Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-23 / 235. szám
6 1991. november 23. A honfoglaló törzsek és a nyelvjárások _________________________Szabad UJSAC A magyar nyelvjárásokkal behatóbban foglalkozók számára egyre világosabb, hogy az egyszerű emberek beszéde felbecsülhetetlen tudományos jelentőséggel bír. A nyelvjárások vizsgálata azonban nemcsak a jelent, hanem a múltat illetően is fontos ismeretekkel gazdagíthatja tudásunkat. Mi az, amit tudunk? A honfoglaló magyar törzsek neveit Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár fiának 950 körül írt könyvéből, A birodalom kormányzásáról című műből ismerjük, de előfordulnak helyneveinkben is, pl. Nyék, Megyer, Kürtgyarmat (helynevekben Kürt és Gyarmat), Tarján, Jenő, Kér, Részi. A magyar krónikák nem szólnak ezekről a törzsekről, csak a törzsek vezéreiről. A történészeket azonban az érdekelné, hogy az egyes törzseknek hol volt a szállásterületük a honfoglalás korában. Ennek megállapításában eddig azzal a módszerrel igyekeztek eredményre jutni, hogy egy-egy törzs szálláshelyét olyan nagyobb területre helyezték, ahol bármely más magyar törzsnek volt nyoma helynevekben, csak annak az egynek nem, amelynek a vizsgált terület a honfoglaláskor a szállásaként szolgált. Például: a Nyék törzsnek ott lehetett a szállásterülete, ahol a többi hét törzsnév a falvak neveiben előfordul, egyedül a Nyék nem. (A IX—XIII. században még mindenki tudta, hogy ki melyik törzsből származik.) Ezzel a módszerrel többen is kísérleteztek, de mindannyian más-más eredményre jutottak. Mások a nyelvjárások vizsgálatából próbáltak következtetéseket levonni. A kérdés végleges megoldását talán csak egy széleskörű genetikai (és antropológiai) vizsgálat jelenthetné. Lássuk azonban, hogyan vélekednek a történészek a magyar törzsszövetség eredetét illetően. Győrffy György elképzelése A két legismertebb elmélet közül az első Győrffy György nevéhez fűződik, de előtte hasonló eredményre jutott Kniezsa István is. Szerintük az olyan falvak lakosságát, amelyek nevében törzsnevek találhatók, a X.—XI. században telepítették mai helyükre, hogy ezen falvak fegyveres erejével megtörjék azoknak a nemzetségfőknek a hatalmát, akik Géza (972—997) fejedelem és Szent István (997—1038) király központosító hatalmával szembeszegültek (Ajtony, Gyula, Koppány). Ennek az elméletnek néhány ellentmondására szeretném felhívni a figyelmet. Ez a teória nem ad magyarázatot arra, hogy miért található kevés törzsi helynév épp ott, ahova a nemzetségfők elleni fő csapás (Erdély, Bánát) irányult. Győrffy szerint a krónikában azért nem szerepelnek a törzsek nevei, mert azok a XIII. század elejére — amikor Anonymus művét írta 1200—1210 körül — már feledésbe merültek. Véleményem szerint a törzsi öntudat szorosan összefügg a pogány vallással, s a törzsi rendszer emléke a honfoglalás után még évszázadokon keresztül eleven lehetett, hiszen a pogány vallás sokáig erős volt az Árpád-házon belül is. 1230- ig a törzsi arisztokrácia maradék befolyását a pogány vallás támogatásával őrizte meg, korábban pedig Koppány is az ősi pogány szokásra, a szeniorátus elvére hivatkozva követelte magának a trónt. A XI. század a nagy pogánylázadások kora (Vata 1060—1061). A pogányság ellen törvényekkel védekeznek első királyaink (Szent István, Szent László, Könyves Kálmán), de még a XV. században is előfordul pogány szokás szerinti temetkezés. Pogány szokást örökít meg Anonymus vérszerződés-leírása, ahol a honfoglaló vezérek egyenrangú fejedelmekként szerepelnek. László Gyula teóriája A magyar törzsszövetség, törzsi rendszer eredetére vonatkozó másik elmélet László Gyula nevéhez kapcsolódik, aki ezt összefüggésbe hozta az ún. „kettős honfoglalás” elméletével. Szerinte a törzsneves falvak lakossága a VII. század végén költözött mai helyére, amikor az „utóavar” népesség a Kárpátmedencébe települt. Az utóavar népesség és a törzsrendszer kapcsolatát azzal bizonyítja, hogy a törzsneves falvak, mintegy hatvan esetben, olyan helyeken találhatók, ahol az utóavar lakosság nyomai (temetői) kimutathatók. Az egykori Magyarország területén összesen 250 törzsnév található. Tudni kell még azt, hogy a honfoglaló magyarok és az utőavarok nem telepedtek meg ugyanabban a faluban, hanem egymás mellett éltek. A törzsneves falvak eredetét azonban a fenti magyarázat értelmében sem lehet teljes biztonsággal a VII. századig visszavezetni, mert létezhet olyan magyarázat is, hogy a törzsneves falvak népességét azért telepítették (a honfoglaláskor) utóavar falvakba, hogy azok vezető rétegét ellenőrzés alatt tarthassák. Minthogy a törzsneves falvak többsége volt várbirtokon fordul elő elgondolkodtató, vajon a vár- és vele a megyeszervezet nem (utó)avar eredetű-e? Ezek a települések később, a XIII. században nagyrészt kisnemesi falvakká váltak, amelyekben a lakosság 20—30%-a nemes volt. Mit árulnak el a nyelvjárások? Lássuk ezek után, miben lehetnek segítségünkre a mai nyelvjárások, hogy a magyar törzsek szállásterületeiről és egykori nyelvjárásairól valamit megtudjunk. Feltételezzük mindenekelőtt azt, hogy honfoglaló törzseink más-más nyelvjárásokat beszéltek, tehát egy-egy nyelvjárásterület egy-egy szállásterületet is jelent. Néhányan már gondoltak arra, hogy a mai nyelvjárásokból kellene kiindulnunk, ezeket kellene visszavezetnünk a honfoglalás korába. Ennek azonban több akadálya is van: a nagy népmozgások és a nyelvjárási keveredés, a nagy lakosságpusztulás (bár ennek jelentőségét gyakran eltúlozzák), az írásos emlékek hiánya a honfoglalás korát illetően stb. Itt vannak viszont a törzsneves falvaink, amelyek jól használhatók egy ilyen vizsgálathoz. A Nyék nevű falu például nevével jelzi, hogy ott egykor a Nyék törzs egy töredéke telepedett meg, tehát a honfoglaláskor (és a X.— XI. században) annak a falunak a lakossága a Nyék törzs nyelvjárását (nyelvét) beszélte. Ha most összehasonlítjuk a Dunántúlon, az Alföldön, a Bánátban stb. található Nyék nevű falvak nyelvjárását, akkor felfigyelhetünk olyan nyelvjárási sajátosságokra, amelyek a három különböző nyelvjárási terület Nyék nevű falvaiban azonosak, de különböznek azoknak a mai anyanyelvjárások-Nem elírás a fenti cím, hanem egy gömöri népdal utolsó strófájának kezdősora. A nagy gazdasági válság idején, a 30-as években az Amerikába kivándorló gömöriek állítólag ezzel a dallal búcsúztak szülőföldjüktől. Mondom, állítólag, mert nem hiszem, hogy a más kontinensre „kitántorogni” kényszerülőknek kedvük lett volna énekelni. Inkább az itt honmaradottak búcsúztatója lehetett e fájdalmasan szép ének. De nem is a „ki éneke” a lényeg: egy gömöri népdalból kölcsönözte a Csemadok Szőttes Népművészeti Együttesének művészeti vezetője, Richtarcsík Mihály új műsorának címéül az idézett sort. A bemutatót november 15-én tartották meg a pozsonyi ruzinovi művelődési otthonban telt ház, lelkes Szőttes-pártoló közönség előtt. A másfél órás, megszakítás nélküli összeállítás fizikai és szellemi próbára tette az előadókat és nézőket nak a sajátosságaitól, amelyek területén találhatók. Ha tehát az egymástól több száz kilométerre eső falvak nyelvjárásaiban közös jegyeket találunk, akkor azokat nagy valószínűséggel úgy magyarázhatjuk, hogy azok még a honfoglaló Nyék törzs nyelvjárásainak maradványai. Természetesen ugyanez a helyzet a többi törzsneves falu nyelvjárásával is (Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi). A törzsneves falvak nyelvjárásának vizsgálatát 1991. II. 2-án kezdtük meg Németh Zoltánnal Csáb, Dacsókeszi, Kőkeszi, Sirak, Ipolynyék, Sajókeszi falvakban, majd Lanstyák István tanár úrral Feketenyéken és Hidaskürtön folytattuk. A vizsgálat folytatása más területeken hamarosan várható, aminek sürgősségét az is indokolja, hogy a régi szokásokat már szinte csak az idősek ismerik, a nyelvjárást is csak ők becgyaránt. Filmszerűen követték egymást a történelmi Magyarország északi határvidékeiről elindulva dél felé félkörívben egymást követő hét tájegység — Zobor-vidék, Mátyusföld, Gömör, Szatmár, Abaúj, Mezőség, Gyimes — táncai. Talán nem véletlen, hogy épp a peremterületek táncai kerültek be e műsorba. „Nem menünk a másvilágra...” — hirdeti a cím. Még ezekről a területekről sem? Mert az emberi életkor ugyan véges, szaporodnak a fejfák a temetőkben, de látván e műsort, a megőrzés és továbbéltetés akarását, hiszem: a lelki és szellemi hagyaték mindenképp megmarad. A Szőttes művészeti vezetője és a táncosok az autentikus folklór elkötelezett hívei. Mozgásukkal tudatosan vállalnak egyfajta darabosságot, azt a táncolási módot, ahogy a falusi parasztemberek táncolhattak a nehéz fizikai munka után, a maguk kedvtelésére. Vállalják a nem szélik. Adatközlőinkkel a falu történetéről, az egykori falusi életről beszélgettünk, valamint a lótartás szavait, rokonsági szavakat, egyes hangutánzó és hangulatfestő szavakat, a növény- és állatneveket vizsgáltuk. Egy Nyék vagy egy Megyer falubeli ember — hacsak ősei nem betelepültek — szinte biztos lehet benne, hogy ő a Nyék, illetve a Megyer törzs egykori tagja. Ahhoz azonban, hogy a mai nyelvjárásokat törzsekhez tudjuk kötni, nyelvjárásainkat még alapos vizsgálatnak kell alávetnünk. Ezzel kapcsolatban szívesen látunk mindenféle megjegyzést, érdeklődést, támogatást. A kutatást a pozsonyi Comenius Egyetemmagyar tanszékénnek és a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának támogatásával végezzük. könnyű feladatot: megismertetni és elfogadtatni a nézővel népművészetünket minden cicoma nélkül. A Szőttes ilyen értelemben ismét önmagát adta. A táncosok szemmel láthatóan élvezték, hogy táncolnak, jól érezték magukat a színpadon, s ezt a közönség természetesen honorálta. Ám a koreográfiák megalkotásánál a színpad követelményeire sokkal inkább tekintettel kellett volna lenni, és egyfajta színpadi fegyelem sem ment volna az előadás rovására. Az „ősértékből” semmit sem von le, ha a táncosok betöltik a teret, ha a szólisták nem vonulnak háttal hátra a színpad mélyére (nehogy mindenki jól lássa a táncukat) s egyéb ilyen apróságok. Különösen érvényes ez, amikor a nézőnek másfél órán keresztül kell a színpad felé kiengednie üzenetfelfogó csápjait, mint az adott esetben is történt Mert, ugye, abban egyetértünk, hogy minden tánc, minden mozdulat üzenet. Üzenet az is, hogy itt vagyunk, hogy ilyen kultúrával vagyunk itt évszázadok óta, néha megtörtén, máskor vidáman, üzenet az, hogy vállaljuk őseinket, s ezáltal önmagunkat. Ezeknek a gondolatoknak szinte tökéletes megvalósítója a Szőttes bemutatóját kísérő és önálló műsorrészeket is játszó Varsányi-zenekar. Ők nem a szabolcskamihályos egyszerűség, hanem a kikristályosodott értékek megszólaltatói. Prímásuk, Varsányi Ildikó nem csak játssza, megéli a zenét. A színpadra vitt folklór nem Tart pour Part önmagáért történik, hanem hogy elmondjon valamit a nézőnek. A nézőnek, aki az esetek többségében nem folklórszakértő, hanem'pusztán érdeklődő ember, aki jónéven veszi, ha kap valami kapaszkodót az általa látottakhoz. Bemutató kapcsán ritka szokás kitérni a műsorfüzetre, de ez esetben hadd tegyek kivételt, mert a Szőttes most megjelentetett műsorfüzete minden információt tartalmaz, amire a nézőnek a jő tájékozódáshoz szüksége lehet. CSANAKY ELEONÓRA SZEGEDY LÁSZLÓ „Nem menünk a másvilágra...” Szőttes-bemutató Pozsonyban