Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-16 / 229. szám
1991. november 16. 3 A hivatalos nyelvről szóló törvény elemzése Gyönyör József Szabad ÚJSÁG NE HAGYJUK ELVESZNI ANYANYELVŰNKET! Egy esztendő telt el azóta, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács törvényt fogadott el a hivatalos nyelvről. Azóta többször is átnéztem a törvény egyes rendelkezéseit, elolvastam a vele kapcsolatos csaknem valamennyi magyar, szlovák és cseh nyelvű újságcikkeket, meghallgattam a rádióban időnként elhangzott méltatásokat, és szemlélője voltam a vele kapcsolatos televíziós vitáknak, de még ma sem tudok szabadulni attól a gondolattól, vajon valóban szükséges volt-e alig egy évvel a „gyengéd forradalom“ után nagy sietséggel megalkotni ezt a kellőképp nem előkészített, a nemzetközi egyezmények szellemétől eléggé távol eső és az európai fejlődést kevésbé elősegítő jogszabályt. Előrebocsátom, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1990. október 25-i 428. számú törvénye a kihirdetés napján, ugyancsak 1990. október 25-én lépett hatályba. Vizsgáljuk meg közelebbről a száraz tények figyelembevételével, minden elfogultság nélkül, de nem tévesztve szem elől a szlovákiai magyarság érdekeit és a magyar nyelv szlovákiai jövőjét! A hivatalos nyelv bevezetése és annak célja Vegyük sorra az egyes szakaszokat! A bevezető rendelkezések két hosszú mondata közül az első, az 1. paragrafus 1. bekezdése tartalmazza a törvény célját, mégpedig azt, hogy a Szlovák Köztársaságban hivatalos nyelvet vezessen be „mint a kölcsönös megértés és a kommunikáció eszközét“. Szépen hangzó szavak, de az eddigi tapasztalatok alapján alig hihető, hogy ezek nem társulnak hátsó gondolatokkal. A helyzet ismeretében kételkedem abban is, hogy a szlovák nyelv kivételes helyzete, mondhatnám egyeduralma, Szlovákiában valóban a kölcsönös megértést fogja szolgálni, s az sem eléggé egyértelmű a számomra, hogy a Szlovák Köztársaság egész területén a szlovák nyelv válik majd a kommunikáció eszközévé. A kételyeimet e téren nem oszlatja el, sót inkább megerősíti a 4. paragrafus rendelkezése. E szerint ugyanis a kitűzött cél érdekében az állam „köteles" lesz megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy Szlovákia lakossága a „megkívánt mértékben“ elsajátíthassa a szlovák nyelvet. Végre világos beszéd: Szlovákiában minden polgárnak maradéktalanul meg kell tanulnia szlovákul. Most pedig nézzük, milyen polgárokról van szó! Természetesen a nemzeti kisebbségek tagjairól. A törvény rendelkezései csakis őket érintik (az etnikai kisebbségekről említést sem tesznek, mintha azok nem léteznének), a szlovák nemzet tagjai ugyanis feltehetően tudnak szlovákul. Az állami gondoskodás lényegében csak nekik szól, hogy mind a hivatalos, mind a magánérintkezésben a szlovák nyelvet használhassák. A cél tehát nem más, mint azt az 1990. október 25-én a pozsonyi parlament épülete előtt magasba emelt transzparensek vezérmondata tartalmazta: „Na Slovensku po slovensky!“, azaz „Szlovákiában szlovákul!“. Ez az évtizedeken át hírhedtté vált jelszó fejezi ki a nacionalista ideológiával átitatott szélsőséges elemek, felhecceit csoportok abbeli törekvését, hogy a XX. század végén megteremtsék a nemzetállamot, és hogy Szlovákia csakis „a szlovákoké legyen“. A törvény többé-kevésbé ennek a célnak az elérését segíti elő. Egyébként a nemzeti szuverenitás és a nemzetállam túlzott mértékű hangoztatásának már most sincs, a jövőben pedig egyáltalán nem lesz helye Európában. A népesség nemzetiségi és etnikai összetételét figyelembe véve kategorikusan le kell szögezni, hogy Szlovákiát nemcsak szlovákok alkotják, Szlovákia nemcsak a szlovákoké Általánosan ismert, hogy a szlovákság képviselői a múltban túzzel-vassal a parlamenti majorizálás lehetősége ellen harcoltak, ezért nem volna szabad elfelejteniük azt, hogy ennek a gyakorlása a nemzeti kisebbségekkel szemben szintén igazságtalan. Kezdetben többféle tervezettel találkoztunk. Ezek javarészt jóhiszemű próbálgatások voltak, amelyek közt vezető helyet foglalt el az a nemzetiségek nyelvének hivatalos használatáról szóló törvénytervezet, amelyet a Szlovák Köztársaság kormányának nemzetiségi tanácsa 1990 májusában tárgyalt meg, s amely sokak szerint elindította az államnyelv, a hivatalos nyelv bevezetéséért folyó végeláthatatlannak tűnő megmozdulást. Majd a szélsőséges elemek egyre hangosabban követelték az egynyelvű Szlovákiát. Ez a törekvés rányomta a bélyegét csaknem valamennyi tervezetre, sőt magukra a törvényjavaslatokra is. Hivatalos nyelvvé a törvény 2. paragrafusa a szlovákot deklarálja. Mindezek ismeretében könnyebben megérthetjük az idézett 1 paragrafus 2. bekezdését, amely a legcsekélyebb kertelés nélkül kimondja, hogy a „hivatalos nyelv érvényesítésének elő kell segítenie a Szlovák Köztársaságban a szlovák nemzet és a nemzetiségű kisebbségek demokráciájának és kultúrájának fejlődését az egyetértés, a nemzetiségi türelmesség, a humanitás és az emberi jogok területén fennálló kötelezettségek szellemében“. De még így is homályban marad, vajon a törvényalkotó miért hozta összefüggésbe a szlovák nyelv érvényesítését a nemzeti kisebbségek demokráciájának és főképp kultúrájának fejlődésével, és a szlovák nyelv használatával kapcsolatban egyebek közt miért tartja szükségesnek hangsúlyozni a nemzetiségi türelmességet. Félő, hogy ezek a rendelkezések, de talán az egész törvény, az előbb említett célok elérését fogja előmozdítani. A legfontosabb rendelkezések A torvény egyik legfontosabb szakasza, a 3. paragrafus, összesen négy bekezdéssel a hivatalos nyelv használatát szabályozza. De lássuk, ki köteles tevékenysége során a hivatalos nyelvet használni! Erről a rendelkezést a 3. paragrafus 1. bekezdése ezekkel a szavakkal tartalmazta: „Az állami szervek és a községi önkormányzati szervek és azok dolgozói...“ A hivatalos érintkezésben ugyancsak a hivatalos nyelvet használják „a természetes és jogi személyek“, mégpedig „szóban és írásban“. Kivételt a törvény csak abban az esetben engedélyez, ha erről a speciális jogszabályok másként rendelkeznek. A 3. paragrafus 1. bekezdése szerint tehát mind az állami szervek, mind az önkormányzati szervek a testületi üléseiken és a bizottságaikban a szlovák nyelvet kötelesek használni. Ebből a bekezdésből az is kiviláglik, hogy az említett szervek dolgozói hivatalos tevékenységüket csak szlovák nyelven végezhetik. Az 1. bekezdés második mondatából pedig egyértelműen következik, hogy a polgároknak ugyancsak szlovák nyelven kell eljuttatniuk beadványaikat a hivatalokhoz. Egyébként a 3. paragrafus 1. bekezdésének említett két mondata különbséget tesz a hivatalos nyelv (I. rész) használatának fokozata között. Míg azonban az első mondatban foglalt rendelkezés szerint az állami szervek, a községi önkormányzati szervek és azok dolgozói kötelesek (az eredeti szöveg szerint „sú povinní") tevékenységük során a hivatalos nyelvet használni, addig a második mondat rendelkezése kijelentő módban azt tartalmazza, hogy a természetes és a jogi személyek mind szóban, mind írásban a hivatalos nyelvet „használják“ („pouzívajú“). A polgárok esetében tehát a törvényhozó mérsékeltebben fogalmaz, viszont a szlovák nyelv használatának szükségessége ebben az esetben is egyértelmű. Az utóbbi rendelkezéssel együtt jár az a veszély, hogy a nem hivatalos nyelven, a nemzetiségi nyelveken írt beadványok esetleg nem intéződnek el. Említésre méltó e szakasz 2. bekezdése is, amely egy további kötelességet foglal magába: „A köziratokat a hivatalos nyelven állítják ki.“ Ezzel összefügg a magyar tanítási nyelvű iskolák bizonyítványainak problémája. Közismert, hogy erre a célra eddig kétnyelvű nyomtatványokat használtak. A tanév végének közeledtével az iskolaigazgatók is elbizonytalanodtak a törvény 3. paragrafusa 2. bekezdésének gyakorlati alkalmazásakor, s egyesek panasszal fordultak a Szlovák Nemzeti Tanácshoz. így került sor annak a levélnek az elkészítésére, amellyel az SZNT egyik alelnöke, vázolva az e téren mutatkozó bizonytalan helyzetet és utalva az 1991. január 9-én jóváhagyott „Alapvető jogok és szabadságok chartájára“, továbbá tartva az esetleg kedvezőtlen nemzetközi visszhangtól, 1991 április 19-én az oktatási, ifjúsági és sportminiszterhez fordult a kétnyelvű nyomtatványok megtartása ügyében. A megkeresés eredménnyel járt, legalábbis a múlt tanév végén. Ugyancsak itt kell szót ejteni az 1991. március 3-i népszámlálás összeíró-iveiről is. Az eddigi gyakorlattól eltérően ezek ugyanis - tekintettel a törvény szóban forgó rendelkezésére - már csak szlovák nyelven készültek. A speciális jogszabályok A továbbiakban - megszakítva az elemzést - ismerkedjünk meg röviden azokkal a legfontosabb speciális jogszabályokkal, amelyekre a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. paragrafusának 4. bekezdése (második mondat) és a 6. paragrafus 4 bekezdése hivatkozik! Amikor a 6. paragrafus 4. bekezdésének rendelkezését olvasom, akkor több jogszabály is eszembe jut, amelynek alapján a Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségek tagjai törvényben meghatározott esetekben anyanyelvűket használhatják. Ezek közül az első helyen említem meg a Szövetségi Gyűlés ügyrendjét. Az 1991. évi 56. számú törvény 21. paragrafusának 2. bekezdése szerint „A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű képviselők beszélhetnek a nemzetiségük nyelvén; a Szövetségi Gyűlés Irodája gondoskodik ilyen megnyilatkozásnak a tárgyalási nyelvek egyikén való tolmácsolásáról“. Megjegyzem, a tárgyalási nyelv e szakasz 1. bekezdése szerint a cseh és a szlovák. Valamivel eltérő fogalmazásban, de lényegében ugyanezt a rendelkezést tartalmazza Szlovákia törvényhozó szerve, a Szlovák Nemzeti Tanács ügyrendje 14. paragrafusának 7. bekezdése, amely így szól: „A szónokok a nemzetiség nyelvén is beszélhetnek. A beszédet egyidejűleg szlovák nyelvre fordítják le“. Elképzelhető, hogy mindezek a jogszabályok idővel megváltozhatnak. Ám azt nem tartom valószínűnek, hogy a törvényhozó testületek a jövőben megtagadnák képviselőiktől azt a jogot, hogy anyanyelvükön szólalhassanak fel. E helyt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az államigazgatási eljárásról szóló 1967. évi 71. számú törvény a nyelvhasználatot egyáltalán nem említi. Nem írja elő azt a kötelességet, hogy a polgárok milyen nyelven fordulhatnak az államigazgatási szervekhez, szóban és Írásban, sem pedig azt, hogy az állami szervek és azok dolgozói milyen nyelvet kötelesek alkalmazni az államigazgatási eljárás során. Szóval ez a törvény semmiféle hivatalos nyelv használatára nem kötelezte és nem is kötelezi a hivatalnokokat, hogy a cseh vagy a szlovák nyelvet megfelelő szinten minden állampolgárnak el kell sajátítania. A nyelvhasználatról a volt nemzeti bizottságokról szóló törvényben sem találunk egyetlen rendelkezést sem, pedig azt 1967 óta jónéhányszor módosították és kiegészítették. Ezek után nézzük, mi a helyzet a bíróságoknál! A bíróságok szervezetéről és a bírák választásáról szóló 1964. évi 36. számú törvény 8. paragrafusa nemcsak azt mondja ki, hogy „Minden polgár egyenlő a törvény előtt és a bíróság előtt“, hanem a 2. bekezdésében - összhangban az Alkotmány 20. cikkelyével - még azt is leszögezi, hogy „A bíróság előtt minden polgár használhatja anyanyelvét“. Ugyanis az egyenlőség a törvény és a bíróság előtt csak úgy valósítható meg következetesen, ha az eljárásban részt vevő személyek egyenlő feltételek mellett juttathatják érvényre jogaikat. A feltételek viszont, amelyeket a bíróságok kötelesek megteremteni, igazán csak akkor lehetnek egyenlők, ha az eljárás valamennyi résztvevője anyanyelvén érvényesítheti jogait, így a szlovákok szlovákul, a csehek csehül, az ukránok ukránul, a németek németül, a magyarok pedig magyarul. S itt, visszakanyarodva a hivatalos nyelvöl szóló törvény 3. paragrafusának 1. bekezdéséhez (a második mondat második feléhez) és a 6. paragrafus 4. bekezdéséhez, hirtelen két törvényt is megemlíthetek, amelynek valamelyik rendelkezése szabályozza az anyanyelv használatát a bírósági eljárásban. Elsősorban a Polgári Perrendtartás 18 paragrafusát vegyük közelebbről szemügyre! E szerint az eljárás résztvevőit azonos jogok illetik meg. Anyanyelvűket mind szóban, mind írásban használhatják a bíróság előtt, mégpedig valamennyi szinten. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is azt, hogy a felek mindennemű beadványukat anyanyelvükön is intézhetik a bírósághoz, szükség esetén, tehát ha egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet, vagy nem tudják magukat szabatosan kifejezni szlovákul vagy csehül, akkor tolmács segítségével is bekapcsolódhatnak a tárgyalásba, amely — a törvény szerint - cseh vagy szlovák nyelven folyik. Az anyanyelv használatával kapcsolatos költségeket természetesen az állam viseli. A törvény egyébként nemcsak csehszlovák polgároknak teszi lehetővé az anyanyelv használatát bírósági eljárás során, hanem minden félnek, az eljárás valamennyi résztvevőjének. Ne gondoljuk azonban, hogy ez a jog a csehszlovák törvényhozás nagylelkűségének köszönhető, nem más ez, mint a nemzetközi egyezményekből reá háruló feladat. Nézetem szerint a csehszlovák törvényhozás nagyvonalúsága abban nyilvánulhatott volna meg, ha lehetővé tette volna, hogy a bíróságok a felek nyelvén, tehát a magyar nemzeti kisebbség tagjainak esetében magyar nyelven vezethessék a tárgyalást. A tárgyalási nyelvet azonban a felek nem választhatják meg. Hasonló a helyzet a közjegyző előtt lefolytatott eljárásban, meg a büntetőeljárásban is. A Büntető Perrendtartás 2. paragrafusának 14. bekezdése szerint „minden polgár jogosult arra, hogy a büntetőeljárás során eljáró szervek előtt anyanyelvét használja“. Ebből az következik, hogy az eljárás magyar, ukrán, lengyel, német anyanyelvű résztvevői nem csupán a bíróság előtt használhatják anyanyelvűket, hanem már az eljárás megindításakor, a nyomozás kezdetekor is. A törvénynek ez a rendelkezése természetesen vonatkozik a tanúkra is. Azokban az esetekben pedig, amikor „a terhelt nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a tárgyalást vezetik“, a hatályos jogszabály az eljáró szerv számára ugyanúgy lehetővé teszi tolmács bevonását, mint a polgári eljárás során. A fentiekkel kapcsolatban említést kell tennem arról a lehetőségről is, hogy az unitáris Igazságügyi Minisztérium 1954. április 8-i 2471/54-L-1. számú utasítása szerint az ítéletet valamennyi bíróságunk akár magyar, akár ukrán nyelven is kézbesíti, de csak akkor, ha azt a felek kérik. Egyébként a minisztérium ebben a körlevélben utalt az 1952. évi 66. számú törvény 6. paragrafusára, amely szavatolta, hogy minden polgár használhatja anyanyelvét a bíróság előtt. Ez a rendelkezés vonatkozott más igazságügyi szervekkel való érintkezésre is. Egyúttal elrendelte a kétnyelvű (szlovák-magyar, szlovák-rutén) nyomtatványok használatát, s hogy magyar, illetve ukrán nyelven is meg kell jelölni az igazságügyi épületeket. Az anyanyelv használatával összefüggésben hasonló rendelkezést tartalmaz a szlovákiai Igazságügyi Minisztérium 1973. évi 7. számú utasítása is. Lényegében ezek azok a speciális jogszabályok, melyekre a hivatalos nyelvről szóló törvény elsősorban utal. Úgy tűnik, mintha ezek a nyelvhasználat terén nagyvonalúbbak volnának, mint a hivatalos nyelvről szóló törvény. A helység- és utcanevek Most térjünk vissza a törvényhez, annak is a legérzékenyebb részéhez. Általában az egész 3. paragrafus, különösképp annak 4 bekezdése váltotta ki eddig a legnagyobb vihart, amely csaknem egy esztendeje nem csillapodik, sót időnként túlságosan is felerősödik. Mindenekelőtt lássuk ennek a bekezdésnek a szövegét szó szerinti magyar fordításban: „A községek, a városok és azok részei, az utcák, a terek, a közterületek nevei és más földrajzi nevek a hivatalos nyelven jelöltetnek meg". (Az eredeti szövegben: Názvy obcí . . . sa oznacujú v úradnom jazyku".) Az elfogadott szövegben a,,názvy'' és a,,saoznaőujú" szavak szerepelnek, s fordításban ezért használtam szenvedő igealakot. A törvény idézett rendelkezéséből kitűnik, hogy mind a községeknek és városoknak, mind az utcáknak, tereknek, közterületeknek és más földrajzi helyeknek az elnevezése lehet többnyelvű is, de valamennyi közül csak a szlovákot szabad feltüntetni. Az ősi helységnevek a nemzetiségi területeken sem jöhetnek számításba. Minthogy a helységnevek használatára vonatkozó magyarázat nem található a törvényjavaslat indoklásában, s a változtatás után pedig nem tettek közzé tájékoztatást, ezért e téren az elmúlt hónapok folyamán nehézségek és félremagyarázások is felmerültek. Különösen a helységnevek magyar nyelvű változatainak a feltüntetése okoz jelenleg is megoldhatatlannak tűnő problémát. A kielégítő megoldás, sajnos, várat magára. Gondolom, ez csak akkor születik meg, ha majd az 1990. évi 428. számú törvényt hatályon kívül helyezik, és az 1990. évi 517. számú törvényt kellőképpen módosítják. (A folytatást hétfői számunk 6. oldalán olvashatják.)
