Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)

1991-11-13 / 226. szám

1991. november 13.

Szabad ÚJSÁG

5

Ildik Ju

.: . :

goszlávia

avagy

í W , í & f , , yM i

második „m<

morddá"

C Kultúra

3

Önmagunkkal vagyunk határosak

Két kérdés KOMLÓS ATTILÁHOZ,

a Magyarok Világszövetsége főtitkárához

Nagyobb hazai kulturális rendezvényeink támogatói, szponzorai névsorában egyre gyakrabban tűnik fel a Magyarok Világszövetségének neve is. A közelmúltban megvalósult „Határokon túli magyar kulturális és művelődési szövetségek, szervezetek képviselői baráti munkaértekezletének“ védnöke szintén a Magyarok Világszövetsége volt, itt munkatársunknak alkalma nyílt egy rövid beszélgetésre a szövetség főtitkárával, Komlós Attilával.

Füzes Oszkár, a Népszabadság cikkírója a harmadik Jugoszlávia mielőbbi megszilárdulásában reménykedik. Bizonyára sokan vannak, baloldaliak és liberálisok, akik így gondolkodnak, és hitetlenkedve, gyanús szemmel néznek azokra, akik szerint nemcsak célszerűbb és értelmesebb, de - ma már! - valószínűbb konstrukció is ennél - a második „monarchia“.

Pedig nem kevesen vannak ma Európában olyanok, akik szerint az Osztrák-Magyar Monarchia nagyon is korszerű modell lehet. Közéjük tartozik Pierre Béhar, a limoges-i egyetem professzora is, aki a párizsi Commentaire-ben megjelent tanulmányában (1991. 53. sz.) az elkötelezetten Habsburg-ellenes Palackyra hivatkozik. A cseh és szlovák ügy lelkes képviselője, mint köztudomású, végül mégiscsak arra a következtetésre jutott, hogy ha Ausztria nem létezne, ki kellene találni.

„Mivel nem létezik - teszi hozzá Béhar -, nem marad más hátra, mint hogy újból kitaláljuk. Teljességgel meg kell változtatni az 1919 utáni gondolkodásmódot és beidegződéseket. Az európai egyensúly felborulása nem Németország természetes és magától értetődő újraegyesüléséből fakad, hanem sokkal inkább az osztrák-magyar együttes felbomlásából, amely azt ellensúlyozni tudta. Mivel hiábavaló erőfeszítés lett volna ellene szegülni a német újraegyesülésnek, az európai egyensúly helyreállításának egyedüli módja a dunai komplexum restaurálása. “

Kende Péter nem ért egyet ezzel az elképzeléssel. A párizsi toronyból című, nemrég megjelent kötet szerzője, aki 1989 tavaszán még az „államhatárokkal nem korlátozott népfogalom mellett" voksolt (Talpra állni készülő nemzet, i. m. 320. o.), ma inkább az államhatárokon belüli multikulturális nemzetközösség" vagy politikai nemzet eszméjének híve. Kende szerint a nyelvi-kulturális vagy etnikaivallási közösségek egyenlő polgári jogait szavatoló, de mindamellett politikai értelemben „egy és oszthatatlan" nemzeti közösség sokkal előnyösebb megoldás mind a merev, anakronisztikus, nyelvi-kulturális másságot nem tűrő nemzetállamoknál, mind pedig a föderációs, vagy konföderációs elképzeléseknél.

A Commentaire nyári számában éppen ezért Kende vitatja Pierre Béhar elképzelését. A „jelenlegi államok társulását" ó nemcsak illuzórikusnak, de egyenesen károsnak, kontraproduktívnak tartja, „amennyiben a nacionalista túlzások megfékezését tartjuk legfőbb célunknak". A terhek egyenlő megosztása és a jövedelmek újraelosztása bármilyen föderális struktúrában indulatos vitákhoz vezet, mivel a döntések a szó szoros értelmében látványosan érintik a különálló közösségek helyzetét. Ha egy állam különálló régiókra bomlik, a javak számadásba vétele konfliktusokhoz vezet az egyes közösségek között, míg „a különálló csoportok tagadása' ‘ esetén az egyes csoportok javainak újraelosztása „láthatatlanná válik".

Kende Jugoszlávia példájával igazolja, hogy a Duna-medencef regionális integráció, azon túl, hogy megvalósíthatatlan vágyálom, még haszontalan is, mert csak több problémát okoz, mint amennyit képes volna megoldani.

Csakhogy a délszláv föderáció

összeomlásából egyáltalán nem következik, hogy az önrendelkezési- jog alapján abból kiváló új államok ne kereshetnék - immár minden külső kényszert levetkőzve - a saját jól felfogott érdekükben az új típusú, nem föderatív, hanem konföderatív integráció útját.

Sajnos, nagyon sokan, így például Ronald H. Linden, az RFE Research Institute munkatársa is, úgy vélekednek, hogy a közép-kelet-európai térségen belül és kívül egyre erőteljesebbé váló nemzeti törekvések veszélyeztetik, felszabdalják az amúgy sem befejezett európai egységesülési folyamatot, nem gondolva arra, hogy az erőszakkal fenntartott integrációk felbomlása új, valóban életképes, az önállóságukat elnyert politikai entitások szabad elhatározásából fakadó integrációk kialakulásához vezethet.

Ne feledjük, hogy Jugoszláviában végeredményben 1929 óta folyamatosan diktatúra van, hogy ,,a jugoszláv államnak születési hibája, hogy kezdettől fogva a szerb hadsereg és a szerb rendőrség játszott benne meghatározó szerepet", (Christine von Kohl: Nothing more in Common - Uncaptive Minds 1991, 15.)

Igaza van Hamberger Juditnak és Szilágyi Imrének: „a jugoszláv egységet ma már csak diktatúrával lehet fenntartani". (Magyar Nemzet, 1991. július 6.)

Nemcsak a személynek, hanem a nemzetnek is természet adta joga, hogy szabad legyen. Mármost, mi történik akkor, ha az alig kétmilliós szlovén nemzet e jogával élve, „megelégelve - mint Szilágyiék írják - Jugoszlávia nem európai jellegű és igényű gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét", önálló nemzetközi jogi alannyá válik, és - immár saját akaratából - konföderációra lép olyan államokkal, amelyek osztják és lehetőleg érvényesítik is politikai és társadalmi életükben az általánosan elfogadott európai értékeket?

Az nem valószínű, hogy Szerbia partner lehetne egy ilyen típusú integrációban, hiszen Milosevics rég kijelentette: „Mi, szerbek, nem sokra becsüljük a konföderációt. A konföderáció nem állam Elképzelhetetlen, hogy szerbek más államokban éljenek. Minden szerbnek egy államban - Szerbiában - kell élnie." Július 6-án Milosevics csak megerősítette korábbi álláspontját: „Meggyőződésem, Jugoszlávia sikeresen, sót még sikeresebben is fejlődhet azok nélkül, akik úgy döntöttek, hogy elhagyják." (Magyar Szó, 1991. július 7.)

De különben is - jegyzi meg nagyon helyesen Johann Georg Reissmüller, a Frankfurter Allgemeine Zeitünk főszerkesztője - „vajon a lengyel nemzet szívesen egyesült volna 1939 szeptemberében Németországgal"?

Sokkal inkább partner lehet Szlovénia számára Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia - és természetesen Horvátország. Azok az államok tehát, amelyeknek elemi érdekük, hogy - saját szuverenitásukat fenntartva - létrehozzanak egy olyan konföderációt, amely nemcsak egy sok évszázados civilizációs és gazdasági egységet állítana helyre, (mely egységhez egyébként kulturális értelemben, mint legutóbb Annie Kriege/ is utalt rá a Figaróban, Bécsben, Budapesten és Ljubljanán kívül Velence és

Krakkó is hozzátartozik), hanem a dunai térségben az Európai Közösséghez való felzárkózását is nagyban előmozdítaná.

Kende Péter szerint „Közép-Európa országai inkább a nagy Európában szeretnének megkapaszkodni, és nem saját nehézségeiket növelni az egyesülést kockáztatva." Ma még- sajnos - nemcsak a „nagy Európa" gondolkodik így, hanem az érintett országok kormányainak többsége is.

De nem biztos, hogy olyan sokáig tart ez a nagy-európai eufória. A június 29-i Economist vezércikkének (Playing at one?) finom és mélyreható szkepszise, melyet a Kanadától Indiáig mindenütt forrongó föderációk látványa sugallt (nem egy közülük brit alkotás volt), még azokat is gondolkodóba ejtheti, akik régóta csak legyintenek az európai integráció kérdéseiben tanúsított örökös brit különvéleményre.

A másik - talán még uralkodóbb- jel a francia-német ellentét felszínre kerülése. Németországban már világosan látszik a Genscher utáni német külpolitika, mindenekelőtt az új német Közép- és Kelet-Európa-politika megváltozott iránya, és a franciák növekvő nyugtalansággal szemlélik az erősödő német és osztrák külpolitikai aktivizmust. Miközben Dumas francia külügyminiszter nem csekély cinizmussal arról beszél, hogy az Európai Közösségnek nem az a dolga, hogy emancipálja a kis nemzeteket, hanem az, hogy a nemzetközi jog követelményeinek betartásán őrködjön, a Le Monde Németország, Szlovénia és Horvátország védöhatalma címmel közli bonni tudósítójának beszámolóját.

Lehet, hogy a két háború közötti rossz beidegződések nyomán Franciaország újból arra a következtetésre jut, hogy „a békét nem a Németország és egy megújuló Ausztria közötti egyPensúly fogja megóvni Közép-Európában, hanem egy sor aprócska állam, melyek, minthogy egyénileg túlságosan gyengék ahhoz, hogy szembeforduljanak Németországgal vagy Oroszországgal, inkább majd Franciaország klienseivé, lekötelezettjeivé válnak". (Piene Béhar)

De az is lehet, hogy a britek és a franciák, ha egyáltalán hozzá kívánnak járulni az európai egység kialakításához, elöbb-utóbb csak megértik, hogy „Európa sorsa Közép-Európában dől el", s ezért most kell eldönteniük: mi a jobb nekik, és mi a jobb Európának? Ausztria, 1995-re tervezett belépése a föderális Európába, vagyis a békés eszközökkel megvalósuló Anschluss, ami a többi középeurópai ország integrációját voltaképpen az újból létrejövő 85 és fél milliós, hatalmas gazdasági erőt képviselő germán tömbbe történő felszívódásukkal teszi egyértelművé, vagy egy új közép-európai konföderáció, amely ellensúlya lehet nemcsak Németországnak, hanem a feltörő új keleteurópai nagyhatalomnak, Oroszországnak is.

Párizs és London most még nem tartja szükségesnek,»hogy lépjen. Talán nem véletlen, hogy a londoni emigráns ukrán kormány feje, Nikola Plavjuk viszont már látja a hatalmi ellensúly nélkülözhetetlenségét. ,,Európa attól tart - olvashatjuk Plavjuknak a nyugat-ukrajnai Ternopil egyik hetilapjában megjelent interjújában -, hogy Németország imperialista hajlamai felélénkülhetnek, ami egy német-orosz agresszív tömb kialakulásához vezethet. Ha sikerülne megteremteni egy olyan kelet-európai államközösséget, amelyet szembe lehetne állítani ezekkel a potenciális szuperállamokkal, ez elősegítené a Nyugattal való kapcsolatok elmélyülését és enyhítené a balkanizációtól való féléimet. " (Zapovit, 1991. május 16.)

MOLNÁR GUSZTÁV

• A Kárpát-medencében élő magyarok kulturális közeledésének elősegítésében, koordinálásában milyen szerepet vállal a Magyarok Világszövetsége?- Legfőbb igyekezetünk segíteni, minden olyan szerepet magunkra vállalunk, amely saját magunk öntisztulását, másokkal való kapcsolataink rendezését segíti elő. A történelem az elmúlt száz év során rendkívül bonyolult helyzetet teremtett ebben a térségben, mert összekuszálta a hagyományokat, az együttélési normákat, és ezt a helyzetet konzerválta egy rendkívül utópisztikus ideológia, amelynek a gyakorlati megjelenülése, a politika, még jobban rátette a fedőt erre az egész állapotra. Azaz nem engedte rendeződni a maga törvényszerűségei szerint a feszültségeket. Ezek halmozódtak évtizedeken át és most, amikor a történelmi változások elsodorták a „fedőt“ a mi kelet-európai fazekunkról, a problémák gőzként törnek elő a fazékból és megégetnek mindenkit, aki közel kerül hozzá. Ám ahogy a forró víz is egyszer lehűl, ezek a problémák is lassan megoldódnak. Tehát én kifejezetten hiszek abban, hogy Európának hatalmas szerepe lesz az emberiség következő évszázadának történetében. Egy gazdaságilag, kulturálisan rendkívüli tartalommal rendelkező kontinens népei fognak itt valami csodálatos dolgot teremteni. Lehet, hogy a mi generációnk életében ez nem fog megvalósulni, csak gyermekeink, unokáink életét fogja igazán széppé tenni, de hát messzebbre kell tekintenünk, hiszen nekünk alakító tényezőként kell léteznünk, nem elég sodródni a napi politikával. A Magyarok Világszövetsége olyan szervezet kell hogy legyen, amely messzebbre lát saját érzelmi töltéseinél, egy olyan korszak előkészítőjeként, amelyben ezek a feszültségek meg fognak oldódni. Nem szabad beleesnünk a szokványos csapdába azáltal, hogy mi itt ellenségképet alakítsunk ki egyik vagy másik nemzetről. Ez megengedhetetlen és tilos, abszolút történelemellenes. Nekünk föl kell ismernünk, hogy ebben a térségben csak baráti alapon lehet igazán a jövőt előkészíteni. A népek egymásra vannak utalva. Az egymásrautaltság azonban nem idézhet elő kényszerállapotot. Föl kell ismernünk a történelmünkben, hagyományainkban, gondolkodásunkban rejlő rengeteg színt, s így Európa gyönyörű paletta lesz, nem pedig kaotikus színorgia. Nos, erre mondom én azt, hogy első lépésként az itt élő népek emeljék fel tekintetüket, és lássák be azt, hogy nem alábbvaló egyik sem a másiknál. A történelem nem szabad hogy ballasztot, nyűgöt, béklyót jelentsen a számunkra, hanem tanulságot, és akkor nem fog összeugrasztani bennünket.

• A kelet-európai demokratizálódási folyamat, a határok átjárhatósága nem teszi időszerűtlenné a Magyarok Világszövetségének létét, avagy időszerűvé a Szövetség belső átalakulását?- A belső szervezeti átalakulás mindenképpen szükséges. Több kérdést kell tisztázni, ami az elmúlt néhány évtized politikai tehertételével függ össze. A szövetség, amely 1949-ben alakult, sokat kínlódott az elmúlt évtizedekben - hasonlóan más társadalmi szervezetekhez, amelyek az állam jármában léteztek és természetszerűleg annak céljait is szolgálták. Ennek a múltnak a lezárását és egy új korszak kezdetét kell demonstrálnunk a közvélemény és a külvilág előtt, hogy ismerjék meg, mi az, ami valóban más a Magyarok Világszövetségében. Ez a másság abban is megmutatkozik, hogy a Magyarok Világszövetsége a múltban kizárólag a nyugati szórványmagyarság ügyeivel foglalkozott, s így óriási hangsúlyeltolódás következett be, éppen az ön által említett változások következtében. A kelet-európai magyarság szervezetei keresik a partneri viszonyt a Magyarok Világszövetségével, és ez nagy kihívás számunkra. Ha még tovább lépünk, azt is mondhatom, hogy ilyen értelemben a jelenlegi határok az MVSZ számára gyakorlatilag semmiféle problémát nem jelentenek. Gyakran beszélnek a határok ellégiesedéséröl, spiritualizálódásáról. Szövetségünk életében a határok semmiféle gátló tényezőt nem jelentenek. Noha öt-hat országban élünk - gyakorlatilag önmagunkkal vagyunk határosak -, és azt a fajta egységet, amelyről beszéltünk, mi valóságnak látjuk már.

BALÁZS F. ATTILA