Szabad Újság, 1991. szeptember (1. évfolyam, 165-189. szám)
1991-09-12 / 174. szám
1991. szeptember 12. Szabad ÚJSÁG 5 Csáky Pál Az első év néhány tanulsága II. Babarik István (jobbról) és Mihály Gyula (A szerző felvétele) Amíg a kenyér kisül A mester tanít és mesél... A Feled környéki idős emberek még ma is a tisztelet hangján beszélnek a Babarik-féle kenyérről. Pedig most már lassan negyven éve annak, hogy Babarik István magánpék a sarokba állította a kenyérsütő lapátot. Sőt mi több, Feledről is elköltözött. Sokan tudni vélik, azért, mert elüldözték. Augusztus elején kaptam egy telefonhívást, s egy ismerős hang közölte velem: a nyolcvanéves mester újra a kenyérsütő kemence elé áll, és nem másutt, mint Feleden. Mivel tudomásomra adta, hogy ez a tevékenysége tiszavirág életű - csak egyéni módszerét és nagy tapasztalatát adja át a fiatalabb nemzedéknek Mihály Gyula magánvállalkozónál már az első dagasztás előtt felkerestem az idős mestert. És amíg a kenyér kisült, Babarik István mesélt.- Amikor a pékségemet megterveztem, kétszer kerekeztem fel biciklin Pozsonyba (egy út oda-vissza 560 kilométer - a szerző megj.), mert a felsőbb szervek nem engedélyezték az építkezést. Végül amikor mégiscsak elkészült a pékség, megkezdtem a sütést. Tudtam, hogy az emberek bizalmát csak a jó kenyérrel nyerem meg. Hál’lstennek, egyedi módszerem bevált: formás és finom kenyereket sütöttem. Messze vidékről, még a távoli Tiszolcról is hozzám jártak kenyérért az emberek. Azután beköszöntött 1944 tele - és karácsony táján községünkbe is bevonult a „felszabadító“ szovjet hadsereg. 1925-ben léptem be Csehszlovákia Kommunista Pártjába, és igazi kommunistának éreztem magam. Az orosz katonáknak ingyen sütöttem a kenyeret. A „fizetség“ nem sokáig váratott magára. Elhurcoltak, lágerbe vittek. Máramarosszigeten jártunk, amikor elhatároztam, hogy nem fogok gyáván meghalni. Munkától megedzett, sportos alkatú fiatalember voltam, elhatároztam, hogy megszököm. Amikor első alkalommal munkára vittek, sikerült is. Sok ember önzetlenül segített Románián keresztüljutnom, olyanok, akiknek még a nevét sem tudom. Szerencsésen hazakerültem, s rövidesen folytattam tovább a kenyérsütést. Aztán egy napon a falusi tanító melletti kiállásom miatt rövid úton kidobtak a pártból. Megbélyegzett, a hatalom szemében pedig bűnös ember lettem. Más bűnöm is volt. A pékség. A járásban elsőként mondtam le róla az állam javára, de abban az időben mindaz kevés volt. Aki valamit felajánlott az államnak, vagy valakitől erőszakkal elvettek valamit, annak az életét is szerették volna elvenni. Csak azért, hogy soha többet ne mondhassa és ne hallhassa tőle senki: ez az enyém volt. v A mester közben fehérkötényt öltött, és elkezdődött a munka.- Valamikor öt koronába került egy kiló kenyér, de egy kiló liszt is. A kenyér súlyán soha sem csaltunk, mégis megéltünk a kenyérsütésből. Az én egyéni módszeremmel 100 kilogramm lisztből öt kilóval több kenyeret lehet sütni, mint másképp. Minden a kovászon múlik. A kenyér csak akkor lehet jó, ha jó a kovász. Sosem szabad forró vízzel kovászolni, a liszt 35 fok feletti hőmérsékleten elveszíti sikértartalmát. Az éretlen kovásztól másnapra megszárad a kenyér, a romlott kovásztól pedig morzsolódik. Én mindig hat-hét óráig hagytam állni a kovászt ... És tovább oktatott, mesélt a különböző szakmai titkokról, fogásokról, amíg csak ki nem sült a kenyér. Egészen hajnalig... FARKAS OTTÓ Demokrácia és erőviszonyok Az eddigiekben röviden jellemeztük, hogy politikailag mennyire bizonytalan terepen vagyunk kénytelenek mozogni az első év után: e helyzet kialakulásáért a kormánypártok is és a parlamenti ellenzék is felelősséget visel. A felelősség foka azonban- merőben más és más. A mindenkori hatalom birtokosainak tudatosítaniuk kell felelősségüket az ország vezetéséért; nincs ez másként napjainkban sem. Még akkor sem, ha mindannyiunk számára világos, hogy az elmúlt évben a kormánykoalíció részéről három-négy hónapig nem a kormányzati feladatok megoldása kötötte le a fő energiákat, hanem a hatalom megtartása. Nem árt persze azt a kérdést sem megvizsgálni, nem voltak-e túlzottak a rendszerváltást követő elvárásaink. Elvárható-e egyáltalán az ilyen politikai káoszban, amikor a legjelentősebb pártok, mozgalmak is lényegesen elhajlanak választási ígéreteiktől, hogy az átmeneti időszak minden lényeges problémája megoldódjon? Hiszen pl. a választások utáni legerősebb mozgalomról is kiderült, hogy - liberális eszmék ide vagy oda - heterogén tömeg, amelyet elsősorban a régi rendszer elutasítása hozott össze. Egyáltalán elvárható-e a liberalizmustól- amely a problémákat általában jól fogalmazta meg, a megoldásukban azonban már korántsem jeleskedett -, hogy ezúttal a megoldásokat is „szállítani tudja“? (Itt azt is el kell mondanom, hogy engem általában zavar ez a skatulyázás a jelenlegi helyzetben, amikor pl. tudom, hogy a NYEE több képviselőjének - akik ugyan tisztességes, jószándékú emberek - halvány fogalmuk sincs a liberalizmusról? Amikor nyilvánvaló, hogy a nemzeti érzéstől és a reformkommunizmustól kísértve pártok, mozgalmak szakadtak darabokra? Amikor a kezdetben szilárdnak képzelt Kereszténydemokrata Mozgalomról is kiderült, hogy egy lazán összeeszkábáit tutaj a vadvizén, amelynek minden eleme másfelé gravitál, s esetenként már csak attól keresztény, hogy a Szentlélek tartja össze?) Nem jobb a helyzet azonban az ellenzékkel sem. A DBP még mindig nemigen tud mit kezdeni önmagával, s „új“ megnyilvánulásai igencsak régi beidegződéseket tükröznek. Az SZNP a vitakultúrájával jellemzi önmagát; történelmi „érdemük“ azonban, hogy az elmúlt év során nemhogy felnőttek volna a szlovák parlament amúgy sem magas átlagszínvonalához, hanem sikerült azt egy kissé mélyebbre húzniuk maguk után. A zöldekről pedig kiderült, hogy néhány környezetvédelmi kérdésben hasonló nézeteket vallunk ugyan, de a zöld máz alatt olyan nemzetiek - Mikulás Huba kivételével hogy Móric úr örömében sírva fakadhat tőlük. Természetesen mind a kormányválság, mind a jelenlegi helyzet kialakulásában jelentős szerepe volt az ellenzéknek is, elsősorban azzal, hogy - a fent jellemzett megosztottságából adódóan - nem volt képes valódi konstruktív ellenzékként fellépni a parlamentben, bizonyos konkrét kérdésekben megszorítani a kormányt, s ezzel a kormánykoalíciót politikája jobb átgondolására kényszeríteni. Az eddigi út néhány állomása A részletesebb elemzés itt lehetetlen, néhány fontosnak vélt összefüggésre szorítkozok csupán. Kétségkívül voltak ennek az útnak pozitív állomásai is; így értékelhetjük, minden felemásságuk ellenére, a demokratikusan megválasztott önkormányzatok létrejöttét, a privatizáció kezdetét, a rehabilitációk, az elkobzott vagyon visszaszolgáltatásának beindítását stb. Vannak viszont negatívumok is jócskán. Ide sorolhatjuk a rehabilitációk nagy részénél az 1948-as időhatárt, a nyelvtörvény elfogadását, a bürokrácia elburjánzását (az eredeti decentralizációs ígéretek ellenére egy túlburjánzóan bürokratikus államigazgatási apparátus jött létre), az önkormányzatoknak nyújtott anyagi támogatás szétosztásának mechanizmusát stb. Nemigen csodálkoztunk azon sem, hogy a tavaszi kormányválság idején a koalíció puszipajtásoknak nemigen nevezhető tagjai hogyan „lőtték ki“ egymás kulcsembereit fontos posztokról, mint ahogy azon sem, hogy ebben az átmenetinek hirdetett időszakban frázisokat ugyan bőségesen pufogtatott mindenki a gazdasági reform „szlovákiai útjának“ szükségességéről, a szlovák kormánynak viszont - annak ellenére, hogy hemzsegtek benne a gazdasági miniszterek és miniszterhelyettesek - lényegében nem volt gazdaságpolitikai koncepciója. (A Kucerák-javaslatot márciusban tárgyalta meg a kormány, és nem fogadta el, Filkusét, bár elfogadta úgy-ahogy, a kidolgozóját nyomban menesztette, Oberhäuser úr elképzelései pedig annyira használhatatlanok voltak, hogy időpocsékolás lett volna velük foglalkozni.) Az sem ad okot nagy örömre, hogy ha számbavesszük a 76 politikai pártot és mozgalmat, amely jelenleg Szlovákiában működik, azt kell mondanunk, hogy a kormányzásképesek száma igen kicsi közülük. A magyar mozgalmakról Mint már hangsúlyoztam, ennek az írásnak nem célja a mozgalmak érdemi tevékenységének értékelése; ez a választóikra tartozik. Itt csak néhány megállapítást szeretnék tenni: Az FMK felvállalja a kormánypártiságot, annak minden előnyével és - remélem, tudatosítják- felelősségével egyetemben. Útjukat én alternatív lehetőségnek tekintem, amelynek a kormányzati munkára gyakorolt befolyás esetében lehetnek is eredményei. Az elmúlt év során azonban gyakran volt olyan érzésem, az FMK bokréta a kormánykoalíció kalapján, valós politikai súly nélkül, amelyet bár kül- és belföldön jól lehet mutogatni, de amelynek lényeges beleszólást nem engednek a történésekbe. Számos politikai elemzésük ugyancsak bizonyíthatóan nem állta meg a helyét (a választásokkal kapcsolatos előrejelzéseik, továbbá az az állításuk, hogy azon nem múlik semmi, 2 vagy 12 magyar képviselő jut be a parlamentekbe, amikor az SZNT-ben tavasszal 1-2-3 szavazaton múltak dolgok; az ö szüleményük a fent már említett „demokrácia egyenlő a többség diktatúrájával“ axióma is stb.) Közép-Kelet-Európa jelenlegi helyzetében az is kétséges, hogy egy kisebbség esetében mennyire lehet célravezető az az ideológia- a liberalizmus -, amelyre ők támaszkodnak. Nem tudok továbbá egyetérteni azzal a sokat hangoztatott nézettel sem, hogy a magyar mozgalmak szervezése, a magyar képviselők fellépése indukálja a hasonló szlovák lépéseket, sőt, a szlovák nacionalizmust. Azt, véleményem szerint, sok egyéb mellett a létünk indukálja. Egyébként is, amikor Szlovákiában nemzeti beállítottságú pártok tucatjai szerveződnek, amelyek egyik legfőbb célkitűzése a mi jogaink megnyirbálása, enyhén szólva ismét csak irreálisnak tartom a fenti kijelentés igazát. A két ellenzéki mozgalom sem kellőképpen kiépített (a három magyar mozgalom közül egyébként e szempontból az Együttélés áll a legjobban), politizálási módjuk sok esetben az amatörizmus jegyeit hordozza magán. Mindkettőnél nagyon hiányzik az elméleti háttér, a mélyebb összefüggések feltárása és a célok pontos körvonalazása. Az MKDM-Együttélés koalíció képviselői az SZNT-ben közös klubban működnek, és az esetek túlnyomó többségében egységesen lépnek fel; a Szövetségi Gyűlés képviselőiről már sajnos nem mondható el ugyanez. A választásokig hátralévő időszakban szükségesnek tartanám az együttműködés kiterjesztését a két mozgalom között, kül- és belpolitikai téren egyaránt. Javítaniuk kéne a prágai és a pozsonyi képviselőik közötti kapcsolatokat, továbbá emelni a vezetés színvonalát, feszesebbé, olajozottabbá, „profibbá“ tenni a képviselői klubok és a mozgalmak vezetőségeinek munkáját. Nem minősítésként, de megemlítem, hogy e téren a Kárpát-medencében eléggé hátul kullogunk. Az ellenzéki mozgalmaknak pozitív politizálási módot kell kidolgozniuk. Politikai kultúrájuk nem korszerű; a lojalitás határán való egyenetlen lavírozgatás (az egypártrendszerböl ránk maradt kellemetlen gátlás) és a sokszor keményfejü, nem átgondolt, néha már provokatív ellenzékiség közt vacillál. Félreértés ne essék: nem személyekről, hanem politizálási módokról beszélek itt elsősorban, bár a jelenség olykor személyekhez is köthető. Jómagam a határozott, egyértelmű, kemény, de párbeszédre mindig kész politizálás híve vagyok. Mozgalmainknak az elkövetkezendő fél évben részletes - és pozitív - programokat kell kidolgozniuk, lehetőleg hosszabb távra, esetleg több változatban, s a jövőben lehetőleg ezekhez is ’ kell tartaniuk magukat. Mindez más szempontból sem lenne haszontalan munka, hiszen az elkövetkezendő hónapokban ki kell dolgoznunk a kisebbségi kódex javaslatát is, s ez az anyag ott is felhasználható lesz. Már sokszor elmondtam, itt megismétlem: nézzünk körül, mi történik körülöttünk Európa keleti felén. Mindenki újrafogalmazza önmagát, vagy ha szabad líraian fogalmaznom: újraálmodja viszonyait. Véleményem szerint nekünk is ezt kell tennünk: előbb lélekben felépíteni kisebbségi mikrotársadalmunkat, azt papírra vetni (lásd: kisebbségi kódex), részletesebb elemeit belefoglalni a mozgalmak programjaiba - és ezek képviseletét felvállalni hosszabb távon is, még akkor is, ha öt-hat éven belül nem reális a megvalósításuk. Nem szabad kishitűeknek lennünk, nekünk is perspektivikusan kell gondolkodnunk. (A befejező részt szombati számunkban közöljük.) Kétperces Éhe a szónak A sokk az, ami az embernek sok. Manapság lehetőségünk van ársokkban lubickolni, naponta átélhetünk különféle politikai sokkokat, s akkor sincs menekvés, ha az utcai könyvárusok vagy városi könyvesboltok kínálatát vesszük szemügyre. Mert ma már az írott szót szerető ember egyre nehezebb szívvel megy el a könyvesboltok kirakata előtt, s bátorságából lassacskán már arra sem futja, hogy belépjen az ajtón, s netalán még könyvet is. vásároljon. A szemfüles könyvárusok erre úgy reagáltak, hotjy gyorsan piacra dobták a „menő" könyveket. Jött a Dallas, jöttek a lányregények, a véresebbnél véresebb krimik, a nyúzottabbnál nyúzottabb politikai sztorik. A már amúgy is éppen eleget sokkolt vásárló e változás láttán gondolkodás nélkül hátat fordított a könyvesboltoknak. S hogy mit tett maréknyi megtakarított pénzével, amelyen könyveket szeretett volna vásárolni? Beváltotta forintra, és elment például Esztergomba. Ott betért az első magán-könyvesboltba. Mohón rakta a kosarába a jobbnál jobb könyveket; nagy elkeseredésére éppen kedvenc írójának egyik régen keresett könyvétől kellett csupán megválnia, mivel a boldog egymásratalSláskor a pénztárcája végképp kiürült: utolsókat pendültek benne az érmék. A mi vásárlónk keserves szemeket meresztett az eladóra, aki megértőén keresett egy nájlontasakot, hogy lelkes vásárlója azokat a könyveket is hazavihesse, amelyek már nem fértek hátizsákjába. A megsiratott és polcon hagyott könyvet pedig - ajándékba adta neki: „Tudom hogy magánál jó helye lesz" - mondta, miközben vásárlónk csak hebegni és habogni tudott a meghatódottságtól. A vevő a kompon visszatért szülőföldjére, s itt a történet akár véget is érhetne. Kérdések sokasága tolul viszont a mi meghatott könyvvásárlónk szájára: Vajon itthon miért vált eladhatatlanná a jó könyv? Miért tekintenek hóbortos bolondnak minden olyan vállalkozót, aki antikváriumot, netán könyvesboltot szeretne nyitni? Pedig éhe van a szónak, csakúgy mint a kenyérnek. A hamisítatlan, foszlós kenyérnek. -száz-
