Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-22 / 208. szám
6 1991. október 22. Szabad ÚJSÁG Öntisztulás helyett feddhetetlenségi törvény Erkölcsi megbélyegzés, vagy hatalmi harc? Október 4-én a Szövetségi Gyűlés képviselői jóváhagyták az ún. feddhetetlenségi törvényt, amely lehetőve teszi, hogy jogszerűen kizárjanak a közéletből, a politikai életből, bizonyos államilag felügyek és igazgatott gazdasági szervezetekből és vállalatokból olyan embereket, akik e törvény alapján bűnösnek nyilváníttatnak. A törvény biztosítja, hogy minden munkáltató „lusztrákathatja” azt az embert, akit alkalmazni akar, s a beszerzett feddhetetlenségi bizonylat alapján vagy felveszi, vagy nem... Ugyanez a törvény arra is módot ad, hogy (ezer korona letét fejében) bárki bárkit feljelentsen, megvádoljon olyan tevékenységben való vök részvétellel, amelyeket a törvény kizáró hatállyal felsorol Az elmúlt hétvégén az illetékes legßbb állami és parlamenti méltóságok aláírták e törvényt, így az most már kihirdethető, hatályba léphet Kezdődhet a leszámolás, a boszorkányüldözés. A bosszú, az elmük negyven évért, s újra csak a kollektív bűnösség elve alapján, mivel a törvény egy múltbéli csoporthoz tartozás puszta tényének alapján bélyegzi meg, teszi erkölcsi hullává azt, akire vonatkozik, anélkül, hogy konkrétan vizsgálna meg minden ügyet, bizonyíttatni akarná a tényleges bűnösséget, vagy lehetőséget adna bírósági jogorvoslatra. Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke, a Szövetségi Gyűlés képviselője. Azok közé a képviselők közé tartozik, akik megszavazták ezt a „lusztrációs” törvényt és egyetértenek vele. Kérdéseimre most ő válaszol. — Két nappal a törvény megszavazása után találkoztunk, én akkor éppen a közzétetteket tanulmányoztam és nagyon felháborodtam. Az jutott eszembe: a világháború után körülbelül hasonló módon nyilvánították kollektív (háborús) bűnössé a szüléimét Ön akkor azt mondta, rosszul értelmezem e törvényt, ezért mqjd megmagyarázza nekem a lényegét Kérem, kezdje eL — Szerintem a törvény nem mond ki kollektív bűnösséget, bár van bizonyos kollektív felelősségrevonási jellege. Én azért nem tudom ezt azonosítani a másodikvilágháború utáni kollektív bűnösséggel, mert akkor annak alapján mondtak Ítéletet embercsoportok felett, hogy milyen nemzetiségűnek születtek, hasonlóképpen, mint a fasizmus. Ugyanis a nemzethez való tartozás csak nagyon ritka esetben választás kérdése, legtöbbször beleszületésé. — De csoporthoz való tartozás alapján. — A lusztrációs törvény azonban egészen más dologra vonatkozik. Ha valaki a titkosrendőrség ügynöke, a munkásőrség tagja, vagy a kommunista párt központi bizottságának a tagja volt, többé-kevésbé önszántából tette. Nagyon kevés az olyan eset, amikor valakit ilyesmibe úgy kényszerítenek bele. — Én nem osztom ezt a véleményt, főleg a munkásőrséggel kapcsolatban, ahol a legegyszerűbb tagokat is elmarasztalja a törvény. A Józsi bácsit és a Jani bácsit is, aki soha egy árva koronát nem kapott ezért a tagságért, de az ötvenes években a kezébe nyomták az egyenruhát meg a puskát azzal, hogy ő fog vigyázni a gyárra. De ettől függetlenül ők soha senkinek nem ártottak. — De mindenkinek lehetősége volt azt mondani, hogy ő nem vesz benne részt. Legfeljebb elment volna más munkát végezni, emiatt még nem csukták volna be. — De ha erkölcsi alapon vizsgáljuk, mert ez a törvény elsősorban erkölcsi alapon süt bélyeget az emberre, akkor ha Józsi bácsi megjárta a háborút, hazatért végre a csehországi deportálásból, munkát kapott, de azzal együtt munkásőr is lett, az a Józsi bácsi miért bűnös? — Azért például, mert hatvannyolcban fogta a háromnegyed méteres gumibotot és többek között engem is megvert. — És az a Józsi bácsi, áld ezerldlencszázhatvanhalban meghalt..? —... Lehet, hogy vannak egyedi esetek, van kivétel, amely elhanyagolható. Én más esetekre gondolok. — De Józsi bácsira miért teljed ki a „lusztrációs” törvény? — Azért, mert egy törvénybe nem lehet beírni, hogy az Józsi bácsira nem vonatkozik. Sok ezer másra azonban, aki ebből hasznot húzott, szolgálta az elnyomó hatalmat, azokra egyértelműen vonatkozik. Egy-két-három eset miatt azonban még nem rossz az egész törvény. — Kizárja Ön azt a lehetőséget, hogy a to tails ta negyven év alatt voltak élethelyzetek, amikor bele lehetett kényszeríteni embereket olyasmibe, amiben egyébként soha nem vettek volna részt? — Nem zárom ki. De a túlnyomó többsége az embereknek nem ilyen volt. És hadd mondjam el, ez a törvény a gazdaságilag már nem aktív személyekre a gyakorlatban nem vonatkozik. Leginkább azokat érinti, akik az elmúlt húsz-huszonöt évben voltak ilyen helyzetben. Ha nem akadt volna egyetlen egy ember sem, aki a kommunista rendszert, a totalista rendszert támogatja, sokkal hamarabb megbukott volna. Nem tudok cinkosává válni azoknak, akik egy emberellenes rendszernek voltak a támogatói és erre építették egyéni karrierjüket. Hiszen ezrek, tízezrek, százezrek erre építették egyéni karrierjüket, azért vállaltak politikai funkciókat, megbízatásokat, azért váltak a titkosrendőrség ügynökeivé, hogy a saját karrierjüket építsék. — De a Szövetségi Gyűlésben titkosügynökké nyilvánítottak egy idős képviselőt is, aki tizenkét év börtön után csak úgy kerülhetett szabadlábra, hogy aláírta az együttműködést.. — ő volt az egyetlen ilyen, és mindenki őszintén sajnálta. De én sok olyan embert ismertem, aki szembeszegült, vállalva a szembeszegülés minden következményét. Ezeket senki sem kártalanítja, senki sem tudja visszahelyezni a teljes életjogába. Inkább ezekért kellene mondani misét, nem azokért, akik végülis beadták a derekukat. — Ha már szóba jött a mise. Ön egy olyan politikai mozgalom elnöke, amely felvállalta a keresztényi eszméket is. Isten pedig azt mondja: ha egy igazat találok közöttetek, megkegyelmezek Szodomának és Gomorrának... — Ez igaz. — Miért ítélt mégis másképpen a Szövetségi Gyűlés? — Nem ítélt másképpen. Egyszerűen csak azt mondta, bizonyos állami funkciókat — ahonnan befolyásolható egy állam minősége — ne tölthessenek be olyan egyének, akik szolgálták azt a hatalmat, amely ilyen helyzetbe hozta az országot,amilyenben most van. — De miért kell mindezt a bíróságok megkerülésével csinálni? — Ez nem igaz. Ha valakiről bebizonyosodik, hogy a törvény őt is sújtja, bírósághoz fordulhat. — A törvény mostani betűje szerint nem. — De ha bizonyítani tudja, hogy ártatlan, akkor igenis bírósághoz fordulhat. — Önt is meghurcolták az elmúlt rendszerben, bebörtönözték, pedig akkor is fennállt az ártatlanság védelme, tehát hogy nem önnek kellett volna bizonyítania ártatlanságát, hanem a vádlóinak a bűnösséget. Jó az, ha egy még nem is demokratikus állam a régi rendszer praktikáihoz folyamodik? — Ne tévesszük össze a kettőt, mert ez a két dolog nem azonosítható. A mostani törvény csupán arra vonatkozik, hogy bizonyos állami funkciókban, amelyekből alapvetően befolyásolható az állam minősége, ilyen emberek ne lehessenek. Attól ők még bárhol másutt tevékenykedhetnek. Lehet belőlük a legjobb vállalkozó, senki nem fogja őket ebben akadályozni. — De a munkáltatója kirúghatja. „Lusztráltathatja” és ennek alapján elküldheti. — Csak állami szervezetben nem dolgozhat. A magánvállalkozónak azonban nem lesz érdeke kirúgni őt, ha tehetséges és jól dolgozik. — És az Ön posztján, ha Ön áll szemben egy Ilyen tehetséges egyénnel? A politikai életből miért érdek őt kirúgni? — Mert erkölcsileg egyszer már megbukott. — Nem tart attól, hogy ennek a törvénynek a megszavazása ugyanúgy erkölcsi bukást jelent? — Nem. Ha ez a törvény nem lenne, akkor a politikai erkölcs szempontjából megbukott embereknek adnánk át az állam igazgatását. — S Ön most hogy érzi magáL hogy a szövetségi miniszterelnöke Marián Óalfa, az utolsó totalista kormány utolsó volt fizetett pártelnöke? — Én kezdettől fogva rosszul érzem magam, hogy Marián Calfa a miniszterelnök, és azon dolgozom, hogy minél rövidebb ideig lehessen Marián Őalfa a miniszterelnök. — Konkrétan mit tesz ennek érdekében? — Többek közt azt, hogy megszavaztam ezt a törvényt. Ennek a törvénynek a begyűrűzése ugyanis oda fog vezetni, hogy ilyen még egyszer nem lehet a kormány elnöke. Még akkor sem, ha közvetlenül rá nem vonatkozik ez a törvény. Arra vártunk, hogy a társadalomban magában, alulról elindul egy öntisztulási folyamat. Ez nem történt meg. Ez a törvény arra való, hogy ezt a folyamatot fentről megindítsa, és hogy a formálódó új társadalom alakításában már ne vehessenek részt azok, akik saját érdekeik érdekében képesek voltak erkölcsi hullává válni a totalista társadalomban. — Nem tart attól, hogy bosszú bosszút szül? Nem tart a törvény következményeitől? — Foglalkoztam a várható következményekkel. A kirekesztett személyek — főleg Szlovákiában — áttolódhatnak a szélsőséges nacionalisták táborába, mert vannak fasisztoid-, nemzeti szocialista színezetű politikai erők már most is, s éppen ezek védik körömszakadtáig a „kilusztrált” embereket. Nem erkölcsi okokból, nem keresztényi megfontolásból. így vonzzák magukhoz őket, hogy megerősödjenek. S ez felgyorsíthatja Szlovákiában a szélsőségek felé való eltolódást. Többek közt én ezért nem álltam fel és ezért nem tapsoltam, amikor megszavaztuk a törvényt a Szövetségi Gyűlésben. — Kisebbségi szempontból nem vezet ez a csehszlovákiai magyarság újmódi „lefejezéséhez”, hisz azért ml sem csak csupa elnyomott kisebbségi voltunk... — A kisebbség jobban célpontja volt a hatalomnak, nagyobb nyomás nehezedett rá ilyen szempontból is. őket tartották az első számú belső ellenségnek, őket figyelték legjobban, így számarányához mérten a nemzeti kisebbségeken belül sok embert érinthet ez a törvény. Az elmúlt húsz évben a kommunista rendszer taktikája megváltozott, már nem annyira a kontraszelekció volt az elve, a tehetségeseket próbálta megszerezni, behálózni, karriert kínálva nekik. Ilyen szempontból nagyon érzékenyen érintheti ez a törvény a kisebbségeket. — Köszönöm a beszélgetést. N. GYtiRKOVITS RÓZA Mit jelent a függetlenség? Válasz Borbély Józsefnek Az elmúlt hetekben a Szabad Újság hasábjain több alkalommal burkolt vagy nyílt támadások és bírálatok érték az Új Szót. Szerintem az esetek többségében megalapozatlanul kritizáltak bennünket, mégis csaknem minden esetben úgy döntöttem, hogy nem vesszük föl az odahajított kesztyűt. A közelmúlt és a múlt sajtótörténete ugyanis egyértelműen azt igazolja, hogy hangoskodással, vádaskodással legfeljebb ideig-óráig lehet példányszámot emelni, netán népszerűséget növelni. A Szabad Újság elmúlt heti szombati számában újabb bíráló cikk jelent meg, amelynek közlésétől néhány nappal korábban valóban elzárkóztam. Borbély Józsefet, e cikk szerzőjét személyesen ismerem és tisztelem magatartásáért, szókimondásáért, ezért még inkább sajnáltam, amikor egyetlen mondatom után sértődötten vagy dühösen letette a telefont. Ez a lelkiállapot okozhatta, hogy még arra a félbeszakadt párbeszédre is rosszul emlékszik: én ugyanis semmilyen várható botrányos fejleményről nem tettem említést. Azt kezdtem el mondani, hogy az írásban fölvetett kérdésről szerintem értelmetlen vitát indítani, ugyanis korábban leadott — s lapunkban közölt — kritikai hangvételű cikkéhez képest semmi újat nem írt és nem állított. Akkor is, most is elsősorban Tóth Mihályt és részben lapunkat bírálta ezért, mert elfogult, elfogultak vagyunk az Együttélés PoUtikai Mozgalommal szemben. Borbély József tehát—két konkrét utalását kivéve — lényegében korábbi megállapításait ismételte meg, csupán jelzői, kitételei lettek vaskosabbak. Ezért nem tartottam indokoltnak az utóbbi írás közlését. Bármennyire is kételkedik a szerző, az Új Sző valóban független napilap, egyetlen politikai mozgalomtól sem fogadtunk és fogadunk el sugalmazásokat, utasításokat, pénzt vagy kölcsönt. Mindössze egyszer kaptunk anyagi támogatást — a nemzetiségi sajtónak kiutalt állami dotációból — ,ezt sem a szlovák, hanem a szövetségi kormánytól. Tiszta lelkiismerettel írhatom le, hogy egyetlen gazdánk és eltartónk van: a Tisztelt Olvasó. Őt, népes olvasótáborunkat igyekszünk szolgálni, sokoldalúan tájékoztatni azzal, hogy naponta friss, pártatlan híranyagot közlünk, amelynek összeállításában megkülönböztetett figyelmet szentelünk a hazai magyar politikai mozgalmaknak, természetesen az Együttélés tevékenységének is. Ám egyetlen napilap sem lehet steril, vélemény nélküli újság. A híranyagot követő publicisztikai oldalakat ugyanis belső és külső munkatársak írják, akiknek természetszerűen véleményük, politikai értékrendjük van, s ezeknek hangot is adnak. Ez az ö álláspontjuk, ők írják alá cikkeiket, mi, független lapként, kellő teret kínálunk sokféle — a szlovákiai magyarság szempontjábólfontos — nézeteknek. A pártatlanságot igyekszünk nem összetéveszteni a parttalansággaL nem óhajtunk szócsövei lenni semmiféle rágalmazásoknak és más alantas gondolkodás megnyilvánulásainak A Borbély József cikkében említett két kollégámnak egyáltalán nincs szüksége arra, hogy értelmezzem publicisztikai munkásságukat. Véleményüket nem rejtik véka alá, szókimondóan, világosan fogalmaznak. A cikkíró is elismeri, hogy egyéniségek Egyetlen hazai magyar újságíró sem mondhatja el önmagáról azt, amit Tóth Mihály. Lapunkban megjelent kommentárjai közül a Heti Magyarország az elmúlt két hónapban ötöt közölt az Öt világrész száz lapjából című népszerű rovatban. Ez, ugye, nem akármilyen szakmai rang, tisztelt Borbély József. Ami az István, a király dunaszerdahelyi előadása kapcsán írt, s lapunkban megjelent kritika visszhangját illeti, magam is gondolkodóba estem. A kritika szakmai hitelét, kollégám érveit, okfejtését eddig senki sem vonta kétségbe, számos olvasónk viszont azt kifogásolta, miért kellett erről a több éve megszületett produkcióról éppen itt és most kritikát írni, miért nem méltányoltuk más újságírói műfajban húszezer ember érzelmi élményét. Ezek a megállapítások tanulságosak számunkra, közöltünk is kettőt olvasóink levelei közül Senki sem mondhatja magáról, hogy tévedhetetlen, egyben azonban teljesen bizonyos vagyok Két kollégám egyetlen cikkéről sem állíthatja az elfogulatlan olvasó azt, hogy „más nemzetek demokráciájának érdekében hajlandók feláldozni magyarságtudatukat”. Éppen ellenkezőleg. Az ő tollúkat is az európai értékrenden alapuló magyarságtudat, nemzeti kisebbségünk iránt érzett felelősség vezérli. írásaikban a nemzeti szempont fontos, de nem kizárólagos. Azt az évszázados történelmi felismerést tartják szem előtt, hogy e sokat szenvedett, sok kis nemzetlakta Közép-Európában csak egymást tisztelve, azonos jogokat élvezve találhatjuk meg belső és külső békénket, boldogulásunkat. Végezetül már csak egy óhaj: e nagy és várhatóan növekvő belpolitikai hullámverésben különösen célravezető lenne, ha végre megtanulnánk kulturáltan vitatkozni, elviselni más véleményeket. Jó lenne, ha partnert és nem ellenséget látnánk minden olyan emberben, old ugyanazon nemes cél érdekében másként cselekszik, gondolkodik. Az is nagyon jó lenne, ha az ilyen politikai kultúra — amely nem a megalapozott kritikát, hanem az acsarkodást és a kölcsönös vádaskodásokat zárja ki — kimunkálásában hazai magyar sajtónk végre példát mutatna, így lehetünk függetlenek politikai személyiségektől, személyeskedésektől, legkülönbözőbb rosszindulatoktól S így erősíthetjük függőségünket, kapcsolatunkat a Tisztelt Olvasóhoz. SZILVÁSSY JÓZSEF
