Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)

1991-11-02 / 217. szám

1991. november 2. Szabad ÚJSÁG 7 Ujváry Zoltán: ujvaiy z^unan; Szülőföldön hontalanul — XVI. Az én szökésem, elfogásom és megmenekülésem A hetedik napon eljött hoz­zám az én jóságos cseh vasuta­som. Holnap-feladhatom a táv­iratot. A harmadik nap Tornai­ján lesz a vagon. Búcsúzáskor hosszan fogtuk egymás kezét. Tudtuk, ez az utolsó találkozásunk. Holnap­után hajnalban én is elutazok. Vasárnap már én is otthon le­szek. Búcsút veszek Protivíntől. Itt hagyom a rossz emlékeket. Sajnálom, akik itt maradnak. A többi szegény számkivetett ma­gyart. De bízom benne, őket is megszabadítja rabságuktól a jó Isten és hazavezérli őket. Sajnáltam Frantót, a vézna német emberkét, akivel kettes­ben könnyebb volt elviselni a cselédsors minden megaláztatá­sát. ő marad, neki nincs hová menni. Legfeljebb ábrándozhat egy jobb világról, amikor majd nem alázzák meg cseh földön az embert csak azért, mert német. Franto sejtette, hogy most már utoljára fütyült nekem a vonat. Eljött az idő. Megyek vissza a falumba, Lévártra. Nem megyek Amerikába. Csak haza. A szülőföldemre megyek, őseimhez, akik ott pihennek a lévárti temetőben. Es vár a csa­ládom. Nem tudok róluk sem­mit. De vasárnap már megölel­hetjük egymást. Az indulás előtti nap éjsza­káján megint nem tudtam el­aludni. De nem is mertem vol­na. Nem volt ébresztőórám. Csak a toronyóra jelezte az idő múlását. A prágai gyorsvonat hajnali négy órakor érkezik a protivíni állomásra. Amikor az óra hármat ütött, indultam. Négy óra előtt tíz perccel az ablaknál álltam a jegypénztár előtt, és kértem a jegyet. A nő az ablak mögött rám nézett, azt mondta, hogy egy pillanat. Bezárta a kis nyílást, gyorsan felállt és kiment. Hal­lom, amint kiált: policáj! Ke­reste a vasúti rendőrt. Édesem Istenem, megint baj­ban vagyok. Felkaptam a pakkomat, sza­ladtam ki az utcára, onnan be a parkba, ahol már eltakartak a fenyőfácskák. Amilyen gyorsan csak tud­tam, szedtem a lábamat és me­nekültem kifelé a városból. Csakhamar elértem a bóri er­dőt. Az erdőben megtaláltam azt a szekérutat, amelyen Bőr­ből járnak be a városba. Ott la­kott három dereski magyar csa­lád. Vicén Ignácék, Galo Rudi­­ék és Stolár Andrásék. Úgy gondoltam, valamelyik családnál ma meghúzódom. Holnap továbbmegyek, de már nem vissza Protivínbe, hanem a következő állomásra, Strakoni­­cére. Ott nem áll meg a gyors. Nem baj, legalább nem lesz fel­tűnő. Jegyet is csak Prágáig vál­tok. így tervezgetve bandukoltam az erdei úton. Hallottam, ahogy a síneken elrobogott az én von­atom. Nem baj, hadd menjen. Fontos, hogy én megmenekül­tem. Eszembe jutott az éne­künk: Óh ne búsulj, föld árva gyer­meke, Ha körülvesz a bajok serege. Rózsa nyílik a kín töviseken, Nyugodjál meg az égi végze­ten. Leültem egy fenyőfa alá. On­nan lestem az utat, mikor jön visszafelé a tejesszekér Proti­­vínből. Hirtelen nagyon álmos let­tem. A fenyő illata szinte elhó­dított. Felugrottam, mert fél­tem, hogy elalszom. Úgy hat óra felé közeledett az úton Bór irányából a társze­kér. Egy fa mögé bújva lestem, hogy ki hajtja a lovakat. Jakab Pista oldalfalúi fiú volt a kocsis. Vitte a tejet Protivínbe. Egy óra, amire visszatér. Ez az idő végtelenül hosszú­nak tűnt. Amikor végre megjelent az erdei úton, intettem a fiúnak. Vegyél fel, megyek Vicén bácsi­­ékhoz. így azután vonat helyett gumikerekű szekéren utaztam. Ellenkező irányba, mint a vo­nat, de mégis hazafelé. Vicén Ignácék nagyot néztek, amikor megláttak. Margit früs­­tököt készített, és várták, hogy elmondjam jövetelem célját. Miközben ettem a szalonnás rántottát és ittam a finom tejes­kávét, azon gondolkoztam, megmondjam-e, hogy jártam. Nem lesz-e abból valami bajuk, hogy tudnak a szökésemről. Ig­nác okos ember volt. A pak­komból sejtette, hogy meglép­tem, csak azt nem tudta, mit ke­resek én Bórban. Ignácnak és Margitnak el­mondtam sorban mindent, ahogy történt. Jól tettem. Ignác mindjárt azt javasolta, hogy ne vigyem magammal a pakkomat. Az feltűnő. Elég ha egy kisebb táskát viszek, mintha csak vala­mi ügyes-bajos dolgot mennék intézni, ők a pakkomat postán feladják a Bálint sógor címére. Felülök egy buszra. Tíz órakor megy Strakonicére. Onnan meg egy órakor indul személyvonat Prágába. így történt. Éjjel fél 12-kor Prágában voltam. Itt már biz­tonságban éreztem magam. Megváltottam a jegyet hazáig. A gyorsvonatba idejében beül­tem, s így jó helyem lett. Egy fülkében az ablak mellé behú­zódtam, és perceken belül el­aludtam. Amikor felébredtem Őeská Tfebonán állt a vonat. Eszembe jutott február 2-a, Gyertyaszen­telő napja, amikor az úton Prá­ga felé a vonatunk elakadt a nagy hóban. Lepergett lelki szemem előtt az a kálvária, amit a mai napig megjártam. És mi vár otthon? Mindegy. Csak már együtt lehetnénk a családommal. Újrakezdjük az életet. Most nyár van. Ragyogó­an süt a reggeli nap. Visz a vo­nat hazafelé. Olyan messze voltam már szenvedésünk helyétől, hogy teljes biztonságban éreztem magam. Álmomban se gondol­tam volna arra, hogy elfoghat­nak. A kálváriának ez a stációja még ezután következett. Megpróbáltatásom új színhe­lyéül a Sátán Bohumint, ezt a dromedár cseh várost választot­ta. Nézem a kupé ablakán át a nagy nyüzsgést a peronon. No, ha elhagyjuk ezt a nagy buta állo­mást, akkor már egyre közelebb leszek a szülőföldemhez. Az út nagyobb részén túlvagyok. Éhes is, szomjas is voltam, de nem mozdultam a helyemről. De má­sok kimozdítottak. Látom, hogy két csendőr, egy fiatalabb és egy idősebb közele­dik a vonathoz. Felszállnak ép­pen abba a kocsiba, amelyben én ülök. Jönnek be a fülkébe. Hátra se nézek. Hallom, hogy kérik az igazolványokat. Nyújtom én is a papíromat. Elég régi volt, még Tornaiján állították ki az elhur­colás előtt. De valódi igazolvány. Lejárat nem áll rajta. A fiatal csendőr nézi a pa­pírt, aztán engem. Hol arra, hol rámpislog. Aztán megszólal tisztán magyarul. Megörültem. Azt hittem, egy földim, egy ma­gyar fiú. Mindegy, ha csendőr is, de magyar. Kérdezi, hová utazom. Mondom, hogy Tornaijára. No, szálljak csak le. Vegyem a pakkomat. Ez már több kettőnél, gon­doltam. Eddig megúsztam. Majdnem otthon vagyok és most lebukok. Az én „magya­rom”, aki mindjárt megmutat­ta, hogy rosszabb a magyarnál: úgy lett csendőr, hogy szlovák­nak íratta magát. Szlovákká lett magyar le­gény. Ilyen áruló kell a hata­lomnak a magyarok ellen. Az egyik csendőr előttem, a másik mögöttem. Leszállók. A peronon megállunk. A fiatal csendőr felszólít, nyissam ki a pakkomat. Leteszem a táskámat, kicsatolom, felhajtom a fedelét. Pár szennyes ing, gatya volt ben­ne. A tetején iratok, levelek. Sze­rencsétlenségemre ott volt az a levél is, amit a feleségem írt már hazulról. A renegát legény kezé­be veszi. Olvassa a címét: Proti­­vín, ő. 23. okr. Pisek. Te szököl — mordul rám a csendőr. Dehogy szűkök, megyek a családomhoz, az már otthon van — válaszoltam hebegve. Elbocsátási papírom sem a gazdámtól, se a munkaügyi hi­vataltól nem volt. Ezt követelte a csendőr. Hogy is lett volna! De hát csak nem vallom be, hogy valóban megszöktem! Gyerünk a kapitányságra — bökött meg az én csendőröm. A másik kérdi tőle, hogy mit tet­tem. Amaz hadarja neki, hogy szökevény vagyok. Vitatkoz­nak. Annyit megértettem az idősebb szavaiból, hogy hagyja­nak engem, mert én nem va­gyok Benderóc. Milyen szerencsétlenség. Rablót, gyilkost vagy ki tudja, kit kerestek és engem fogtak meg. Egy nyomorult magyart. De hát ez is valami. Becsukom a táskám. Elindu­lok. A vonat ablakából néznek utánam. Vajon ki lehet ez a jó­madár, akivel együtt utaztak. Bi­zony, se nem tolvaj, se nem betö­rő, csak egy földönfutó, aki sze­retne a családjához haza menni. Fütyül a vonat. De most nem nekem. Hallom, hogy éles kat­togással elhúz mögöttem. Ez már nélkülem megy Tornaijára. A kapitányságon egy nagy vá­rakozószobában többen üldö­géltek a fal melletti pádon. A helyiség közepén megállítanak. A fiatal csendőr bemegy a szemközti ajtón. Otthagy az öreggel. Ez jóakaratú hozzám. El akart engedtetni. Mondom neki, hogy vécére kell mennem. Intett, hogy mehetek. Rámuta­tott egy ajtóra. Bementem. Ő kint várakozott. Gyorsan lehúztam a csizmá­mat. A bélését felvágtam. A megtakarított pénzemet oda bedugtam. A csizmát visszarán­tottam. A láncot meghúztam, a késemet meg a vécé víztartályá­ba dobtam. No, ez sikerült. A pénzem biztonságos helyen van. Az összes pénzem megvolt, amit az elhurcolás előtt az el­adásokból gyűjtöttem. Az új életet ezzel akarom kezdeni. Az előtérben már ott várt a magyar — szlovák csendőr. Me­hetünk a parancsnokhoz. Ő elöl, én utána, mögöttem az öreg. Ez hallgat, a fiatal mondja a bűnömet. Elszöktem a he­lyemről. Engedélyem nincs. Ki tudja, mit csináltam. Bűnöző is lehetek. Szólni akartam, de a főnök rámmordult, fogjam fe a számat, aztán kiadta a paran­csot, hogy motozzanak meg. A kezemet feltartottam. A buzgó csendőr a zsebeimet át­kutatta. Kivett mindent és le­rakta egy székre. Bicskámat, fé­sűmet, pénztárcámat és a zseb­kendőmet. Édes Istenem, mi­lyen szerencse, hogy a pénze­met eldugtam. Hogyhogy nincs pénzem? — dühöngött a parancsnok. Mondtam, hogy a jegyem megvan, egyébre nincs szüksé­gem, otthon vár a családom. Amikor a két kiskorú gyer­mekemet említettem, a főcsen­dőr megenyhült. Lehet, hogy futni hagy, ha nincs ott a két járőr. így, miután egy irodistának lediktálta az adataimat, közöl­te, hogy vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem. A vonat­jegyet megveszik ők Protivínig nekem és az öreg csendőrnek, aki visszakísér a gazdámhoz. Felfordult velem a szoba. Visszatoloncolnak szolgasá­gom színhelyére. Ahol nincs senkim és semmim. Ahol egye­dül már elviselhetetlen az élet. Csendőr kísér, mint egy bűnö­zőt. Pedig nem vétettem senki ellen. Ki tudja rólam, hogy csak egy nyomorult, szerencsétlen magyar vagyok. Az öregebb csendőr rendkí­vül bosszús lett, amikor meg­kapta a parancsot, hogy vigyen vissza Protivínbe. De nem szólt. Parancs az parancs. Csak az ar­ca rángatózott. Mit tesz ez ve­lem az úton? Pedig nagyon ren­desnek látszik. Nem akarta, hogy ide kerüljek, ő Benderó­­cot akarta elfogni, nem engem. Csak ki ne töltse rajtam a bosszúját. Sohasem tudom meg, hogy milyen lett volna az utam csen­dőri kísérlettel. Az Isten meg­int megsegített. Megyünk vissza az állomásra. A peronon jön velünk szembe egy vasutas, ő kiabálja, hogy melyik vonat mikor, melyik vá­gányról hova indul. Látott, ami­kor elvittek. Az én csendőrömnek ismerő­se lehet, mert megszólítja. Ká­romkodik neki veszettül. En­gem kísérnie kell Protivínbe, Nem vagyok bűnöző, csak ma­gyar. Elszöktem a gazdámtól. Vissza kell toloncolni. Neki ez két napba kerül. Amikor így kidühöngte ma­gát, megkérte a vasutast, vi­gyázzon rám, amíg hazaszalad, szól a családnak, meg vesz ma­gához úti pakkot. Aztán rámutatott egy lócára, hogy üljek oda. Otthagyott a vasutassal. A csendőr alig tűnt el a kijá­raton, a vasutas mellém lép, nem néz rám, mintha nem is hozzám szólna, halkan mondja szépen tisztán magyarul: a har­madik vágányról indul egy sze­mélyvonat ValaSské Mezifiéi felé. Tűnjek el. Nem hittem a fülemnek. Mint a mesében. A bajba jutott hős­höz emberi hangon szól az elva­rázsolt tündér és segítségére siet Az én jó segítőtársam ez a vasutasnak varázsolt magyar, aki éppen ott van, ahol én bajba kerültem. Ez már a második vasutas, aki segít nekem. Az életemet irányító Isten küldte ide. Elfordult és kiabálta a vona­tok indulását. Felkaptam a pak­komat, hallottam, hogy füttyen­­tett a vonatom, át a síneken, és felugrottam az akkor már éppen megmozdult vonat utolsó kocsi­jára. Visszanéztem. Az én jó vas­utasom mintha integetett volna a kezével. Vajon, hogy számol el velem a csendőrnek? Visz a vonat megint. Az Isten megsegített De most már és is óvatosabb leszek. A táskámat ki­nyitottam. Az árulkodó leveleket kivettem. Széttéptem és szélnek eresztettem. A pakkomtól is megszabadultam. Ez könnyen ment, mert a vonat utolsó kocsi­jában voltam. Kinyitottam az aj­tót és a lépcső mellett leenged­tem a táskámat a vasúti töltésre, így az se veheti észre, aki a nyi­tott ablakon kikönyökölve bá­mulja a vidéket, hogy egy táskát valaki kidobott, mert az mindjárt gyanús lenne. Amikor a vonat ValaSské Mezifiőin megállt, azonnal be­mentem a vécébe. Magamra zártam az ajtót, csak akkor jöt­tem ki, amikor a vonat elindult. A legnagyobb állomásokon, ahol tovább állt a vonat és ahol lát kellett szállni, eltűntem a tömegben. A vonaton egyik ku­f)éból átmentem a másikba, ölyton mozogtam, hogy ne le­gyek egy helyen. Losoncon megnyugodtam. Régi magyar földön vagyok. Közel már a szülőföldhöz. Ez a tudat erőt adott. Pedig nagyon elfáradtam. Kimerített az egész napi feszültség. Nem ettem, nem ittam. Meleg volt, a szom­júság különösképpen gyötört. Elérkezett az éjszaka. Nem mertem elaludni. Nyáron korán virrad. Reggel hat órakor szinte fényes nappal volt Tornaiján, amikor leszáll­tam a vonatról. Csodálatosan ragyogott a nap. Talán azért is, mert haza­érkeztem. Ha még nem is va­gyok a falumban, de már majd­nem otthon érzem magam. (folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents