idő, elköltözünk a házunkból. Legalább megkíméljük magunkat a mindennapos gyötrelemtől. Tornaiján bérbe vettem egy üres házat. Ott nyugalomban éltem a családommal. De még egy év eltelt, amikor véglegesen visszaszereztem, a saját házamat. A házam és birtokom visszaszerzéséhez először a törvényes utat választottam. Egy ügyvéddel szlovák nyelvű kérvényt írattam, amelyben azt kértem, hogy mint büntetlen előéletű állampolgárnak a tőlem jogtalanul elkobzott vagyonomat adják vissza. Hosszú idő elteltével, 1949. május első napjaiban érkezett meg a válasz. Közölték velem, hogy a birtokomat törvény szerint jogosan tulajdonította el az állam, mint olyan magyar egyéntől, aki nem reszlovakizált és aki így a tulajdonhoz való jogát elvesztette. Ez a végzés mélységesen elkeserített. Elhatároztam, hogy most már akármilyen áron is, de visszaszerzem a birtokomat. Addig nyomorgatom Rejdovjánt, amíg magától el nem megy a házamból. Vagy önként elmegy, vagy sírt ások neki egy nagy tölgyfa alatt. Minden héten elszekereztem a falumba. Már volt szekerem és lovam. Mindig találtam valami ürügyet, hogy bemenjek a portámra. így elvittem onnan az ekét, a boronát, a vetőgépet, a szecskavágót meg egyebeket, ami nekem kellett. Nem egyszerre, de mindig valamit. Rejdovjánnak meg állandóan mondtam, hogy még mindig itt van, mikor megy már vissza Telgártba, oda, ahonnan jött, miért birtokolja az én tulajdnonomat, nem szégyellj magát, hogy más fészkébe költözött, mint veréb a fecskefészekbe. Addig gyötörtem, míg egyszer kibökte, hogy ő elmenne, de ha innen megmozdul, a többiek agyonverik, mert akkor azoknak is menni kell. No, most megtudtam, hogy mi is a helyzet. Nincs más megoldás, el kell űzni erőszakkal. Ennek is eljött az ideje. De közben már az erdőmből hordtam a tűzifát, saját tüzelésre és eladásra. Nálunk az erdő a legnagyobb érték. Hivatalosan az se volt már az enyém. Loptam a sajátomat. Ebből bajom lett, mert a kolonista Pupala elfogott, én őt megnyekkentettem, de később bosszút állt rajtam. Az esetem Pupalával úgy történt, hogy amikor már vagy ötödször voltam fáért az erdőben, lesben állt, és mint útőr elkapott. Tudtam, hogy előbb-utóbb sor kerül a Pupalával való találkozásra. Nagy magyargyűlölő volt. Egy este, amikor a fával megrakott szekéren jöttem kifelé az erdőből, éppen fordulok rá a tornaijai útra, megláttam, hogy Pupala áll a homályban a Rákos hídján. Akkor hirtelen jobbra kanyarodtam, Deresk felé. Aztán egy bozótosnál az útról letértem, megfordultam és a szekér rúdját az út felé irányítva megálltam. Megpacskoltam a lovaim nyakát, aztán egy fa mögé húzódtam. Már majdnem teljesen besötétedett. Kisvártatva hallom, hogy zörren a haraszt. Jön Pupala. Amint a lovak elé ért, kiugrottam a fa mögül, ráugrottam és lerántottam a földre, csak úgy nyekkent. No, Pupala, akarsz-e élni? Ez az ember nem tudott magyarul, de én szlovákul már elég jól elboldogultam. Remegve kért, hogy engedjem el, nem szól senkinek egy szót sem. Elengedlek, mondtam neki, de ha feljelentesz a csendőrségen, vagy ha megmondod a többi kolonistának, akkor másodszor már nem beszélgetünk. Otthagytam a bozótosban. Felültem a szekérre és hazavittem a fát. Pupala féltette a rongy életét. Nem jelentett fel. Én pedig attól kezdve teljes bátorsággal hordtam a fát a tornaijai piacra. így a családomat el tudtam tartani és szépen gyűlt a pénzecske, hogy legyen, ha újra kezdhetem a gazdálkodást. Most már csak Rejdovjánnal kellett elbánni. Ennek is eljött az ideje. Már kezdett a hó olvadni. Rejdovján még mindig nem mozdul. Tavasszal pedig már én akarok szántani, vetni. Nem fogott otthon a hely. A madarak elkezdték a csiripelést. Ez biztos jele annak, hogy a tavasz a kert alatt van. Befogtam a lovakat, és elindultam, hogy körülnézzek az erdőben. A bérei útnál, a hegy lábánál megállítottam a lovakat. Abrakostarisznyát akasztottam a nyakukba. A hosszú nyelű fejszémet a kezembe vettem, és elindultam az ösvényen felfelé. Tíz hold az enyém itt. Szent Iványi József úrtól vettem. A déli oldalt szántófölddé alakítottam. Kivágtam a fákat, kinyestem a kökénybokrokat. A tüskéjétől csupa seb lett a kezem. Dinamittal robbantottam ki a fatönköket, kiástam a gyökereket és megtrágyázva jó szántóföld lett itt. Idelátszanak a Mátra hegyei, az apátfalvi kőbánya fehér kövei idecsillognak. Északra a Vas-hégy, a Kakas és még messzebb fehér csúcsával a Király-hegyet látni. Itt vagyok azon a földön, amit véres tenyeremmel és szemembe futó izzadsággal fogtam művelés alá, ami nekem a mindenem, a boldogságom volt. A szántó és az erdő. És csak úgy elvették tőlem. Évekig kuporgattuk rá a pénzt, hogy megvegyük. Most elrabolták tőlünk. Kinek az igazsága, és milyen igazság ez? Éktelen haragra gerjedtem. (folytatjuk)
