Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-28 / 239. szám
1991. november 28. 5 Szabad ÚJSÁG „Ez az én örökségem..." Öreges, kissé már reszketeg betűkkel megcímzett levél érkezett szerkesztőségünkbe. Négy megvonalazott, közönséges iskolai irkalapot tartalmazott, ugyanilyen írással sűrűn telerőva. Lassan betúzgettük, sorról sorra, s ahogy egyre előrébb haladtunk, úgy nőtt bennünk a döbbenet. Pedig - tulajdonképpen semmi olyat nem tartalmazott az a levél, amiről ne tudnánk, amiről ne hallottunk volna már számtalanszor. Igen, TUDJUK, hogy volt ez, hallottunk róla; az ilyen reszkető betűk azonban egy pillanatra rádöbbentenek bennünket, mit érezhetett, s érezhet még ma is az, aki ÁTÉLTE. Olvassuk el együtt... Kányádi Sándor (A szerző félvételei) Kányádi-versek - Kaláka-zenével „Szellőm vagy, ki megsimogatsz"... „ Tisztelt Szerkesztőség! Miután elolvastam a lapjukban a magyarok deportálásáról szóló cikksorozatot, úgy gondoltam, hogy az én sorsomat is elmondom. Hátha könnyít a még ma is fojtogató fájdalmamon, hiszen nincs nap, hogy eszembe ne jutna az a rettenetes időszak, az a sok szenvedés, amit csak azért kellett elviselnünk, mert magyarok voltunk... Híre terjedt annak idején a faluban, hogy akik nem reszlovakizáltak, azokat Csehországba viszik, s szudéta területekre, 30 kilós csomaggal. Senki nem akarta elhinni - egészen addig, amíg egy napon megjelentek a fegyveresek. Szabályosan körülzárták a falut, majd kiosztották a deportáló leveleket. Mi nem voltunk a listán, és a falu komisszárja is megnyugtatott bennünket: maguk itthon maradnak. Annál jobban megbénultunk a döbbenettől, amikor néhány nap múlva előttünk is megállt egy teherautó. Két fegyveres csendőr ugrott le róla: az egyikük egy papirról felolvasta édesapám, édesanyám és a mi négyünk nevét - ennyien voltunk testvérek -, és csak ennyit tett hozzá: ,Azonnal indulnak...' Amikor édesapám magához tért, berohant az istállóba. Ott volt a két tehenünk, amivel dolgozott, meg a két üsző: ott, közöttük őrjöngött, miközben a csendőr a puskatussal taszigálta: csomagolni, és gyerünk az autóra... Hatéves testvérem erre zokogva nekiugrott a fegyveres embernek, és ütötte, njgta, harapta: ne bántsd az édesapámat, ne bántsad! Édesanyánk csak állt, üres tekintettel, szótlanul, magába roskadva... Nem látszik az Ararát „Föld... föld... föld...!“ - hadik a kiáltás a remény árbockosarában strázsálók szájából, mindön a Noé újkori bárkájára ültetett mezőgazdászok alatt olykor mintha apadni látszana a (büntetésként?) rájuk zúdított ,,ár-hullám“. Látszik-e már egy révnyi Ararát, egy világítótorony, egy szilárd horgonyzóhely ebben az özönvízben? Lehetséges, hogy sokan túl drámainak tartják az efféle kérdésfelvetést, de sajnos, a prózai valóság mondatja ki velünk. Nagyon sok szövetkezet került ugyanis olyan kilátástalan helyzetbe, hogy sem a vagyonjegyes privatizáció, sem a földtulajdonjog viszszaállitása nem jelent számára kiutat a csődhelyzetből. A Hosszúszói Mezőgazdasági Szövetkezet példáján keresztül - akár egy állatorvosi lovon - tanulmányozható gazdaságpolitikánk valamennyi rákfenéje. A dolgozók (pontosabban az egykori földtulajdonosok) tisztában vannak a visszaigénylés jelentőségével, csupán az ügyintézés menetéről hiányosak az ismereteik. Mivel a szövetkezet pillanatnyilag nem tud bérleti díjat fizetni, az emberek számára a tulajdonjogok rendezése egyelőre egyet jelent a föld kivételével, vagyis magángazdálkodással. Eddig csupán három olyan vállalkozó egyén akadt (Borzován), akik mintegy két-két hek-. táros területen megpróbálkoztak a lehetetlennel. Az eredménytelenségük lehangoló. Volt, aki a fél hektáros, több ezer koronáért megmúveltetett gabonaföldjéről mindössze négy zsák termést takarított be... A próbálkozás tar.ulságértékú: az „ősi“ termelési formák kényszerített visszaállításával nem lehet életképes és nyereséges gazdálkodást folytatni. A jövő lehetőségeit illetően egyelőre marad tehát a földtulajdonosok által létrehozott szövetkezetekben történő együttgaz-' dálkodás. Vagy két-három bőrönddel indultunk: az otthon maradottak adták fel utánunk a teherautóra. A vagonokba úgy zsúfoltak be bennünket, mint az állatokat. Éhesek voltunk, fáztunk, néha úgy éreztük, a legjobb lenne most itt rögtön meghalnunk. A vonat gyakran megállt, néha órákat vesztegelt, mintha ő sem akart volna vinni bennünket: ahol lehetett, leszálltunk, hogy legalább a betegeknek megpróbáljunk egy kis meleg levest hozni. Valami kotyvalékot osztottak, de az sem jutott mindenkinek. A vagonban pedig egyre több emberen mutatkoztak a betegség jelei, köztük édesanyámon is. Amikor csak megálltunk, kétségbeesetten szaladtam a vonat mellett. ,OrvostI Orvost/' kiabáltam, és úgy éreztem, hogy megörülök. A vagonok messziről búzlöttek, mindenki, aki odajött körülnézni - többnyire olyan csendórfélék voltak -, csak sarkon fordult és kiköpött. Igaza voltIA vonat tele volt lázas betegekkel, de az egészségeseknek sem volt hol mosakodniuk, a szükségüket elvégezniük... Amikor végre megérkeztünk, már az állomáson vártak bennünket a cseh gazdák. Úgy válogattak közöttünk, mint ha állatok lettünk volna. Amenynyire megértettük, azt mondták, hogy nekik betegekre és gyerekekre nincs szükségük, nekik munkaerő kell. Akkor már csak azt vártuk, hogy vigyen el bennünket valaki, mindegy hogy ki, mindegy hogy hova, csak meleg szobában lehessünk végre. Mi voltunk az utolsók: a szemmel láthatóan beteg édesanyám, és két kicsi gyerek... Nem kellettünk! Ott maradtunk, és sírva De mi lesz addig? Vajon hogyan vészeli, vészelheti át a szövetkezet mostani formájában a teljes ellehetetlenüléssel járó átmeneti állapotot? Hiányzik a transzformációs törvény, hiányzanak a tulajdonjogokat igazoló papírok... Az idő halad, a gazdaság pedig romokban hever. Költóibben fogalmazva: a kutya sem ugat, a karaván is áll. A sors iróniája, hogy a Rozsnyói járásban a három legnagyobb - az almásgörgói, a pelsóci és a hosszúszói - szövetkezet került a legroszszabb helyzetbe. Sót, a legújabb „kulcsszámok“ alapján - amelyek a „hegyi“ gazdaságokat részesítik előnyben - még az állami dotációból is igazságtalanul alacsony összeggel részesedhetnek. A hús- és tejtermelőket sújtó, egyértelműen baklövésnek nevezhető gazdaságpolitikai intézkedések következményei máris érezhetőek. A rozsnyói tejfeldolgozó üzem más járásokból kénytelen összekoldulni a „nyersanyagot“. Ezzel persze a tejtermékek is drágábbak lettek, de erről majd máskor... Addig is hallgassuk, mit mond Bányász János, a hosszúszói szövetkezet elnöke: „Ha nem történik valami - például: csoda akkor még fél esztendeig se bírjuk elviselni az utóbbi hónapokban egyre súlyosabbá váló pénztelenséget. Nekünk 3 millióval tartoznak a felvásárlók, a mi adósságunk összege azonban meghaladja a 26 millió koronát. És ez a teher minden hónapban növekszik, mivel képtelenek vagyunk pénzre váltani a termékeinket. Hogy pontos legyek: nem az eladásuk a gqnd, hiszen a gabonára, a húsra és a gyapjúra volna vevő, csak éppen nevetségesen alacsony árat kínálnak értük. Következésképpen egy olyan abszurd helyzet alakult ki, hogy áruink értékesítésével is csak a veszteségeinket növeljük. Az idei gabonatermés java része - több mint 100 vagon - is a nyakunkon maradt; mázsánként kétfakadtunk az örömtől, mert azt hittük, visszavisznek bennünket. Négy napig voltunk az állomáson, amikor jött egy rozoga teherautó, és azonnal fel kellett raknunk a holminkat. ,És a bútor hol van?’ kérdezte a sofőr, meglátva a három bőröndünket. ,Mert ahova megyünk, ott csak egy üres szoba lesz maguknak...' Szerencsére nem egészen így volt, mert mire teljesen átfagyva odaértünk, már egy kis száraz fa is be volt készítve a szobában álló füstös sparherd mellé. Azon kívül egy ágy, egy asztal és két szék volt még a helyiségben... A gazdánk szerencsére hamar bebizonyította, hogy rendes ember: már holtfáradtan, elgyötörtén aludni készültünk, amikor - este tiz lehetett - még egyszer hozott valami harapnivalót. Most százszorosán visszafizetném, ha tudnám... De hiába volt ö rendes ember, ha az egész országban nagy volt a szegénység. Jegyrendszer volt, és mi fél jegyeket kaptunk, mivel aki munkaképes volt közülünk, az is beteg volt és nem dolgozhatott. Az átélt viszontagságok hatása az egyik napról a másikra mutatkozott meg rajtam: az idegeim mondták fel a szolgálatot, de annyira, hogy a mosti kórházba kerültem. ...Így telt el két hosszú év, életemkét leggyötrelmesebb éve. Hazajöttem ugyan, de a következményeit a mai napig viselem. Már ott, fiatalon megtört emberré váltam: nem mentem férjhez, nincs gyerekem. Hetven évesen ez a történet az én örökségem... Köszönöm, hogy meghallgattak. Tisztelettel: Mester Emerencia. Für. “ százharminc koronáért túladhatnánk rajta, de olyan feltétellel, hogy mi szállítanánk el Csapra és raknánk át a várakozó vagonokba. További abszurdum, hogy a takarmányalapra mázsánként 210 koronáért beszolgáltatott terményt 350-400 koronás „márkás“ takarmánytápként vagyunk kénytelenek visszavásárolni.- Mi a helyzet az állatállománnyal?- Háromszázharminc darab, egyenként 300 kg-os átlagsúlyú borjút kínálunk megvételre. Míg tavaly még 43 koronát adtak kilójáért, az idén a feléért sem viszik. A hízóbikáért 9-10 koronát fizetnek, de a vágójuhnak, valamint a kiselejtezett tehénnek még ennél is alacsonyabb az ázsiója: 6-7, illetve 5 korona kilónként. És mennyiért árusítják az üzletekben?... Megkezdtük a juhok nyírását, az idén is lesz - s talán ránk is „forrósodik“ - - vagy 120 mázsa gyapjú. Holott még a tavalyiért sem kaptuk meg a pénzt... Hát lehetséges ilyen körülmények közepette ÖNFENNTARTÓ gazdálkodást folytatni, akár szövetkezeti, akár egyéb alapon? Az idei évet is előreláthatólag mintegy 8 millió korona mérleghiánnyal zárjuk. Újabb és újabb hiteleket veszünk fel - immár a hitelek törlesztésére is. Az őszi gabonát, a jövő esztendei kenyérnek valót műtrágya nélkül vetettük el, mert arra már egyszerűen nem tellett. S amennyiben már nem kapunk több hitelt - üzemanyagra, vetőmagra, növényvédőszerre, munkabérre -, akkor... nos, az összadósságunk ZÁLOGÉRTÉKÉT csak az állatállomány összértékével, vagy a földalap 60 százalékának értékével lehetne kiegyenlítenünk .. Ennek következményeire már gondolni sem merek, mint ahogy arra sem, hogy mi lesz akkor a 240 dolgozóval, és az ősök földjeivel. . ." KORCSMÁROS LÁSZLÓ Maradandó élményben lehetett részük mindazoknak, akik legutóbbi szombat estéjük egy részét az V. Pozsonyi Városi Kulturális Napok soron lévő rendezvényének szentelték. A város és környéke magyar ajkú (irodalomkedvelő) lakossága ezen a napon Kányádi Sándor romániai magyar költővel, illetve a közismert és méltán népszerű budapesti Kaláka együttessel találkozhatott a Ruzinovi Művelődési Ház intim hangulatú kistermében. A költő és a muzsikusok egy bécsi, illetve prágai közös fellépés után „ejtették útba“ Pozsonyt, hogy eleget tegyenek a Csemadok óvárosi szervezete meghívásának. Kányádi Sándor közvetlen • hangnemben, gyakran ízes anekdotázással fűszerezve beszélt önmagáról, életéről, a hazájában jelenleg uralkodó állapotokról, valamint mindarról, ami - éljünk bárhol - magyarként összeköt bennünket. Mondanivalóját igazgyöngyként ékesítette néhány Kányádi Sándor: gyönyörű verse, amelyeket ő maga adott elő. A Kaláka együttes is egy megzenésített Kányádi-verssel (Két nyárfa) kezdte műsorát, hogy utána még számos költőt megidézzen hihetetlenül gazdag repertoárjából, Petőfi Sándortól kezdve Arany Jánoson, Ady Endrén, a jugoszláviai magyar Pap Józsefen keresztül egészen Faludy Györgyig, majd ismét Kányádi Sándorig. Lenyűgöző élmény volt hallgatni a Gryllus Dániel vezetése alatt immár több mint húsz éve működő együttest; ők voltak azok, akik tulajdonképpen megteremtették Magyarországon a megzenésített vers műfaját, és tökéletes hangszertudással, virtuóz énektechnikával, játékos, amellett szuggesztív előadásmóddal valami hihetetlenül magas szintre fejlesztették. Bizonyították ezt ezen a csodálatosan szép szombat esti koncerten is, amely méltán emelte a kulturális napok rendezvénysorozatának színvonalát. VASS GYULA Alózuhcmó diólevélre (részlet) vannak vidékek ahol nyáron is a kút melletti vályú alján reggelre megszajzík a víz megköt a színe akár a kiöregedett szavakon az emlékezet horkanva hőköl vissza a gyanútlan kis tavaszi csikó pikkelyeket prüszkölve inai anyjához • A Kaláka; balról jobbra Becze Gábor, Radványi Balázs, Huzella Péter és Gryllus Dániel A gazdasági baklövések következményei
