Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)

1991-10-12 / 200. szám

°k,6beM2-_________________________________________________________________________ Szabad ÚJSÁG____________________________ Magyar diákélet Pozsonyban 1938—1945 II. rész A Szlovák Állam fennállása alatt vé­gig működtek a MAKK-ban az orvosi és a leányszemináriumok, míg a jogtudo­mányi és a bölcsészeti szeminárium 1942-ben az érdeklődés csökkenése mi­att elsorvadt. A tagság plénumának szánt előadásokra minden tag kapott meghívót. Ezeket ingyenesen tartották a meghívott szakemberek, köztük Peéry Rezső, Szalatnai Rezső, Csáder Mihály, Esterházy Lujza, Duka-Zólyomi Nor­bert, Ludwig Aurél, Mayer Imre. Egy ízben Szekfű Gyulát, a történészt is ven­dégül látták. A nyelvtanfolyamok közül a szlovák és az olasz iránt volt a legna­gyobb érdeklődés, előbbit Arany Albert gimnáziumi tanár, utóbbit pedig Alonzo Farina egyetemi lektor teljesen díjtala­nul vezette. Környei Elek újságíró szer­vezte meg a főiskolás éneklő- és szavaló­kórust, amely a Toldy Kör rendezvénye­in is szerepelt. 1942-ben még felléptek a magyar főiskolások a pozsonyi rádió egyik utolsó magyar adásában. A sport­szakosztály csak vegetált: néha vállalko­zott egy barátságos labdarúgó-mérkő­zésre, olykor sétát vagy egynapos kirán­dulást rendezett. Végül pedig a teljes labdarúgó-felszerelést potom áron elad­ta a főrévi magyar futballcsapatnak. A sakkszakosztály azért alakult meg a sportosztály keretében, mert az egyéni és csapatbajnokságokat is a Szlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség sakkosz­tálya rendezte. A MAKK mind 1943- ban, mind pedig 1944-ben a nyolctáblás csapatbajnokságon a harmadik helyen végzett. Az akkori sportreferens botrá­nyos magatartása miatt azonban bom­lásnak indult. Volt olyan pimasz, hogy bajnoki mérkőzésen barátjának súgta a lépéseket és ezzel az SZMTSZ sakkosz­tályának a vezetése is foglalkozni kény­szerült. Ezután másnak rendelte át a he­lyét, aki azt javasolta az SZMTSZ sakk­osztályának a közgyűlésén, hogy magyar főiskolás ne sakkozhasson másutt, mint a MAKK csapatában. Ezt a merész kö­vetelést, mint a személyes szabadság el­vébe ütközőt, a közgyűlés természetesen nem teljesítette! Ami a taglétszámot illeti: 1943-ban a pozsonyi MAKK-nak 212 tagja volt, kö­zülük 28 nő, 1944 májusában pedig 192, mert 21 -en tanulmányaikat félbeszakít­va, katonai szolgálatot teljesítettek. A többiek így oszlottak meg: 45 orvostan­hallgató, 31 joghallgató, 24 bölcsész, 5 gyógyszerészhallgató, 3 termé­szettudományi hallgató, 2 protestáns teológus, 34 műszaki főiskolai hallgató, 23 kereskedelmi főiskolás, 4 pedig a ze­nekonzervatóriumot látogatta. Voltak olyan magyar főiskolások is, akik nem jelentkeztek fölvételre, a katolikus teo­lógusok pedig nem lehettek tagjai diák­­egyesületeknek. A háború második évében a pozsonyi rendőrigazgatóság körlevélben kötelezte az összes egyesületet, hogy az új politikai helyzetnek megfelelően változtassák meg az alapszabályokat. Utasította őket az árjaparagrafus beiktatására, amely szerint zsidó fajú, sőt egy vagy két zsidó nagyszülővel rendelkező személy nem lehet egyesületi tag. A MAKK új alap­szabályaiban az eddigi „csehszlovák” szó helyébe a „szlovák”-ot iktatták. A régi alapszabályok szerint rendes tag a po­zsonyi tudományegyetem hallgatója le­hetett, az új alapszabályok szerint pedig minden szlovákiai főiskola magyar nem­zetiségű hallgatója kérhette a felvételét. 1943-ban az új alapszabályokat módosí­tott házszabályok egészítették ki, ame­lyek kimondták, hogy a könyvtárost, kul­­túrreferenst, sportreferenst és házna­gyot a közgyűlés jelöli ki a választmányi tagok közül. A Prohászka Kör szabály­szerűen iktatta a könyvtárost a közgyű­lés által megválasztandó funkcionáriu­sok közé. Utóbbinak 1943-ban 27 ren­des tagja volt, köztük 7 nő, azonkívül számos, tanulmányait már elvégzett pár­toló tagja. Pfeiffer Miklós kanonok, aki Kassán élt, külföldről nem irányíthatta tovább, ezért már csak árnyéka volt a régi mozgalomnak, inkább asztaltársa­ság benyomását keltette. 1944-ben már a tisztújító közgyűlését sem tartotta meg. Az új alapszabályok rendőrségi jóvá­hagyása sohasem történt meg. Ennek dacára a vezetőség utólag kockáztatni merte keresztény vallású félzsídó főisko­lások felvételét azzal a megfontolással, hogy ha ezek kivételes engedéllyel be­iratkozhattak az egyetemre, ill. főiskolá­ra, ez a kivételezés természetszerűleg a főiskolás érdekvédelmi szervezetekbe való felvételre is érvényes. Meg kell még említeni, hogy a Ma­gyar Mensa Academica egyesület anyagi támogatásával 1942-ben és 1943-ban egy-egy húsztagú diákcsoport utazhatott a debreceni nyári egyetemre. Ez alka­lommal Budapestet és Kolozsvárt is fel­keresték. Az első turnus résztvevőinek a kiválogatását a MAKK vezetősége még tűrhetően végezte, a másodikban azon­ban sok volt az érdemtelen, különösen a lányok között. Méltatlanul mellőzték pl. a később tragikus módon meghalt Putz Évát, aki tehetséges etnográfusnak in­dult. „A kolonyi lagzi” c. könyve még életében megjelent és annyira időtálló­nak bizonyult, hogy nemrég újra kiadták. A pozsonyi MAKK levéltárában gyűlt fel a prágai és brünni testvéregyesületek és a CSMASZ iratanyaga is. E sorok írója rendezte és részben jegyzetelte is. 1944 májusában levéltárosi funkciómból leváltottak és azon kérésemmel, hogy az iratanyag kutatását folytathassam, nem voltak hajlandók foglalkozni. A front után a levéltár odaveszett! A MAKK utolsó, 1944. május 2-án tartott közgyűlésén az akkori elnök (Mittermayer Ferenc) azzal mentegette a vezetőség gyenge teljesítményét, hogy a főiskolás fiatalságnak ebben az évben vissza kellett húzódni és csak a tanulás­sal foglalkozhatott. Azt is ki merte mon­dani, hogy továbbra is a régi úton fognak haladni: magyarán, hogy ezután sem fog­nak dolgozni. Az eddigi vezetőség ugyanis a tisztújító közgyűlésen olyan formában prolongálta mandátumát, hogy nem a gyenge teljesítményt muta­tott tagjait, hanem az opponálóit váltot­ta le. Erre azonban dr. Földes József, a Magyar Mensa Academica gondnoka vi­tacikket írt a Magyar Néplapban „Hol az ifjúság?” címmel, amelyben elismerte, hogy a diákság tanul, vizsgázik, doktorál ugyan, de szellemileg nem tevékeny. Ezt azzal magyarázta, hogy „a mai ifjúság még nem termelte ki hangadó vezetőré­tegét és közte, valamint a tíz év előtti ifjúság részéről egy tefjes generáció ki­maradt.” Ezután dr. Duka-Zólyomi Norbert tartott előadást a MAKK-ban a korábbi diákmozgalmak történetéről, amely élénk vitával zárult. A MAKK túl­jutott a szellemi mélyponton és tagságá­ban egészséges erjedés indult meg, ami a vezetőségét arra késztette, hogy május 19-re taggyűlést hívjon össze. Ezen új ellenzéki csoport jelentkezett Horváth Ákos orvostanhallgató vezetésével. A MAKK megdöbbent elnöke beszédében változásokat ígért, az ellenzéki felszóla­lók bírálták a vezetőséget, de végered­ményben a jelenvoltak hatalmas többsé­ge bizalmat szavazott a választmánynak. Ez azonban pyrrhuszi győzelem hatását keltette, mert a tagságnak egyharmada sem vett részt a taggyűlésen. A passzív rezisztenciába vagy közönybe zárkózott többség még nem mozdult meg. Viszont a Földes-cikkhez hozzászólt a Magyar Néplapban és elmarasztalta a MAKK vezetőségét Brogyányi Kálmán és a le­váltott levéltáros is. Az érintettek közül senki sem volt képes válaszolni rá. 1944. június 16-án, amikor angol­amerikai repülőgépek első ízben bom­bázták Pozsonyt, a magyar diákintemá­­tusok egyikét a Dosztojevszkij soron (volt Justi sor) telitalálat érte. Ott halt meg Horváth Ákos két diáktársával. Az új tanév megkezdése előtt tört ki a szlo­vák nemzeti felkelés, Pozsonyt német katonaság szállta meg, a vidéki diákok pedig csak leckekönyvüket láttamoztatni és vizsgázni jártak be Pozsonyba. Előa­dások alig voltak, a diákságot pedig a front közeledtével lövészárkok ásására rendelték ki a város határába. A MAKK 1944 december végéig még tartott választmányi üléseket és a tagok részére zártkörű teadélutánokat, 1945 elején azonban ezek is megszűntek. A német helyőrség lefoglalta az iskolaépü­leteket, ezért a kilakoltatott magyar ház­tartási iskola egy részét költöztették a MAKK helyiségeibe. Átmenetileg kato­natiszti szállásnak is használták. 1945. április 4-e után a MAKK műkö­dése nem újult meg. Az új tanügyi ható­ságok a helyiségeket diákszállás céljaira foglalták le. A beszállásoltak elvitték a könyvtárból az összes használható tan­könyvet, a hangszereket, az olajfestmé­nyeket és az egyik írógépet. Végül a Szlovák Főiskolás Központ (Ustredie slovenského vysokoSkolského Studentst­­va) vette birtokába, amelynek megbí­zottjai az összes szekrényt és asztalt föl­feszítve, az irattárat pedig egy sarokba dobálva találták. A magyar takarítónő, aki hűségesen a helyén maradi minden­nek a szemtanúja volt, mert az új gazdák is átvették őt. ő égette el a MAKK utol­só titkárának utasítására a levéltár ma­radványait, a megmentett írógépet pedig egy irodalmi ambíciókkal rendelkező tagnak adta, akiből hosszú évek múltán egyetemi tanár lett. A MAKK-ot és a Prohászka Kört hi­vatalosan 1945. augusztus 30-án oszlat­ták föl, szabályosan kikézbesítve a fel­oszlató végzést a MAKK titkárának. DR. FOGARASSY LÁSZLÓ Negyvenéves a Füleki Magyar Gimnázium Gyertek, emlékezzünk együtt! Különös iróniája a sorsnak, hogy 40 évvel ezelőtt Füleken a magyar tannyelvű gimnáziumi oktatást egy Magyarországról áttelepült szlovák pedagógus, Rudolf Ma­­tusek indította meg. Fülekre érve fölmérte a gimnázium iránti igényt, fölkereste Teleki Ferencet, a Csemadok városi szervezetének akkori elnökét, és mivel jogilag már biztosított volt a magyar is­kolák létesítése, megkezdték an­nak intézését. Később csatlako­zott hozzájuk dr. Molnár Zoltán, a losonci szlovák gimnázium taná­ra, helységet kerestek és találtak, ahol 1951. szeptember 1-jén meg­kezdődhetett a tanítás. Az elmúlt 40 év alatt 75 osztály össze­sen 2040 diákja állt a füleki gimnázium zöld asztala előtt, s többségük tudását főiskolán és egyetemen tökéletesítette. Minden évfolyamnak megvoltak a maga kiválóságai, ezért nehéz lenne vala­mennyi azóta nevet szerzett füleki diákot fölsorolni. Akadnak köztük orvosok, mint Herczeg István, Fájd Vilmos, Kal­már Tibor, Pálházy Béla, politikusok: Duray Miklós, Gyurcsík Iván, Markotán Péter, színészek: Mák Ildikó, Kovács Ildi­kó, Varsányi Mária, Nikula Róbert, éne­kesek, mint Kovács Lajos és a Magyaror­szágon is népszerű Szvorák Katalin. Eb­ben a fészekben nevelkedett Fodor Kata­lin festőművész, az írók, műfordítók kö­zül Ardamica Ferenc, Nóta János vagy a Szlovák Rádió magyar adásának két is­mert munkatársa, Agócs Valéria és Da­­nyi Tamás. Sokan működnek egyeteme­ken és főiskolákon, pl. Alabán Ferenc, Fazekas Tamás, Balogh Gábor, Gál Jenő, de ebben a gimnáziumban végzett Fülek jelenlegi polgármestere Kasza Tibor is. A negyven év alatt 51 tanár és 9 óra­adó tanár tanított az iskolában. A volt diák ma iskolaigazgató Balogh Barnabásné 1958-ban végez­te el Füleken gimnáziumi tanulmányait. Két év gyakorlat után tanárként 1964- ben tért vissza a régi iskolába. Kezdő éveire így emlékszik vissza: — A tantestület tagjait — egy-két kivételtől eltekintve — még diákéveim­ből ismertem. Voltak közöttük nagy egyéniségek, ahogy akkor neveztük őket, „nagy öregek”, mint dr. Molnár Zoltán, dr. Lóska Lajos vagy az iskolaigazgató Kondracsin László. Az akkori érett kö­zépgenerációt Kálosi János és Varsányi Aurél képviselte, akiknek munkája még nagyban hasonlított az „öregekéhez”. Tehát mi, a fiatalabb generáció, ilyen kollégákkal dolgozhattunk együtt, és úgy érzem, hogy ez hatással volt további munkánkra. Huszonöt évi tanítás után most szep­temberben lettem az iskola igazgatója. Az elmúlt negyedszázad alatt iskolánkon olyan vezetési forma honosodott meg, hogy komolyabb iskolaügyekben az igaz­gató sohasem döntött önhatalmúlag. Nos, nekem mindig tetszett ez a mód­szer, én is ezt fogom követni. De van, amit eddigi pályafutásom alatt kifogá­soltam, és most iskolaigazgatóként ezen alkalmam lesz változtatni. Az előző rendszerben — és erről még ma is keve­set beszélnek — ugyanis voltak ún. tom­pítások, vagyis az egyéniségeket nem en­gedték kibontakozni. Finoman „rájuk koppintottak” mint egy kiálló szegre, mert a tanári karban mindenkinek egy­formának kellett lennie. Én a továbbiak­ban támogatni fogom azokat a pedagó­gusokat, akik valamiben többet akarnak nyújtani a tanulóknak. Azok a tanárok, akik éveken keresztül visszafogottan dolgoztak, úgy érzem, most kissé önbi­zalmukat veszítve állnak a katedrára. Egy kis biztatástól talán új erőre kapnak, s ebben segíteni fogok nekik. Az első végzős osztály diákja 1951. szeptember 1-jén negyvenkét diák kezdte meg tanulmányait a füleki gimnázium első és egyetlen osztályában. Közöttük Somogyi Alfrédné is. — Ötvenegyben még Losoncon lak­tam, az ottani szlovák alapiskola nyolca­dik osztályában készültem a záróvizsgák­ra (mivel az alapiskola akkor záróvizsgá­val végződött), amikor Böszörményi László református lelkész hozta a hírt: Füleken magyar nyelvű gimnázium nyí­lik. Jelentkeztem, felvettek. Osztálytár­saim többsége Rimaszécs környékéről származott, de jöttek Kékkőről, Szepsi­­ből, Kassáról, sőt még Királyhelmecen túlról is. Az első tanévben építkeztünk. Lebontottuk a régi Olvasó Kör hátsó elhanyagolt termét, helyére újat építet­tünk. Sokat segítettek ebben a losonci Építészeti Iskola növendékei, akik még a nyári szünidő alatt is — ingyenesen — velünk együtt dolgoztak, hogy szeptem­berre elkészüljünk a munkálatokkal. — A második évben inkább hasonlí­tottunk vándorszínészekhez, mint diá­kokhoz. Korán felismertük a város és a környék falvainak kultúrszomját, köte­lességünknek tartottuk terjeszteni a ma­gyar kultúrát. Versekkel, Kisfaludy egy­­felvonásosaival, táncokkal jártuk a falva­kat. A harmadik évben nekiveselked­tünk és pótoltuk a „kultúrmunka” okoz­ta lemaradást. Pár évvel később tanár­ként kerültem vissza a gimnáziumba. Utólag bizony csak kritikusan tudok visszatekinteni pályafutásomra. Sokkal nyíltabbaknak, őszintébbeknek kellett volna lennünk, a tabutémákról is el kel­lett volna beszélgetnünk diákjainkkal. Nem a bátorság hiányzott belőlünk. Azt hiszem, a baj ott kezdődött, hogy úgy éreztük, a diákok nem igénylik az ilyen beszélgetést. Tudom, ez nem mentség, nem is annak szánom. Azóta azonban felnőtt egy generáció, s most ott tartunk, hogy vannak közöttünk, akik érzelmileg nem tudják felmérni azt a felelősséget, ami a vállukat nyomja. Az első tanári kar egyik tagja Tóth Lajos így emlékezik vissza tanári pályafutására: — A kezdet kezdetén diákjaink tanul­va dolgoztak és dolgozva tanultak. Nem­csak a társadalmi munkákból vették ki a részüket, hanem a város és környéke kulturális- és sportéletéből is. A gimná­ziumunk talán éppen ezáltal lett népsze­rű, olyannyira, hogy később hiába kap­tuk meg az Olvasó Kör szomszédos he­lyiségeit, kevésnek bizonyultak. Évekig a helyi magyar tannyelvű alapiskola igaz­gatósága szorított helyet intézményünk­nek. A hetvenes évek elején költöztünk aztán be a gimnázium jelenlegi épületé­be, a Horold kastélyba. (Most ebben az épületben van a szlovák és a magyar tannyelvű gimnázium is.) — Harminchat évnyi tanári pályafu­tásom alatt hirtelen nem tudnám meg­mondani, hány osztálynak voltam az osz­tályfőnöke, de az utolsó végzős osztá­lyomra jól emlékszem. Ez az osztály mind tanulmányi előmenetelben, mind talpraesettségben, kezdeményezőkész­ségben, valamint a kultúra — és a sport terén is felülmúlta addigi valamennyi osztályomat. Amikor 1979-ben leérett­ségiztek — habár nyugdíjaztatásomtól még egy pár esztendő választott el — nyugdíjas napjaim jutottak eszembe. Osztályt utánuk már nem vállaltam, mert azt akartam, hogy utolsó osztá­lyomként ők maradjanak meg emlékeze­temben. Gyertek, emlékezzünk együtt! — áll a meghívó szövegében, amely október 12- ére hívja régi diákjait az alma máterbe. Nem egyszerű találkozó lesz ott, hanem generációk találkozója. FARKAS OTTÓ A gimnázium jelenlegi épülete (Farkas Ottó felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents