Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)

1991-10-01 / 190. szám

6 1991. októberi. Szabad ÚJSÁG Kisebbségünk történelme Különvélemény Tisza Istvánról „Nincs megásott magyar sírJ” A magyar középiskolai oktatás Csehszlovákiában (1918 -1938) Miután 1928-ban Ungvárott meg­szűnt a rutén reálgimnázim csonka ma­gyar tagozata, a Kárpátalján — amint említettük — csupán Beregszászon ma­radt meg a magyar nyelvű középiskolai képzés lehetősége. Ungvár és vidékének magyar lakossága azonban szinte évről évre újra és újra kérvényezte a magyar gimnázium visszaállítását. Az 1932. év­ben a kérelmezők egyenesen a prágai Iskolaügyi és Népművelési Minisztéri­umba juttatták el memorandumukat, kérelmük tejesítését azonban ott is meg­tagadták. így aztán a harmincas években a magyar jellegű Ungváron működhe­tett cseh, rutén és héber nyelvű gimnázi­um, magyar azonban nem. Munkácson még az ungvárinál is el­őbb szűnt meg a szintén rutén nyelvűvé változtatott gimnázium magyar tagoza­ta. A város képviselőtestülete — élén a polgármesterrel — kezdettől fogva kér­vényezte a megszüntetett magyar gim­náziumi tagozat visszaállítását, termé­szetesen, mindhiába. Amikor 1928-ban a hírneves R. W. Seton-Watson — köz­ismertebb nevén Scotus Viator — cseh­szlovákiai körútja során Munkácsot is meglátogatta, a város polgármestere, Nedeczky János a helybeli magyarság egyik legkirívóbb sérelmeként említette neki a magyar gimnázium felszámolásá­nak tényét. A magyar szülői társadalom évente kérvényezte 50—80 magyar gyermek nevében egy magyar nyelvű párhuzamos I. osztály megnyitásának engedélyezését, de mind a szülők, mind a városi képviselőtestület ezirányú tö­rekvései eredménytelenek maradtak. A városi önkormányzat 1932 decemberé­ben olyan határozatot fogadott el, hogy küldöttséget meneszt Prágába, ahol egyenesen a miniszterelnöknél és az is­kolaügyi miniszternél fogja szorgalmaz­ni a párhuzamos magyar gimnáziumi osztályok engedélyezését. A harmincas évek elején a magyar jellegű Munkácson rutén és cseh tanítási nyelvű gimnázium is működött, de a magyar osztályokat az iskolaügyi hatóságok nem tűrték meg. Minden ilynemű igyekezet azonban hiá­bavalónak bizonyult, s Munkácson egé­szen 1938 őszéig, a Magyarországhoz való visszatérésig nem sikerült felújítani a magyar nyelvű gimnáziumi oktatást. * * * A magyar középiskolák leépítésén belül különösen nagy gondot jelentett a kisebbségi magyar társadalom számára a magyar tanítóképzés csaknem teljes felszámolása. A köztársaság fennállásá­nak tizedik évében a Felvidéken már csak egyetlen magyar tanítóképző mű­ködött, az Orsolya-rendi apácák római katolikus tanítóképzője Pozsonyban, amely évente átlag 40 tanítónőjelöltet képzett ki. Tekintettel az egyre égetőb­bé való magyar tanítóhiányra, a cseh­szlovák iskolaügyi hatóságok a húszas évek közepétől engedélyezték ún. egyé­ves magyar abituriensi kurzus rend­szeresítését a pozsonyi állami szlovák tanítóképző mellett, amely évenként 30 érettségizett fiúnak és 10 nőnek tette lehetővé a tanítói képesítés megszerzé­sét. Az 1927/1928-as tanévtől az emlí­tett tanítóképző mellett magyar tagoza­tot is létesítettek, amely eleinte csak minden második évben vett fel 40—40 tanulót az első évfolyamba — 20 fiút és 20 lányt —, az 1932/1933-as tanvétől azonban már minden évben folyamato­san indultak magyar osztályok. Mivel a magyar tanítóhiány ekkorra már ugyancsak érezhető volt, az abituri­ensi kurzusok rendszere továbbra is fennmaradt. Amint említettük, itt éven­te 40—40 tanítójelölt számára biztosí­tottak képzést, bár a jelentkezők száma ennek rendszerint a többszöröse volt. (Az 1934/1935-ös tanévre például 125 jelentkezőből kellett kiválogatni a 30 fi­út és 10 lányt.) Az abituriensi kurzusra be nem jutott érettségizett jelentkezők előtt állt azonban még egy lehetőség: beiratkozhattak ún. előkészítő tanfolya­mokra, amelyeknek elvégzése után ex­tern tanítóképesítő vizsgára jelentkez­hettek. A harmincas évek közepén a felvidé­ki református egyház — mivel a refor­mátus egyházi iskolákban is évről évre kevesebb lett a szakképzett, hivatása magaslatán álló pedagógus — elhatá-IV. rész rozta egy református tanítóképző inté­zet megnyitását. Az 1935. május 23-i kassai konvent határozata értelmében 1935. szeptember 1-jén Komáromban valóban meg is nyílt a koedukációs re­formátus tanítóképző Nagy Sándor igazgató vezetése alatt. Igaz, a hatalom illetékesei hivatalosan csak 1937. április 5-én vették utólagosan tudomásul a tan­intézet felállítását, működését azonban nem akadályozták. Ha az államhatalom helyenként és időről időre engedékenynek is bizonyult egyes iskolaügyi kívánalmak kielégítésé­re, ez még nem jelentette azt, hogy nem vett igénybe minden létező eszközt a magyar középiskolák és tagozatok foko­zatos magyartalanítására. A magyar tan­intézetek élére nagy előszeretettel ne­veztek ki szlovák nemzetiségű, illetve magukat annak vallani hajlandó igazga­tókat, s a magyar iskolák tanári karát is igyekeztek lehetőleg szlovák tanerőkkel kiegészíteni. Az 1931/1932-es tanévben például Szlovákia magyar középiskolái­ban, valamint tagozataiban 138 tanerő működött, ebből azonban csak 86 volt magyar nemzetiségű, ezzel szemben 44 szlovák, 7 német, 1 pedig cseh nemzeti­ségűnek vallotta magát. Ugyanekkor azonban a szlovák tanítási nyelvű közép­iskolák tanári karában egyetlen magyar nemzetiségű tanerő sem volt található. * * * Külön kell szólnunk a Szlovákia és Kárpátalja területén működő nem túl számos szakiskoláról. Az impériumváltás előtt a Felvidé­ken a középiskolai jellegű képzettséget nyújtó szakiskolák száma elenyésző volt. Kereskedelmi szakiskolák működtek Kassán, Munkácson és Pozsonyban, fel­sőipari szakiskolák voltak Kassán és Po­zsonyban, valamint Kassán létezett még egy gazdasági szaktanintézet. Az emlí­tett szakiskolákba a tanulók a gimnázi­um hatodik osztályának elvégzése után, illetve az ilyen színvonalú képzettség bi­zonyítása esetén nyerhettek felvételt. A korabeli értelmezés szerint ezeket az is­kolatípusokat nem tekintették teljes ér­tékű középiskoláknak, bár középiskolai jellegük vitathatatlan volt. E középisko­lai jellegű képzést nyújtó szaktanintéze­teken kívül volt azonban még a Felvidé­ken jónéhány két- és egyéves kereske­delmi, ipari, gazdasági, földműves, sző­lészeti stb. szakiskola is. Az impériumváltás utáni konszolidá­ciós időszakban a felvidéki magyar szak­iskolákat zömmel ugyancsak nacionali­­zálták, tehát szlovák tanítási nyelvűekké változtatták. Ezzel párhuzamosan az il­letékes hatóságok a szakiskolai oktatás és iskolák megreformálásához is hozzá­láttak, mind a Felvidéken, mind a cseh országrészekben. A húszas évek elejére kialakult gyér magyar szakiskolai hálózat a következő­képpen nézett ki: Az 1921/1922-es tanévben a felvidéki magyarságnak volt két négyévfolyamos kereskedelmi szakközépiskolája Po­zsonyban és Munkácson, ezenkívül öt alacsonyabb képzést nyújtó két-, illetve egyéves kereskedelmi iskolája. Kassán működött az egyetlen magyar tanítási nyelvű felsőipari szakközépiskola. Kö­zépiskolai jellegű magyar gazdasági szakiskola a Felvidéken nem maradt, az alacsonyabb fokozatú kétéves gazdasági szakiskolák közül is csak egyetlen ma­radt meg magyarnak, a földműves gaz­dasági iskola Komáromban. A pozsonyi és munkácsi kereskedel­mi szakközépiskolákkal, valamint a kas­sai felsőipari iskolával kapcsolatban meg kell még említenünk, hogy azok nem kimondottan magyar iskolák vol­tak, hanem kétnyelvű szaktanintézetek, párhuzamos szlovák és magyar, vala­mint rutén és magyar osztályokkal. A teljesség kedvéért még megemlít­jük, hogy az 1921/1922-es tanévben volt még a Felvidéken 9 magyar tanítási nyelvű tanonciskola, továbbá 4 szlovák­magyar, 2 német-magyar és egy rutén­magyar ilyen jellegű iskola is. A Csehszlovák Köztársaság fennállá­sa alatt ez az állapot már nem változott. Tehát összegzésképpen leszögezhetjük, hogy a harmincas évek végén a csehszlo­vákiai magyarságnak all gimnáziuma, reálgimnáziuma, reform-reálgimnáziu­ma és tanítóképzője, valamint teljes ta­gozata mellett volt még 3 egyéb középis­kolai jellegű szakiskolája is. A tágabb értelemben vett magyar középiskolai hálózat tehát 14 iskolából és teljes ma­gyar tagozatból állt. Dr.POPÉLY GYULA Újkori történelmünkről vajmi keveset tudunk. Nem is csoda. Az iskolában vagy nem tanultuk, vagy az osztály­szempontú történelemokta­tás következtében máskép­pen tanultuk, mint ahogy va­lójában történtek a dolgok. Aztán számunkra még itt volt a sajátos szlovák szempontú történelem-értékelés. Napja­inkban viszont egyre nő az igény, hogy megismerjük tör­ténelmünk fehér foltjait, s hogy szakítunk „a legnehe­zebb előre látni a múltat” — szemlélettel. Az alábbi írást ezért választottuk. Számomra Szabó Dezső, Németh László, Bibó István és Ady véleménye hiteles arról, hogyan került a kiegyezés­sel hazánk történelme arra a lejtőre, melynek szerves folytatása lett az első világháború, majd Trianon. Az ő véleményüket megelőzve, idéz­zük Kossuthot, aki Cassandra-levelében ekként vélekedik a kiegyezési törvény­ekről: „Ellentétben állanak a kornak, melyben élünk, az irányával, az európai konjunktúrák sugalmazásaival —, szom­szédainkat úgy nyugat, mint kelet felé el­lenségeinkké teszi, a nemzetiségi belkér­­dést kielégítő megoldását lehetetleníti, szemlátomást közelgő európai bonyodal­maknál Hazánkat a vetélkedő ambíciók­nak céltáblául tűzi ki ” Szabó Dezső ezt mondja: „Deák Ferenc nehéz következményű epizód: elvállalása egy olyan felelős­ségiek, melynek következményeit nem 0 irányítja és nem látja... Aztán jött a két Tisza. Nincs megásott magyar sír, mely ne volna örök vádra nyílt száj a két végzetes politikussal szemben. (A magyar közép­­osztály megteremtése.) Bibó István elemzése a kiegyezésről: „... a magyar nemzetnek azt hazudta a kiegyezés, hogy megvan az önálló magyar állam, csak éppen a külügyi és a hadügy terén hiányzik az önállóság — vagyis ott, ahol az önállóság kérdése pillanatokban eldől.. Ezen keresztül illuzórikussá tette a legfontosabb negyvennyolcas vívmány, a parlamenti kormány fennmaradását is...” (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás történelem.) Németh László írja: „A hatvanhetes kiegyezéssel egy törté­nelmi spanyolfal mögé vonult, hogy nem látva és nem látotton merüljön belpatáli­­ába. Sem nemzet nem volt többé, sem igazi nemzetiség. A nemzeti szerepvállalás nehézségét, felelősségét és méltóságát ma­gára vette a kétfejű monarchia; nemzeti­ségi ösztönét elzsibbasztotta belső önkor­mányzata. A monarchia többi nemzetisé­gei tudták, hol állnak és mit akarnak, s a nemzeti önzés politikai képességük tanító­ja lett; a magyar mint feleség akinek ura jómódot biztosít anélkül, hogy ügyeit iga­zán megosztaná vele, felelőtlen asszonyok szeszélyességével duzzog nyűgösködik; még önző sem tud lenni, hisz nem tudja, merre az érdeke. ” (Levél egy fiatal­emberhez.) A feudális-dzsentri Magyarország nem vette észre, hogyan válik gyarmati sorsában egyre anakronisztikusabbá gő­gös tudatlanságával a rohamléptekben haladó európai népek között. Az ipart és kereskedelmet behozták ugyan a be­települők, miközben a magára hagyott nép jogok és lehetőségek nélkül nézte a millenneumi dínomdánomot, az ezer­éves múltba belemámorosodott díszma­gyaros vigadozást. A két Tisza — Kál­mán és István — összesen huszonnégy évig töltött be miniszterelnöki, minisz­teri tisztséget. Ebből tizenkilenc év esik arra az időre, amikor a gazdag Magyar­­ország nem volt képes kenyeret adni többmillió honfitársuknak, hogy aztán közülük a legbátrabbak, a kezdeménye­zők — vagy másfél millióan — Amerika javára kamatoztassák képességeiket. A Horthy-korszak hivatalos történé­szei, publicistái nem azt elemezték, hogy hogyan lettünk szereplői az első világhá­borúnak, ki a felelős érte, hanem a kö­vetkezményt, a trianoni tragédiát állítva elemzésük középpontjába, elfogult vak­sággal az októberi forradalmat és a kommünt jelölték meg az ország meg­csonkításának okaként. A magyar való­ság jelenének és jövőbe is tisztán látó prófétájának, Adynak ugyanúgy fájt a „nótázó vén bakák" halálba vonulása, mint Szabó Dezsőnek. Az Elsodort falu oldalain ömlik a keserűség fajtánk pusz­tulása, vágóhídra terelése miatt és hang­zik a vádirat a háborúcsinálók ellen. Ady már a háború elején írja: „Ha hiszi Tisza úr / hogy jót cselekszik / S ha a magyar már ráérett / Tegyen, ami tetszik; / Nem nagy dolog egy nép. ” Az „úrnak, magyarnak egyként rongy, vad geszti bolond"-nak — ahogy Ady nevezte —, nem adhat felmentést a tör­ténelem, csak Herceg Ferenc és társai. Az a tény, hogy az első, 1914. július 7-i minisztertanácson, ahol Tisza egyedül képviselte a 18 milliós Magyarországot, benne 10 millió magyart, a tanácskozá­son részt vevő Stürgkh, Bilinsky, Kroba­­tin, Conrád és Kailer álláspontjával szemben, és nem járul hozzá az előter­jesztett rajtaütési tervhez, semmit sem változtat a végeredményen; hogy a fel­sorolt szépnevű osztrák minisztertásai és tábornokai július 19-re meggyőzték, hogy az előre megszövegezett ultimátu­mot átadják Belgrádnak. Szép dolog az adott szó szentsége és Tisza négy éven át nem szegte meg a szavát: folyamatosan terelte a halálba országunk férfilakossá­gát. Mindezt úgy, hogy tisztában volt vele: hazánkat sérelem nem érte, terüle­tét nem fenyegette támadás, területi gyarapodásra nem törekedett. 1915 de­cemberében Károlyi Mihály és And­­rássy Gyula felszólaltak a parlamentben a békekötés mellett, de Tisza szétmor­zsolta akciójukat. 1914-ben két angol miniszter, Lord Morley és Bums, mivel nem helyeselték Anglia háborúba keveredését, lemond­tak. Ezt Tisza is megtehette volna, eb­ben az esetben a császár nem írja alá az ultimátumot, Berchtold megbukik és ta­lán elkerülhető lett volna a háború. De ez a „mi lett volna, ha... ’’játék. Tisza tragikus halála nem változtat a tényen: egy elveszett háborúban való ér­telmetlen részvételünk kemény irányító­ja volt és a győztesek nem érték be a hatszázezer magyar halottal, hanem a területcsonkítással további hétmillió polgárt szakítottak le az ország testéből — köztük 3 millió magyart. Új Magyarország Tanuljunk magyarul! Mit ér a földtörvény—fordítás után? A földtörvény hosszú távon kihat életünkre, így nyelvünkre is. Vizsgáljuk meg, milyen előjelű lesz a hatása! Most dolgunk „... figyelmesen elolvasni, megérteni a megjelent törvényt” mondja jeles képviselőnk. Magyar vál­tozatában a megértés nem lesz köny­­nyű, mert a félreértés lehetősége eleve adott. Az Új Szó hat-hét nap elteltével kö­zölte magyarul a földtörvényt. A szö­vegben csak egy sajtóhibát találtam a hatodik paragrafus közepén. A szerző fél helyett szerződő fél-nek kellene lennie. A szövegben kétszer szereplő komposszesszorátus terminust a for­dítók egyszerűen kihagyták — megje­gyezzük, hogy közbirtokot jelent. A jogi jellegű terminusok közül nem a legérthetőbb az „egyedi előírás, egyedi jogszabály”, amit talán „külön­álló, arra vonatkozó” kifejezéssel he­lyettesíthetnénk, a joga és igénye sza­vak helyett jobb volna a jogigénye és a jogosultság szó. Nyelvünktől idegen az „emberi szabadságokat sértő” és „ál­lamilag megbízhatatlan személy” megfogalmazás. A mezőgazdasági jellegű terminu­sok közül a tartós növényzet (trvaiy porast) szorul korrigálásra, ami helye­sen ültetvénykultúra. Továbbá nem magyaros a legelői vagyon (legelőterü­let), erdei célzatú kihasználás (erdő­­gazdasági hasznosítás) és az erdőgaz­dasági szervezet (erdőgazdaság), erdei termelés (erdőgazdálkodás). Ha nyelvünket a „nagy gyomtól” már megszabadítottuk, a mezőgazda­­sági föld(alap)-ről és az erdei (öld(alap)-ről téljünk át a mező- (és erdő-) gazdasági föld(állomány)-ra. A föld helyett, mivel több jelentése is van, jobb volna a földterület, a szó­­összetételekben is. A legkevésbé szerencsések talán a környezetvédelmi terminusok: a táj­­képzés (tájrendezés), környezetképzés (környezetalakítás, környezetrende­zés), természeti alkotás (természeti alakulat) és a tájképző elem (termé­szeti tárgy). A köznyelvinek tekinthető szakkife­jezések közül korrigálásra szorul a ker­­tészkedők (és kertészek) települése (záhradkárska osada), amely helyesen kerttelep; a nyaralók települése (ellá­tóvá osada) helyesen üdülőtelep. A nebytovy priestor-t (nem lakóhe­lyiség) is jobban sikerült másoknak megoldani. A fordítás egyébként ide­gen hatásokkal nem terhelt , de a szö­veg gördülékenysége nem kifogástalan. A Szabad (Földműves) Újság sok­kal korábban, részletekben közölte a földtörvényt. A sajtóhibák közül meg­említendő a díszforrás (vízforrás). Nem ilyen jellegű hiba volt a revidáló, helyesen revideáló (érvénytelenítő); megjegyzem, ez szakértőink is gyakor­ta elkövetik. Értelemzavaró, hogy a vo­­jensky obvod a „Magyarázatok” feje­zetben katonai gyakorlóterület. (Az Új Szóban indukált vitának köszönhe­tőin már tudjuk: a „vojensky okruh” -katonai körzet, a „vojensky obvod” pedig valószínűleg katonai terület.) Jogi jellegű javítanivalót nem talá­lunk a szövegben, sőt a komposszesz­­szorátus sem maradt ki! A mezőgazdasági jellegű szakkifeje­zések közül helyre teendő a földmű­vesgazdaság (polnohospodárska usad­­losf), helyesen mezőgazdasági birtok, területi átrendezés (pozemková úpra­­va) helyesen földrendezés, területren­dezés, az állandó növénykultúra csak egy árnyalattal tér el a lexikon által rögzített ültetvénykultúrától. A környezetvédelmi terminusok kö­zül nem nyerte el tetszésünket a tájala­kítás (tájrendezés) és a környezetfej­lesztés (környezelalakítás, környezet­­rendezés). A köznyelvi kifejezések kö­zül csak a munkarehabilitációval (pracovná rehabilitácia) szemben van­nak fenntartásaink. A szakiro­dalomban nem található, így nem tud­juk, hogy a beteg rehabilitálandó mun­ka révén, vagy a munka szorul rehabili­tálásra az ember által. A foglalkozás­beli rehabilitáció viszont definiált fo­galom. Nagyon közel álló, de nem azo­nos kifejezés a munkaterápia. A két fordítással kapcsolatban nem szeretnék messzemenő következteté­seket levonni. Megállapítom viszont, hogy ha a két fordítógárda szorosan együttműködik, a hibák kétharmadát elkerülhették volna. Egy központi ma­gyar fordítóiroda pedig még ennél is többet nyújthatna. CSUKA GYULA

Next

/
Thumbnails
Contents