Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)

1991-10-09 / 197. szám

1991. október 9. 5 Szabad ÚJSÁG Ion függ“, hogy aztán a kitörő háború légkörében - melynek elöérzetébe beleroppant papírra vesse: „Meg­menekülésünk lehetetlen! Sajnos, ily világosan látom. A magyarokat ki fogják pusztítani..." (Napló, 1848, július 13.) A vázolt keretek között Széchenyi mindamellett rendkívül magas erkölcsi síkról tekintette a nemzeti fejlődést. Külön tanulmányt érdemelne a nem­zetiségek ellen irányuló magyar vad­hajtások ostorozása. Legyen elég ehelyütt az 1842. november 27-én tartott híres beszédéből kiragadni a szenvedélytől hajtott, túlbuzgó ma­gyarokra tett elmarasztaló észrevéte­leit. Ha nyelvünk s nemzetisé­günk nyelve kerül szőnyegre“, „a leghidegebb vérű elragadtatik. a legélesebb látású vaksággal van Senki ember ne akarja elpusztítani...- Széchenyi István a nemzetről, nemzetiségről -A cím Széchenyi Istvántól vett idé­zet Naplójából és egész terjedelmé­ben így hangzik: „Senki ember ne akarja megváltoztatni vagy éppen elpusztítani egy nemzet nyelvét- olyan ez, mint a zománc, mely a fogat burkolja!“ A Bécsben született és nevelkedett Széchenyi, különösen utazásai (Olaszország, Balkán, Franciaország, Anglia) révén látszatra elidegenedett a magyarságtól, hűvös távolságtartás­sal, mi több, néha megvető gúnnyal illette mindazt, ami tespedtségében és kritikátlan önteltségében szinte élet­­képtelenné tette a nemesi Magyaror­szágot. Ugyanakkor rendkívül fogé­kony volt a néplélek rezdülései iránt. A fentebbi fellángolást egy ilyen él­mény váltotta ki belőle: huszárszáza­dának ünnepséget rendezett a Debre­cenhez közeli erdőben. A katonák mu­latozását látván jegyezte fel Naplójá­ban: „Annyira ellágyulok, ha valami hazait látok, hogy egy hegedű, egy cimbalom, de még egy duda is elég, hogy a sírásig elszoruljon a szí­vem.“ Aztán következik az idézett kitétel. Mindezt az a Széchenyi vallja meg önmagának - tehát nem kifelé, nyilvánosan -, aki egyébiránt, éppen­séggel népe, nemzete vonatkozásá­ban a jövőt úgy jelölte ki, hogy „egye­dül a minden szenvedelmeidül ment, a minden ábrándnak s min­den szívgerjedelemnek parancsoló hideg ész jelölheti ki ennek útját!“- írja 1841-ben a Kelet népe c. mun­kájában. A reformkor lelkületét tekintve Szé­chenyi személyiségében és szellemi­ségében tapasztalható ki ez a ma is sok vonatkozásban ható és elfogad­ható nemzettudat, önazonosság, amit Arany János Széchenyi emlékezete c. nagyszabású versében a legnagyobb magyarra utalva tételesen megfogal­mazott: Ő az, aki által lettünk és vagyunk: műve által lettünk magyarok. Arany a tragikus halál döbbenetében szublimáltan mondta ki érvényesen: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élete kincsét“, a halál pedig nem pusztulás, hanem felszabadító megtisztulás. Széchenyi éltető esz­mévé finomult. Széchenyi emberi nagyságát agyoldalú lenne csupán műveiben, gondolataiban keresni. Személyisége mélyrétegei - ahogyan erről annyira kegyetlen őszinteséggel vallott Napló­jában - a prometheuszi embert tárják fel, akinek állandóan a benne lázadó, megrontó démonokkal kell megküzde­nie. A reformkor Magyarországa, melynek egyik vezéralakja Széchenyi volt, a Habsburg-birodalomban való alárendeltség megszüntetésére vagy éppenséggel azon belüli „szerencsé­nek meglelésére“ a nemzetbeni gon­dolkodást állította a politikai-társadal­­rftii érdeklődés középpontjába. A to­vábbiakban a nemzet-nemzetiség fo­galomkörének meghatározását, érté­kelését kíséreljük meg kimutatni Szé­chenyi „éltető eszméiben“. A Kelet népe c. müvében jövendőnk alapja­ként mondja ki a célt: „Nemzetisé­günk biztosítása, nemesebb kifejté­se.“ A felületes szemlélő tévedne azonban, amennyiben ebben a meg­határozásban nemzeti öncélúságot vélne felfedezni. Kétségtelen, az emlí­tett kérdéskör mindennél inkább fog­lalkoztatta a kibontakozó magyar köz­véleményt, s a túlzásoktól sem men­tes elvárások nem utolsósorban két lényeges, a félelemtől táplálkozó okra vezethetők vissza. Az egyiket tömören a németesítés veszélyében kell lát­nunk, a másikat pedig az ún. Herder­­jóslatban. Az előbbinek kettős eredője van: az egyik Kollonits Lipót Einrich­­tungswer-jében olvasható, a másik a II. József-féle elképzelés, amely a Habsburg-birodalom egységes ad­minisztrációját érintette. A Bécs II. ostromával (1683) ill. Buda felszabadításával (1686) megin­duló felszabadító háborúk során ki­bontakozó habsburgellenes megmoz­dulások végképp felkeltették a bécsi udvar bizalmatlanságát a rebellisnek nyilvánított magyarokkal szemben, akiket aztán Kollonits Lipót német ka­tolikus bevándorlók segítségével kí­vánt uralkodójuk hűségére szoktatni. II. Józsefet kevésbé a német kolonizá­ló elképzelések, sokkal inkább a biro­dalom kormányzásának racionalizál­­tabb kezelése késztette a német nyelv bevezetésére vármegyei szinttől felfe­lé. Megfontolásaiban nem kis szerepet játszott az a tény, hogy modern állam közigazgatására nem alkalmas a holt latin nyelv, a magyart viszont az or­száglakóknak csak kisebbik része be­széli, mindazonáltal a birodalom nyu­gati felét amúgyis németül kormá­nyozzák. A magyar nyelv tudatos fel­karolásának ügye nem eredeti kezde­ményezésként könyvelhető el a ma­gyarok részéről, inkább a reakciónak tudható be a németesító törekvések­kel szemben. Sokkal mélyebben ülte meg a lelke­ket Herder-jóslatnak nyilvánított véle­ményezés a magyarságról. Ismeretes, hogy a felvilágosodás korában minden történeti (latin) és idegen hatás (fran­cia) ellenében a fejlődés szempontjá­ból a népek nyelvének felkarolása ke­rült előtérbe. Johann Gottfried Herder (1744-1803) ezen irányzat fő pártoló­ja volt. Igaz ugyan, hogy előszeretettel foglalkozott a szláv népekkel, s törté­netfilozófiájában ennek megfelelő rangsorolással a magyarok is helyet kaptak, végzetesnek felfogott véleke­dését azonban korántsem szánta ma­gyarellenesnek. Sőt, legutóbb azt is kimutatták róla, hogy „jóslatát“ Au­gust Ludwig Schlözer közvetítésével téves adatok felhasználásával állította össze. A végzetesnek ítélt, mert a nemzethalál rémét felidéző kérdést Herder Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (1791) c. munkájában érintette. A honfoglaló magyarok ismertetése után minden átmenet nélkül a kritikus mondat így hangzik: „Itt élnek most szlávok, németek, románok és más népek közt, a lakosság csekélyebb része­ként, és századok múlva talán a nyelvük is alig lesz fellelhető. “ Herder „jövendölése“ a XIX. század elejére érte el Magyarországot; egyik felfedezője és terjesztője a Ma­gyar Himnusz költője, Kölcsey Ferenc volt. Széchenyi nemzeteszméjének, ha nem is kizárólagos, de minden bizonnyal egyik legfőbb mozga­tója ebből a herderi , létfélelemből eredt. Vagyis a vektorok korántsem a magyarországi nemzetiségnek el­nyomását, maradéktalan beolvasztá­sát célozták, hanem a germanizáció­­val szemben a magyar fejlesztésével, hivatalossá tételével szándékoztak legjobbjaink, élükön Széchenyivel biz­tosítani a nemzeti létet. Nem csoda tehát, ha Széchenyi növekvő aggódá­sában folyton a herderi rémet fedezte fel a jövő láthatárán. A Kelet népében Herderre utalva úgy ítélte meg, nem­zeti és alkotmányos létünk hajszá­verve. “ „Bosszúlatlan egy hajszáit sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó“. Magyarország nem magyar ajkú népeivel szemben nem az asszimilációt kívánta szorgal­mazni, sokkal inkább valamennyi nép­nek alkotmányos egyenlőségét. Na­gyon is világosan látta, hogy az erő­szakolt asszimilációban nincs köszö­net. „Nyelvünk törvényesitése által a magyarságot illetőleg meglehetős állásba jutottunk; (1840; 1844 a ma­gyar nyelv hivatalossá tétele az or­szággyűlésen ill. törvényhatósági szinten) őrizzük ezt, de tovább a családi élet köreibe - ha magátul jó, hála az égnek - ne kényszeritsük tűzzel-vassal, nehogy a visszaha­tás törvényei szerint túzzel-vassal ismét visszaverettessünk s meg­­semmisítessünk.“ (A Kelet népe). Napjaink felújuló nemzeti, nemzeti­ségi viszályaiban térségünkben, de egyúttal az egyesülő Európa jövőjére nézve is hihetetlenül időszerű Szé­chenyi István figyelmeztető szava, amely nemcsak a nemzetek egymás közti együttélésében, hanem a több­ség-kisebbség viszonylatában is ve­zérülve kínálkozik. Aquinói Szt. Ta­más szellemében említett akadémiai beszédében az örök igazságnak leg­első szabályaként fogalmazza meg, „miszerint másnak soha olyast ne tégy, mit tőle sem fogadnál örö­mest.“ Csakis erről az erkölcsi ma­gaslatról szabad értékelni, netán bírál­ni Széchenyi nemzetfogalmát, mely­nek töprengve-vajúdva kereste értel­mét, mi több, létjogosultságát. Vagyis: egyedül a mások érdekeit figyelembe vevő és nem erkölcsi hozzáállásban és célkitűzéseiben megnemesedett hazafiságnak van helye, minden egyéb, még ha oly buzgó is, helytelen, sőt káros. Nagyon is különbséget tesz ezért valódi és álhazafiság között. Nemde mennyire oda lehetne tartani tükörként ma is hány és hány magát magyar, szlovák, szerb, román hazafi­nak tartó közéleti babérokra pályázó személy elé, amit kíméletlen őszinte­séggel tárt magyarjai felé? Tán „nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a haza nyelv­vel, mihez képest nem egy gyalá­zattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérroko­nunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nemritkán még a leg­jobb hazafiság hitelében is áll, s pe­dig egyedül: mert magyarul jól pe­reg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; mintha a hazafiság e küljelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesb mirigyeit eltakargat­ni“ - hozta fel akadémiai beszédé­ben. Szinte kétségbeesve kiált fel ugyanakkor: „Ó, dicső hazafiság, te az ezek legnemesb magzatja, ki a halhatatlanok sorába emeld az agyag fiait, mennyi rút, mennyi alja búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szó peng, ékeskedik cí­meddel!“ A fentebbi idézetből napnál világo­sabban kiviláglik, mennyire megtisz­­tultan, megnemesült lelkülettel kezelte Széchenyi mindazt, ami az embert nemzeti közösségéhez kötötte. A ha­zafiság számára egyenesen a meg­­nemesedés eszköze, ezen keresztül juthat az ember kiteljesedése legma­gasabb fokára. Ugyancsak út és keret - mint már szó volt róla -, nem pedig öncél a nemzet, amelyen belül mint történetileg szervesen kifejlett közeg­ben az egyes ember a legtöbbet tehet az emberiségért. Más szóval: Széche­nyi minden hazafisága mellett az em­beriségben gondolkodott, az emberi­ség javát kívánta szolgálni nemzeti keretek között, mint leghatékonyabb pályán. Az egyes embernek egészen természetesen tartoznia kell valamely nemzeti közösséghez, ellenben a nemzet nem elszigetelt jelenség, hanem az emberi fejlődés részeként az emberiség tényleges, észlelhető és érzékelhető összetevője, alkotóeleme. A nemzet egyedül az emberiség ré­szeként, mint annak gazdagitója, ne­­mesítöje nyerhet önigazolást. Szekfú Gyula Széchenyi eszméi­nek fáradhatatlan szorgalmazója, a keresztény erkölcs szeretetparan­­csára utalva írja Magyar történetében, a nemzeti histórikusnak hinnie kell azon jobb kor eljövetelében, amelynek Széchenyi rakta le alapjait. „És akkor fel fogják ismerni, hogy e jobb kor­nak egykori magányos apostola, a pusztába kiáltó próféta a legna­gyobb magyar volt.“ Nyugodtan hozzátehetjük ehhez, magyarságában egyúttal a legjobb európaiak közé so­rolható. Nem ártana ezért - különösen napjainkban -, ha magyarok és szlo­vákok, románok és szerbek Európa más nemzeteivel egyetemben megis­mernék Széchenyi István tanításait. Dr. DEÁK ERNŐ Kedves Olvasóink:! A Szabad Újság és az A Hét közös vetélkedője, mellyel a Széchenyi-emlékév részeseivé szerettünk volna válni, múlt heti számunkban véget ért. Olvasóink kérésére még egyszer közöljük az öt forduló minden kérdését, hogy akik még be szeretnének kapcsolódni versenyünkbe, megtehessék azt. A megfejtéseket október 16-ig kell postára adni. A nyertesek névsorát a Hét 45-i illetve a Szabad Újság október 30-i számában közöljük. I. forduló 1. Ki mondta Széchenyiről, hogy ő „a legnagyobb magyar“? 2. Hol született Széchenyi István? 3. Ki volt Széchenyi felesége? II. forduló 1. Milyen intézményt neveztek el apjáról, Széchenyi Ferencről, s milyen célokat szolgál ma ez az intézmény? 2. Mi volt megalakulásakor a neve a Magyar Tudományos Akadémiának s mi volt a legfontosabb küldetése? 3. Melyik művében található a legismertebb Széchenyi-szállóige: „Sokan azt gondolják Magyarország volt: - én azt szeretném hinni lesz!“ Mikor jelent meg ez a könyv, és kiknek ajánlotta? III. forduló 1. Melyik az az országgyűlés, amelyiken Széchenyi először vett részt? 2. Miről nevezetes ez az országgyűlés? 3. Hol alakította meg először a kaszinót? IV. forduló 1. Milyen hivatala volt abban a kormányban, melyben Kossuth vezető szerepet játszott? 2. Sokat foglalkozott két város egyesítésével. Melyek azok? 3. Milyen épület található a kép bal oldalán? V. forduló 1. Széchenyit szoros barátság szálai fűzték a reformkor másik nagy alakjához. Ezt Írja Naplójában: „Vele örökké szoros felbonthatatlan barátságban fogok élni, érzem ezt.“ Kiről van szó? 2.1821. január 4-én ezt írja a Naplóba. „Egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest között híd épül.“ Ki volt a tervezője a megépült hídnak? 3. Hol található a képen látható épület (mauzóleum)? Köszönjük, hogy bekapcsolódtak versenyünkbe!! Romániai kisebbségek A bánsági bolgárok, más néven a pavlikán bolgárok ősei vallási ellen­tétek miatt jöttek Temesvár környéké­re 1688-ban. Az óbolgár egyik dialek­tusát beszélik és a latin ábécét hasz­nálják. Tizenegyezren élnek Bánát né­hány községében. Bukarest környé­kén és Dobrudzsában is előfordulnak bolgárok, de ók más dialektust beszél­nek, a cirill ábécét használják és gö­rögkeleti vallásúak. A többi kis számú romániai kisebb­séghez hasonlóan a bolgárok is a tel­jes asszimiláció utolsó fázisába kerül­tek a második világháborút követő időszakban. A „Ceau§escu-korszak­­ban" a beolvasztás legkörmönfontabb 2. A bolgárok módszereivel próbálták megteremteni az egységes román nemzetállamot. Egyedül az erdélyi magyarságnak volt ereje ellenállni. 1948-ban tömegesen zárták be a kisebbségi iskolákat, így a bánsági bolgárok is elvesztették nemzetiségi létük alappillérét. Katolikus papjaik, akik a gyulafehérvári magyar nyelvű Teológián végeztek, a legnagyobb ter­ror idején is megkockáztatták a vallási nevelés mellett bolgár nyelvre tanítani a gyermekeket. Hosszú időn át az egyházak voltak a nemzetiségek meg­maradásának utolsó bástyái Romániában. Az 1989 decemberi események idején a bánsági bolgárok is létrehoz­ták érdekvédelmi szervezetüket, a Bánsági Bolgárok Szövetségét. Ka­rol Mátéi Ivancov, a szövetség egyik vezetője szerint a mostani körülmé­nyek között még nem lehetnek politi­kai célkitűzéseik, ezért fő céljuk a bol­gár nemzeti tudat és hagyományok, valamint anyanyelvi kultúrájuk ápolá­sa. Könyveket adnak ki, és kéthetente megjelenik a Nása Glás című folyóira­tuk. Ez is jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy a változásokat megelő­zően egyedül a katolikus falinaptáruk volt bolgár nyelvű. Nem érdektelen megjegyeznem, hogy az Osztrák-Ma­gyar Monarchia idején élénk volt anyanyelvi publicisztikájuk és könyvki­adásuk. Trianon után a bánsági bolgá­rok egy része Jugoszláviába került. Őket nagyobb mértékben fenyegeti az asszimiláció. Ivancov szerint egy elenyésző szá­mú kisebbségnek nem volna esélye a politikai porondon a választásokon. Ezért fő célkitűzésük a jelenlegi álla­potok konzerválása. Romániában minden kisebbségnek megvan a ma­ga szervezete minimum egy képvise­lővel a parlamentben. A képviselőket nem a kisebbségek választották, ha­nem a kormányzó párt jelölte. Ezért politizálásuk nem térhet el annak a pártnak a vonalától, amelyet képvi­selnek. A romániai kisebbségek közül egyedül a magyarok képviselnek ko­moly politikai erőt. A többi kisebbség megosztott. Nagyobb a függőségük is, hisz lapjaik a kormány pénzén jelen­nek meg. Cserében elvárják, hogy ne politizáljanak. A többi kisebbségi vezetőhöz ha­sonlóan, a romániai bolgárok képvise­lői is tisztában vannak azzal, hogy egy közös kisebbségi platform komoly po­litikai erőt képviselne, de szerintük erre még nem érett meg az idő. BALÁZS F. ATTILA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents