Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-19 / 206. szám
a Tamási Áron rendes feltámadása _________________________Szabad tiJ SAC Huszonöt éwel ezelőtt is itt álltunk, csakhogy akkor egy nyitott sír előtt, amelybe végakaratának megfelelően végleg hazatért a Szűzmáriás Királyfi. Gyászoltuk a XX. századi magyar próza egyik legnagyobbját, a szülőföldjétől a Hatalom erejével elszakítottál, de a szülőföldjétől soha el nem szakadót, az írót, aki halhatatlanná tette ezt a Nyikó menti szelíd tájat, ezeket a Nyikó menti kemény, az élet és a történelem ezernyi viszontagságával dacolni tudó embereket, a füveket és a fákat, az erdei vadakat és a lélek tartományai fölött hatalmat gyakorló erőket, mindazt, amiből ez a fogalom, hogy „szülőföld” összefonódik. Gyászoltunk, de különös volt ez a Tamási Áron sírja gyász: a bánat fekete és a reménység piros színeiből szőtt, akárcsak a székely lányok rokolyája, hiszen holtában ugyan, de hazatért a mi nagy írónk. Lelkűnkben legbelül — bár akkor erre még csak kevéske alapunk volt — reménykedtünk abban, hogy ez a test szerinti hazatérés a koporsóba be nem zárható lélek, a szellem hazatérését is jelentheti, az íróét, akinek nevét éveken át csak becsmérlő jelzők kíséretében ejtette ki, aki kiejtette, aki előtt leeresztve maradtak a szülőföldjére, édesanyjához vezető határsorompók, s miután nagynehezen megmozdultak, akkor is szolgálatos szemek és fülek követték, bárhová ment az országban, mert a- Hatalom tudni akarta, kivel és mit beszél, hiszen művei még akkoriban is nemegyszer voltak házkutatások kedvenc csemegéi. És nem volt hiábavaló a reménykedésünk. Sütő András előszavával hamarosan megjelenhetett első hazai kötete — majdnem negyedszázaddal azután, hogy utoljára lehetett könyvén ezt a városnevet olvasni: „Kolozsvár”. S a Rendes feltámadást a Romániai Magyar írókban és a Tanulók Könyvtárában elindult Tamási-sorozatok sok tízezres példányszámban megjelent kötetei követték, a Művet értelmező első kismonográfiát pedig, az Izsák Józsefét újabb tanulmányok sora, s a Tamási-mű tankönyvfejezetté válása. Ha valaki tehát bizonyságot keres arra a nyitott síroknál sokszor elhangzó bibliai üzenetre, hogy a halál valójában „nem meghalás, hanem átalmenet az örök életre”, akkor ezt Tamási Áron példája is igazolja. Hiszen szellemi öröksége, írói és közösségi mondanivalója attól fogva vált újra, nyíltan is a mienkké, hogy ő itt vett lakást véglegesen a két cserefa között, néhány kőhajításnyira attól a háztól, amelyben először nyitotta rá csodálkozó (s talán már akkor is hamiskás) tekintetét a világra. Huszonöt évvel ezelőtt a gyászba is belevegyült a reménység. Most, huszonöt év után igazán indokolt az, hogy a fekete szín helyett végképp a pirosat emeljük ki, s a megemlékezés, a kegyelet ünnepi órájában számbavegyük azt az örökséget, amelyet akkor mireánk testált. Az örökséget, amelyből, mint a mesebeli cipóból, minél többet szelünk s minél több éhezőt elégítünk meg, annál többnek jut, egészen az idők végezetéig. Az örökséget tartalmazó tarisznyából elsőként az elbeszélő s a színpadi író művét kell kiemelnünk: elbeszéléseit, regényeit, „népi játékait”—ahogy maga nevezte őket — amelyekkel valódi polgárjogot szerzett a székelységnek, szülőföldjének a magyar irodalomban. A sallangos, felszínes népiesség divatja után az ő művén keresztül jelent meg igazán a magyar írás mezején a hiteles népélet: a székely falu a maga mindennapjaival, gondjaivalörömeivel, a székely ember konok birkózásban a sorssal és játékos felülemelkedés-ben annak minden nyomorúsága fölé. Egy világ, amelyben a legtermészetesebben szövődött egybe az ember és a természet, az egyén és az a kisközösség, amelynek része; egy világ, amelyben a valóságot az emberélet mindennapi realitása és a transzcendencia mindenütt és mindenben jelenvalósága teszi teljessé. Ha valaki megpróbálná tudós szenvtelenséggel szétválasztani egymástól ezeket az elemeket, s külön-külön mikroszkóp alá venni őket, épp a lényegétől fosztaná meg a Művet, épp, mintha egy népi szőttest bontana szét, amelyből csak annak lényege, a minta válnék semmivé. Mert Tamási Áron művének épp az elemek természetes egybeszövődöttsége adja utolérhetetlen varázsát. Nagyon mélyre világít ennek a titkába Németh László, amikor — Farkaslakán tett látogatása után azt mondta: ez a falu „csakugyan van” azaz épp olyan, mint amilyennek Tamási Áron novelláiból, regényeiből megismerte. Az író ugyanis „nem tett egyebet”, csak a költészet magasába emelte azt, ami ebben a faluban, ebben a népéletben tulajdonképpen egy és megbonthatatlan volt, s így tette halhatatlanná annak lelkét. A múlt század derekán, Petőfi és Arany révén elsősorban, már megtermékenyült egyszer a magyar irodalom ebből a tiszta forrásból. Nos, Tamási Áron azoknak a legnagyobbaknak a sorába tartozik, akiknek művén át ez a megtermékenyülés másodszor — s a kor modern irányzataival való találkozása révén bizonyára a jövőbe is mutatóan — következett be. A Tamási-műről írott sokezer oldalon mindegyre szemünkbe ötlik az a megállapodás, hogy milyen fontos volt megszületésére nézve írójának szoros kötődése a szülőföldjéhez. Talán nem is kötődésről kellene beszélnünk, hanem arról, hogy az író — élete megannyi viszontagsága, a sokszor évtizedes kényszerű elszakítottság ellenére — tulajdonképpen soha nem szakadt ki ennek a szülőföldnek a közösségéből. Még amikor „az ország” vagy „Amerikában” jártak hősei, akkor is a szülőföld volt a viszonyítási Alap számunkra. S erre mi sem jellemzőbb, minthogy az írói életmű egyik legnagyobb — és oly sokszor idézett — igazságát ("azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne") is sokezer kilométerre innen, az Óceán túlsó partján fogalmazta meg egyik (méghozzá amerikai néger) hőse ilyen klaszszikus tömörséggel. Hogy ez a kötődés a művészet milyen csatornáin, milyen eszközökön át válik a Mű meghatározó elemévé, annak boncolgatása irodalomtudósok dolga, mint ahogy az irodalomtudománynak kell választ adnia arra is — nemcsak Tamási Áron, de bármely író műve esetében —, hogy koronként, egyéniségként milyen változatosak és sokszor a láthatatlanságig rejtettek a kötődés formái. De úgy hiszem, a kizárólagosság veszélyének (és vádjának) elhárításával ki szabad mondanunk: Tamási Áron művének az idők határait túllépő üzenete: igazi művészet csak e kötődés révén születhetik meg. Az írás minden időkben kommunikáció volt és marad. Aki egy gondolatát papírra veti, másoknak szánt üzenetet zár palackba és bocsát tengerre. S az üzenet elsősorban annak a közösségnek szól, amelynek gondjai, életérzései közösek a vízre bocsátó gondjaival, életérzéseivel. A Tamásimű arra figyelmeztet: az igazi művészet sohasem látja kárát annak, ha vállalja mindazt, ami ebből a közösséghez kötődésből következik. Tamási Áron oly korban lett íróvá, amikor ennek a vállalásnak nem csak a szépírásban, hanem a magyarság sorsának közösségi megélésében is megvoltak a maga elvárásai. „Veletek együtt Erdélynek szótlan fájdalmában születtem... Jussomat ne vitassátok, mert az én szavam a székelyek bajától nyerte hatalmát” — írta 1923-ban, s ez a vallomása szinte egyidős első novelláival, amelyekkel berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Kötetekre menő cikk, publicisztikai kiállás tanúsítja, hogy ez a vallomás egy életre szóló elkötelezettségből fakad. Ott volt a nevezetes 1929-es „vallani és vállalni”-vita résztvevői között s vádlón fogalmazta meg... az erdélyi magyar irodalom nem a mi valóságos, fájdalmas sorsunknak a képe, hanem egy levegőtlen, fonnyadt, nem eleven, hanem életmímelő irodalom, amelynek talpa alól kilencszáztizennyolcban kihúzták a talajt". Ott volt az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, annak egyik létrehozójaként a tanácskozás elnöki székében, leszállva — amint maga mondta — „az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből”, mert „A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.” S ott volt a magyar írók legjobbjai között 1956 októberében is, s október 26-án Magyar fohász című, a rádióban is elhangzott írásában így foglalt állást: „A kehely, amelyben magyarok vércsöppjeit szentelik meg, a szabadság éltető italát, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága felett... adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája.” S ehhez csak még egy gondolatát kapcsoljuk hozzá 1956. november 1- jei nyilatkozatából:,,Azt vallom, hogy ... a magyarság egysége legyen szellemi és erkölcsi törvény.” Az az író, akinek életműve a hiteles székely népéletnek szerzett polgárjogot az irodalomban, akinek művészete minden ízében közössége televényéből táplálkozva nyert világirodalmi rangot, a gyakorlatban is vállalta tehát e közösséghez tartozásból következő elkötelezettségét. A költői szépségű vallomások szintjén is, de ha kellett, kemény, felelős szókimondással s ebből következő közösségi cselekvéssel. És ha erre a magatartásra szüksége volt a magyarságnak 1923-ban, 1937-ben vagy 1956-ban, nem kevésbé van szüksége rá 1991-ben is. Tamási Áron negyedszázaddal ezelőtt végképp mireánk maradt öröksége, s magyarságunk mai helyzete egyaránt kötelez arra, hogy „valljuk”, de „vállajuk” is ezt az örökséget. H. 1991. október 19. Kultúra A humánum erotartalékaí Rendhagyó mű rendhagyó környezetben és előadásban — így jellemezhetnénk Cselényi László Aleatoria — dunatáji téridő mítosz című művének bemutatását, amelyre október 12-én került sor a pozsonyi Stefánia kávéházban, a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya és a Magyar Kulturális Központ rendezte Városi Kulturális Napok keretében. A zenei hatásokra épülő, avantgárd hangvételű, rendkívül szuggesztív mű, amely az 1965-ös csallóközi árvíznek állít emléket, két nyelven, magyarul és szlovákul hangzott el Az előadás előtt Duba Gyula mondott bevezetőt, az alábbiakban ebből közlünk egy részletet. Az irodalom mai — sajnálatos — tudatzavaráról és tájékozódási válságáról szeretnék elmondani néhány gondolatot. Bizonyára nem kell hangsúlyoznom, hogy az irodalom — és tágabb értelemben a művészetek — óriási, általános krízisen esnek át, pontosabban benne élnek, amely válság társadalmi természetű és a rendszerváltásból következik. Gyökerei anyagi természetűek, lényege a következő. A régi rendszer számolt az irodalommal, intézményes létét és anyagi fedezetét biztosította, ám cserébe az író társadalmi és eszmei szolidaritását, mintegy az alkotó „lelkét” igényelte. A születő demokrácia s még inkább a szerveződő piacgazdálkodás viszont magára hagyja az irodalmat, olyan szabadságot biztosít számára, hogy a mű is csak annyiban érdekli, amennyiben az eladható áru szerepét tölti be. Némi malíciával és köznapian mondhatnánk: az irodalom csöbörből vödörbe esett! Létalapjait kisodorta alóla a változások szele. Az irodalomnak-könyvkiadásnak a jelek szerint magának kell megteremtenie új létalapjait. Vannak, akik a mai helyzetet rövid, átmeneti állapotnak vélik, jómagam azt gondolom, hogy ez az „átmeneti” helyzet tartósabbnak bizonyulhat, mint gondolnánk. A komoly irodalomnak mindenképpen el kell gondolkoznia azon, hogy létkérdés lehet számára, mennyire tudja magát a holnap számára átmenteni. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy jelenleg az írói alkotómunka pang és egy helyben topog, s hogy a kiadói produkció erősen lecsökkent és összetétele hátrányosan megváltozott. Sokkal súlyosabb a tét! Az irodalomnak a társadalom szellemi alakításában elfoglalt helyét más médeák veszik át, melyek a napi politikum szempontjaival árasztják el a közéletet az irodalom — és művészetek — képviselte esztétikai és erkölcsi értékek helyett. A piac is a könnyű műfajoknak, a látványnak, az ösztönöknek kedvez. A komoly irodalom fokozódó hiánya és a művészi alkotótevékenység tartós abszenciája a társadalomban az egyéni és a közösségi tudat komoly torzulásához vezethet és közvetve hozzájárul ahhoz, hogy életünkben lecsökkennek a humánum erőtartalékai. Az irodalom lét- és önvédelmének megszervezésében Cselényi László költői következetessége és önmagába, munkája értelmébe vetett hite példaértékű lehet. Megvan benne a konok öncélúság és az önmagához való hűség, amely — úgy tűnik —, minden eredeti művészet egyik előfeltétele. Mai attitűdjét, formavilágát hosszabb párizsi tartózkodása után alakította ki és két évtized során folyamatosan fejlesztette, következetesen elmélyítette. Be kell vallanunk, hogy törekvéseire nem fordítottunk kellő figyelmet, pedig a költő nyugtalan és nyugtalanító jelenségként folyamatosan ott volt irodalmunkban, közöttünk, és többnyire azokon a helyeken, ahol ütköztek a gondolatok és a véleménypengék szikrázásából új felismerések, sajátos igazságok születtek. Munkássága tanúsíthatja, hogy a költői mű léte akkor elemi és erős, ha konok hitből és igazságérzetből fakad, és egyediségét képes bebizonyítani a világnak. Ennek ellenére Cselényi sem a munkásságának kijáró érdeklődést, sem az életművét megillető elismerést ezideig nem kapta meg. Bizonyára nem véletlen, hogy először Nyugatról érte komoly elismerés, 1989-ben a Hollandiából érkező Mikes-díj, majd napjainkban Párizsból, a Magyar Műhelytől kapott Kassák Lajos-díj alakjában. Mindkét kitüntetés vele szemben fennálló adósságunkra emlékeztet bennünket. 1991. október 26-án A DUNASZERDAHELYI VÁROSI SPORTCSARNOKBAN sor kerül a II. SZLOVÁKIAI TÁNCHÁZTALÁLKOZÓRA MŰSOR: 10.00— 16.00 — Táncoktatás a küzdőtéren: Csallóközi, mátyusföldi, gömöri, abaúji, kis-küküllő menti, szatmári, valamint a szlovák horehroni és sárosi táncok bemutatása és tanítása. • — Hagyományőrző- és táncház-zenekarok koncertjei az előcsarnokban: Fellépnek: a hagyományőrző zenészek és táncosok Szlovákiából, Erdélyből és Magyarországról, a Varsányi, a Csámborgó, a Csiholók, a Pántlika, a Csurgó, a Csalló, a Fakó, a Zöld Pántlika, a Téka zenekar és az Egyszólam együttes (Budapest), horehroni és zamutovi népi együttesek, Écsi Erzsébet, Nagy Mirtil és Agócs Gergely szólisták. 16.00— 18.30 — A zenekarok és hagyományőrzők gálaműsora: A zenekarokon és szólistákon kívül fellépnek még: csallóközi, mátyusföldi, gömöri, abaúji, kis-küküllő menti, szatmári, horehroni és sárosi hagyományőrző táncosok és zenészek. 18.30—22.00 — Táncház a küzdőtéren — össznépi vigadalom neves táncházzenekarok közreműködésével. 23.00— 04.00 — Táncház a Dunaszerdahelyi Járási Gyermek- és Ifjúsági Házban. Az egész nap folyamán népművészeti kirakodóvásár a sportcsarnok területén (kerámiák, bőrdíszművek, fafaragások, szőttesek, népviseleti kellékek stb.) BELÉPŐDÍJ: felnőtteknek 50.- Kés, gyerekeknek 6—14 éves korig 15.- Kés JEGYELŐVÉTEL: VMK Dunaszerdahely (tel. 257-51), SZMF, Bratislava, Nám. 1. mája 10—12 (tel. 535-17,528-07)
