Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-23 / 209. szám
1991. október 23. Szabad ÚJSÁG 5 Kultúra Égtájakat keresve Művelődéstörténet dióhéjban Egyiptom A mai nyugati kultúra - értve ezalatt nemcsak a nyugatit, hanem a keleteurópait, sót az észak-amerikait is -, két forrásból táplálkozik: a Bibliából és a görögökből. Emezek viszont további két forrásra vezethetők vissza: a mezopotámiai népek kultúrájára és az ókori Egyiptomra. így válik a Nílusvölgy hatalmas birodalma az egyik legfontosabb összetevőjévé civilizációnknak, hiszen az Ószövetségen és a görög tudományon-művészeten át immár több évezrede táplálja a nyugaa korabeli egyiptomi világ mindennapjaiba, de legmagasab rendű tudományába, az irodalmába is. Egyiptomban is fejlett volt, akárcsak Mezopotámiában, a csillagászat, következésképp a matematika és a naptárkészítós, hisz e Nílus-menti birodalom még a két folyó közénél is jobban ki volt téve a folyam áradásainak. Közismert ti világot. De mit tudunk magáról Egyiptomról? Sokat. Mérhetetlenül többet, mint az összes többi ókori birodalomról együttvéve, beleértve Kínát, Indiát, sőt még Mezopotámiát is. S ezt elsősorban megint csak az Ószövetségnek köszönhetjük, hisz az ott leírt események nagy része Egyiptomban zajlik, beleértve magának Mózesnak a tevékenységét is. De túl a Biblián, maguk a görögök is a környező népek közül legtöbbet az egyiptomiakról tudtak, akár Hérodotoszra gondolunk, akár Plafonra. De ha a közvetítőkről meg is feledkeznénk, elegendő magára a fennmaradt egyiptomi kultúrára gondolnunk, amelynek annyi emléke maradt ránk, több mint bármely más ókori nép alkotásaiból. S nem kevésbé fontos, hogy tudásukat, kultúrájukat írásban is reánk hagyták. Mégpedig az ún. hieroglifák segítségével. így pillanthatunk be a meghatározás, miszerint Egyiptom a Nílus ajándéka. Tovább, ha példának okáért a múmiákra gondolunk, elképedünk azon tűnődve, mi mindent tudott ez az ókori nép az emberi testről, milyen fejlett lehetett az orvostudományuk. Az építészetükről meg egyenesen csak ámulattal szólhatunk, elegendő csak a piramisokat említeni. Nem kevésbé fontos öröksége az egyiptomi művelődésnek a vallás. A halottak kultusza egyrészt, a monoteizmus másrészt. Az ma már többékevésbé elfogadott tény, hogy a zsidók (következésképpen a kereszténység) egyistenhite Ekhnaton fáraó napkultuszából ered. Olyannyira, hogy egyesek szerint Mózes magának Ekhnatonnak a kortársa-tanítványa lett volna, ami képtelenség persze, hisz több évszázad választja el őket egymástól. Az viszont tény, hogy az ekhnatoni egyistenhit csírái erősen hatottak a judaizmusra, tehát a kereszténységre is. Az ókori Egyiptom irodalma, sajnos, korántsem vetekszik az ókor egyéb nagy irodalmaival, s egyáltalán nem vetekszik magának az egyiptomi kultúrának egyéb megnyilatkozásaival, főleg nem a képzőművészettel - építészettel. Ennek valószínű oka az, hogy az egyiptomi irodalom jelentős része olyan anyagokra íródott, melyek megsemmisültek az évezredek során, avagy úgy elrejtették azokat az utókor szeme elől, hogy mindmáig nem akadtunk a nyomukra. (Ne feledjük, hogy a sumér eposzokat is mindössze alig másfél évszázada ismerjük, s fölfedezésük után is csak akkor mérhettük föl jelentőségüket, miután sikerült megfejteni az ékírást, s elolvasni az agyagtáblákat. Az egyiptomi írásbeliség elsősorban a halottkultusszal van összefüggésben. Irodalmunk legfontosabb szövegei ugyanis az ún. piramisszövegek. Hogy mik ezek? Műfajuk neve önmagáért beszél. Nem mások, mint a holtak mellé temetett feliratok, amelyek fölsorolják az elhunyt érdemeit, cselekedeteit, stb. Valószínű, hogy az effajta piramisszövegekból fejlődik egyetlen hatalmas gyűjteménnyé az ókori egyiptomi irodalom legjelentősebb alkotása, a Halottak könyve. Egy másik közismert műfaja az egyiptomi irodalomnak az ún. intelmek. Ezek, azon túl, hogy tanácsokat osztogatnak - rendszerint idősebbek fiatalabbnak, hatalmasok beosztottaknak -, bizonyos mértékig a filozófia csíráit rejtik magukban. Különösen értékesek Ptahhotep intelmei. íme, egy gyöngyszem belőlük: „Ha azt akarod, hogy a barátság tartós legyen egy házban, amelybe bejáratos vagy, mint úr, mint fivér, vagy mint barát, minden helyen ahová belépsz, óvakodj az asszonyokhoz közeledni, nem jó az a hely, ahol ezt csinálják, nem jelent okosságot kinyitni azt. Ezer férfi eltéríttetett már ezáltal attól, ami hasznára volt. Egy kis pillanat, hasonló az álomhoz, és az ember a halált éri el, mert megismerte“. Jelentős értéket képvisel persze az óegyiptomi líra is, a munkadalok, szerelmes versek, himnuszok. Ezekből magyarul is olvasható egy szép gyűjtemény „A gyönyörűség dalainak kezdete" címmel. Alapos a gyanúnk, hogy az egyiptomi szerelmes versek voltak a mintaképei az Ószövetség legszebb fejezetének, az Énekek énekének. A himnuszok közül pedig leghíresebb természetesen magának Ekhnaton fáraónak a nevezetes Nap-himnusza. Még egy fontos műfaja volt az ókori Egyiptom irodalmának, az elbeszélés. Ha akarjuk, meséknek, ha akarjuk novelláknak, esetleg életírásnak nevezhetjük e rövid történeteket, egy bizonyos: a regény első csíráinak tekinthetjük őket. Ilyen például az ,,A paraszt panaszai". Ezzel a címmel jelent meg egyébként magyarul is egy pompás gyűjtemény ezekből az írásokból. Nem kevésbé nevezetes írás az ún. Szetna-regény. Ez is olvasható magyarul „Varázskönyv“ címmel, ugyanúgy, ahogy egy kései, már hellenisztikus remekmű is, „Az írnok panasza“. S mindezek - irodalom, képzőművészet, tudomány, stb. - mögött ott húzódik az egyiptomi művelődés legfontosabb „műfaja", a mitológia. Az egyiptomi vallásban ugyan egységes mítoszok alig maradtak fenn, s a legnagyobb és legismertebb mítoszt, az „Izisz és Ozirisz“ mondát is Plutarkhosz kései görög történetíró munkája mentette át az utókorra, de töredékekből szinte az egész egyiptomi mitológiát össze lehet állítani. Mindenképpen szólni kell még az ún. Memphiszi teológiáról valamint Hermész Triszmegisztoszról, az egyiptomi filozófia első, olykor, mint Triszmegisztosz esetében, csupán mondabeli megnyilatkozásairól. CSELÉNYI LÁSZLÓ Változatok egy témára „A szlovák történelem magyar korszakában (1918-ig) szereplő személyneveket, amelyek eddig nem egységesen íródtak, a szlovák helyesírás szabályainak megfelelően írjuk: elhagyjuk a kettőzött és a további funkciótlan betűket, főleg a h-t és nagyrészükre a ritmikus törvény vonatkozik. Például: Pázmány mint Pázmaö, Rákóczi/Rákóczy mint Rákoci, Forgách /Forgács mint Forgáő, Zichi mint Ziöi, Bercsényi mint Beröéni, Nádasdy mint Nádaády, Pálffy/Pálffi mint Pálfi, lllyésházy mint lleáházy, Károlyi mint Károli, Ghyczy mint Gici, Thurzo mint Turzo íródik. Az ezen nevekben előforduló i, y írására a kővetkezők vonatkoznak: magánhangzók és a kemény d, t, n kivételével minden mássalhangzó után i-t Írunk (Sémiéi, Somodi, Ebergéni, Nári, Kohári, Őáki, Károli, Tököli). A kemény d, t, n mássalhangzók után y-t írunk (Erdödy, Nádaidy, Platy). Kivételt képez a Boőkaj név, amelyet immár megszokott alakjában, j-vel írunk.“ (Ez az idézett rész a Pravidlá slovenského pravopisu cfmú szlovák helyesírási kézikönyv legújabb, 1991. évi kiadásának 40. oldalán található.) I. Halló, Szlovák Tudományos Akadémia, nyelvtudományi intézet? Hogyan írják, kérem, a legújabb szlovák helyesírás szerint Liszt Ferenc nevét, mi van a t betű előtt, s vagy sz? Értem, az új szabály csak a történelmi családnevekre vonatkozik, Liszt pedig nem történelmi személyiség, hanem muzsikus volt, tehát az ő nevét változatlanul írjuk. Elnézést, de lenne még egy kérdésem: hogy írandó a Zichy név, úgy, mint régen, vagy ő-vel? Az utóbbi a helyes? Értem, magyar arisztokrata volt, tehát büntetésül szlovák ő-vel írjuk. És ha Géza volt a keresztneve, akkor is? Hogy az teljese'' mindegy, hívhatták akár Taszilónak vagy Bendegúznak is? De ez a Géza gróf európai hírű muzsikus volt, ráadásul valóságos kuriózum: tizennégy éves korában egy vadászaton balesetet szenvedett, amputálni kellett a jobb karját, ennek ellenére tüneményes zongoravirtuóz lett belőle, jobban játszott félkézzel, mint más kettővel, Liszt is nagyrabecsülte, többször együtt koncerteztek. Ez sem mentesiti őt a ő alól? Mert az előbb azt tetszett mondani, hogy Liszt muzsikus voltára való tekintettel maradhat a magyar írásmód... Zichy akkor is ő-vel írandó? Jó, akkor majd felhívom erre Dahlhaus úr figyelmét, aki a Brockhaus-Riemann-féle Zenei Lexikont szerkeszti, ebben a világszerte használt kézikönyvben ugyanis Zichy Géza még ch-val és ipszilonnal szerepel. Ezt okvetlenül reklamálni kell, nem gondolja? Hogy az más? Egészen más? És tessék mondani, miért más, már ne haragudjon a kiváncsiságomért... Halló, hallóóóó! Hall engem? Ejnye, letette. Csak tudnám, miért? II. Halló, Szlovák Tudományos Akadémia, nyelvtudományi intézet? Tessék mondani, hogyan írjuk legújabban szlovákul azt, hogy Thackeray? Betűzzem? Kicsit nehéz lesz, mert ipszilonra nem tudok nevet. Ráadásul ez még nem minden, ilyen is van hozzá, hogy Makepeace. Hogy ez egy angol név és angolul kell írni? Ahogy azt is, hogy Keats vagy Coleridge, Shakespeare-ről nem is szólva? De kérem, most olvastam a „Szlovák helyesírási kézikönyv“ legújabb kiadásában, hogy bizonyos nem szlovák nevek fonetikusan és szlovák ortográfiával írandók. Gondolom, bizonyára a nehéz kiejtés megkönnyítése végett. Ez nem vonatkozik az angol nevekre? Pedig tessék elhinni, azok is nagyon nehezen ejthetők... Mégsem? Nahát! III. Halló, Szlovák Tudományos Epidémia? Akadémia, persze, hogy akadémia, miért, nem azt mondtam? Csak azt szeretném megkérdezni, hogyan írják legújabban szlovákul azt, hogy Chateaubriand és Beaumarchais? Ja, meg a Baudelaire-t és a Rousseau-t is legyen már szíves megmondani... Szlovákul, persze, hát hogyan másképp? Hogy tetszik tudni, mire gondolok, de az csak a történelmi nevekre vonatkozik? Jó, akkor azt tessék elárulni, hogyan írják szlovákul, hogy Richelieu, Guise, Valois, Dumouriez, Ro... Hagyjam abba? De miért? Én? Provokálok? Hogy már hallott rólam a kollégáktól, én vagyok az az őrült, aki folyton hülyeségekkel molesztálja az intézetet? De édes uram! Tessék? Hova menjek? Hovaaa? No de kérem! Nem szégyelli magát? Micsoda neveletlen fráter! IV. Halló, Párizs? Francia Tudományos Akadémia? Kérem szépen, hogy írják azt a nevet, hogy Hviezdoslav? Rosszul hallani? Nem csoda, messziről hívoK, egészen Szlovákiából. Ki az az Hviezdoslav? Neves szlovák költő. Hogy Szlovákiából hívok, mégis önöktől kérdem, hogyan kell írni egy szlovák költő nevét? Én tudom, hogyan kell, csak azt gondoltam, franciául talán másként írják, a könnyebb kiejtés, miegyéb végett. Hogy önök ugyanúgy írják, ahogy 6 írta magát életében, és ahogy szlovákul írni kell? Tényleg? És nem okoz ez önöknek nehézséget? Nahát! VOJTEK KATALIN Fotókiállítás a pozsonyi Nemzeti Galériában Korunk koronatanúi Október a fénykép hónapja Pozsonyban és ebből az alkalomból reprezentatív fotókiállítás nyílt a Nemzeti Galériában. Itt kaptak helyet Alice Springs fotói is. Alkotójukat, a Stem, az Interview, a Tatler és a Passion munkatársát nem kell külön bemutatni, 6 az a fotós-sztár, aki sztárokat.,.sztártalanít“. A szakmabeliek szerint revolvertekintete van, amely elől nincs menekvés; nála hírnév, dicsőség nem nyújt védelmet, csakis a csupasz lényegre koncentrál, ami bizony nem mindig hízelgő. Sosem siet, türelmesen, hosszan tanulmányozza áldozatát, legyen az Catherine Deneuve, Graham Green vagy Angelica Huston, s amikor az már elfárad és egy pillanatra kikapcsol, akkor kattintja el fényképezőgépét. Egészen másképp dolgozik Helmut Newton, az erotikus fotók mestere, noha ő is a „csupasz lényegre“ koncentrál, mégpedig a szó legszorosabb értelmében. De míg Springs leleplez, Newton átlényegít. Soha semmit sem hagy a véletlenre. Pontosan tudja, hol az a hajszálvékony határ, amely az erotikát elválasztja a pornótól, és azt is tudja, hogyan adagolható a meztelenség úgy, hogy ne feszélyezzen, hanem gyönyörködtessen. Teljesen más világot tárnak elénk Juraj Kováőik, Jozef Sedlák, Lubo Stacho és Kamii Varga fotói. A négy szlovák fényképész kiállítása is a Nemzeti Galériában látható, november 11-ig. Cime akár „Depresszió és kilátástalanság" is lehetne, erről vallanak a fotók címei is: „Anyám azt mondta, hiszi, hogy depresszióim egyszer elmúlnak", „Nem hiszem, hogy képes vagyok valamire“. Lubo Stacho képein a falból kilógó gumicső megtévesztően hasonlít egy száraz fagallyhoz. Szomorú és sokatmondó szimbólum: nincs természet, mert mindent megtettünk azért, hogy elpusztuljon, de vele együtt elpusztult, kipusztult környezetünkből a szépség is. Varga fotóin mindenütt a légüres térbe benyúló karok, lábak, emberi testrészek dominálnak, lángokból kiemelkedő kezek markolnak a semmibe. Szürrealista hatásúak a pókhálóba gabalyodott embereket ábrázoló képek. A legdöbbenetesebb Sedlák „Tudat alatti történetek“ című képsora: emberi arcok, végtagok, hátak, nemiszervek, Dante poklának kaotikus összevisszasága. Mi ez? - tesszük fel önkéntelenül a kérdést. Hová tűnt az előbb megcsodált amerikai fotók derűs és magabiztos profizmusa, kiegyensúlyozottsága? Hja, ez nem Amerika... BALOG BEÁTA
