Szabad Újság, 1991. augusztus (1. évfolyam, 138-164. szám)
1991-08-07 / 143. szám
1991. augusztus 7. Szabad ÓSÁG 5 így jöttek Kultúra Olaszfalu - a magyar Lidice Olaszfaluba vissza kellett mennünk. Június 19-én jártunk ott először, azon a napon, amelyen végleg elmentek a szovjet katonák Magyarországról. Fellélegezni és örülni mentünk a bakonyi emberek közé. A Zirc melletti Olaszfalu néhány lakosával csak pár szót váltottunk, de amit hallottunk, olyan súlyt rakott ránk, amit nem lehet sokáig cipelni. Ki kell beszélnünk, meg kell osztanunk. Olaszfaluba vissza kellett mennünk. Ki a temetőbe, a harminchárom egymáshoz szoruló sírhoz, valamenynyin egy a halál napja, és meg kell kérdeznünk az élőket, mi történt, hogyan történt 1945. március 23-án? Es miért? Miért?- Kideríteni, hogy mi motiválta Hered Károly élt 20 évet a dolgokat, nagyon nehéz ma már - néz maga elé Gelesz Imre iskolaigazgató. - Sokféle mendemonda jár. Hogy túl sok fiatal volt ebben a magyar-sváb faluban, ugyanis a bíró elintézte, nem vitték el leventének őket. Vagy mert a németek 23-án ellentámadást intéztek a Kakas-hegyről, és emiatt az oroszok árulást véltek. Aztán a szemtanúk egybehangzóan mondták, hogy egy félelmetes külsejű, sebhelyes arcú mindig ott volt, másodmagával sorra járta a házakat, és lőtték agyon a fiatalokat. Gelesz Imre is tanú, tízéves volt a tragédia idején.- A szomszédok pincéjében voltunk, három család, nagymamák, fiatalasszonyok, egyikük kisbabával, mi ketten édesanyámmal. Az udvaron hangokat hallottunk, kiabálást. Dobos Józsefné, a harangozó felesége fölment megnézni, mi történik. Nagyon sápadtan jött vissza, csak annyit mondott, agyonlőtték a kutyát. Később 'Neumann Mária ment föl, és hozta a hírt, hogy három halott fekszik a pajtában... Hanig Lajos, Hanich Béla meg Zima Ödön voltak, tizenhat év körüli fiúk. Egyre fakóbb az emlékező hangja.- Este nagyanyám itatta a marhákat, látja, ott megy a szabó, Baumann József, a fia Ödön, meg egy szomszéd falubeli ember. A szabó az első világháborúban sokáig orosz fogságban volt, tudott velük beszélni, még mondta is nagyanyám, milyen jóban van ez a Baumann bácsi az oroszokkal. Mentek a temető felé, aztán lövések hallatszottak. Mindhármukkal végeztek. Én is megnéztem őket, borzalmas volt, tankkal átmentek rajtuk, teljesen szétroncsolódtak. Nehéz jegyzetelni.- Járták a falut, unokatestvéremet, Gelesz Ernőt is lelőtték, a feleségem egyik unokatestvérét is, a bíró fiát, Dobos Gyulát levitték a kenderföldekre, azt mondják, nem halt meg mindjárt, még sokáig mozgott. Ott voltam a temetésen. Ott volt az orosz tiszt is. A kántor beszélt vele, tőle kérdezték, hogy mit mondott az orosz? Hogy félreértés volt... hogy ez a háború... Majkó Ferencné egy hónapot töltött a padláson egyik barátnőjével, elbújva, elbarikádozva.- Huszonegy éves voltam. Hála Istennek, én megmenekültem az oroszoktól. Édesanyám hozott föl ennivalót, tőle hallottuk, ami a faluban történt. A férjem testvérét, Majkó Andrást hazulról vitték el, kétszer is megszökött tőlük. Elszaladt a kerteken át, fölmászott egy szénapadlásra, de észrevették, az összes szénát ledobálták, utoljára kiugrott András, futott megint, de lelőtték. A Kovács llus nénitől meg azt tudom, hogy az ő fiához odamentek, barátságosan megpaskolták, germán, germán mondták neki, és azonnal lelőtték. Jaj, nem jó visszagondolni enynyi rosszra... Fönt a dombokon, a major pincéjében húzódtak meg a zirci apátság cselédjei. Pék József is, nyolcévesen - és öt most is itt találjuk. Az egykori malom ma a Bakony téesz központja, és a kapusfülkébe fiát ülteti Pék József, amíg lemegyünk a pincébe.- Akik voltunk cselédek, mind itt voltunk, de az intéző is, meg a gazda. A ruszkik ránkakadtak, hajde föl, odafönt a férfiakat különválasztották. Anyám, karján a másfél éves húgom, ne vidd el a papát, mondta a ruszkinak, az meg puskatussal úgy mellbevágta, hogy még sokáig fájt neki. Aztán minket lelökdöstek a pincébe, onKajtár Istvánná és Schöngrund Károlyné a sírkeresztek előtt nan hallgattuk a sorozatokat. Mikor följöttünk, tizenhármán vagy tizennégyen feküdtek a magtár falánál. Mintha most is hallanám, ahogy mondta anyám, nézzétek, ott van apátok... Harmincegy éves volt Pék Pál, két lövést kapott, egyik a szemén ment be, még a kalapját elvittük haza, rajta a két lyuk, sokáig őriztük. Öten maradtunk árvák. Pontosan és kitörölhetetlenül rögzültek a rettenet képei.- A farakás mögül lestük, amikor fölhajigálták a halottakat az ökrösszekérre. A temetőben egy hosszú sírt ástak, oda dobálták be őket, csak úgy koporsó nélkül. Előbb még fönt a majorban tolmácsot kértek, germánszki, germánszki mutatták, nem, nem, ezek mind cselédek. Hát akkor miért nem mondták? A Magyar bácsit hívták, az tudott oroszul, de akkor meglátta a halottak közt az ő fiait... Magyar Istvánná, a dédi, kilencven esztendős. Szemüveg nélkül olvas, hímez, gondolkodása is világos, emlékezete is tiszta. Kilenc gyermeke közül három fiát lőtték agyon azon a napon, a huszonöt éves Istvánt, a tizenkilenc éves Antalt és a tizenhét éves Pétert.- István fiam nem volt velünk a pincében, ő már nős volt, a falu végén lakott bérelt házban. Annak a padlásán találtak német lőszereket, és hiába mondták az emberek, hogy nem az István tette oda, kihajtották a földre, ott lőtték agyon. Annus lányom férjét, Torma Józsefet is lelőtték. A férjem is bajban volt, úgy menekült meg, hogy egy tiszt elküldte kantárért, hogy menjen, gyorsan menjen. A férjem jól tudott oroszul, az első háborúban öt évig fogságban volt, azt mondta, hogy ezek nem is oroszok voltak, ő ismerte őket, igazi orosz ember ilyet nem csinál.- Amikor édesapánkat odahívta a tiszt a magtárhoz, hogy itt fekszenek a germánok, hát beleszakadt a szó, látta, ott az ő két fia is -* idézi föl Kajtár Istvánná, aki tizenhárom éves volt akkor. - Én meg tudnám még most is ismerni, ezerből is, azt a ragyás, sebhelyes arcút, aki mindig elől volt, megismerném, annak olyan gonosz kinézete volt. A másik testvér, Schöngrund Károlyné az oldódást keresi:- Szörnyű idők voltak... És soha, senki meg nem kérdezte, hogy nőnek föl az árvák, és ezt a napot emlegetni se lehetett. Aztán tavaly március 23- án fáklyás menet vonult a temetőbe, voltunk vagy ezren, a szomszédos falukból is eljöttek, rengeteg virág, gyertya meg annyi égett, hogy valósággal világított a temető, és három pap tartotta a gyászmisét... így jöttek. Magyar Fórum Az utcanevek beszélnek, emlékeztetnek, gyönyörködtetnek... (avagy: Mit kell tudni azoknak, akik utcaneveket akarnak adni vagy megváltoztatni?) Az utóbbi hónapokban szinte minden városunkban és nagyobb falunkban napirenden szerepel a közterületek új elnevezésének kérdése. E legutóbbi névváltoztatási hullámnak a régi rendszer bukása volt ugyan a közvetlen kiváltója, azonban sok helyen a névadásban illetékes hatóságok azt is tudatosították, hogy nem elég a kommunista ideológiához kapcsolódó neveket megszüntetni: az utcanevek tekintetében (is) sokkal mélyrehatóbb „reformra“ van szükség. Ahhoz, hogy ez a reform (is) sikeres legyen, s már soha többé ne legyen szükség nagyarányú utcanév-változtatásokra, hasznosnak látszik megvizsgálni, milyenek is a mai utcaneveink, s milyen neveket szeretnénk látni városainkban, községeinkben a jövőben. Mai utcanévanyagunk nem egységes; a középkorban és azóta divatozó különféle névadási módok nagy része nyomot hagyott benne. A hosszú fejlődés eredményeképpen létrejött névtípusok nem egyformán értékesek: vannak olyan típusok, amelyeket érdemes lenne megerősíteni, de olyanok is, amelyeket nem ártana visszaszorítani. Ahhoz, hogy megértsük, miért részesítünk bizonyos típusú neveket előnyben más nevekkel szemben, először egy meglehetősen kisiskolásnak tűnő kérdést kell megválaszolnunk: mire is valók tulajdonképpen az utcanevek? A válasz kézenfekvőnek látszik: nyilván arra, hogy meg tudjuk az egyes utcákat különböztetni egymástól, s ezzel könnyebbé tegyük a tájékozódást. Valóban: mindenfajta tulajdonnévnek, így az utcaneveknek is legalapvetőbb funkciója az azonosítás. Azonban ha ez volna minden, akkor nehezen tudnánk megérteni, miért változott mondjuk a 15. századi Kenyérpiacnak nevezett pozsonyi tér neve a 17. században Búzapiaccá, a 18. században Zöldpiacca a 19. század folyamán- többek között - Haynau térré, Irgalmas barátok terévé és Vásártérré, a 20. században pedig először II. Vilmos császár térré, majd Köztársaság térré, ezután Hlinka térré, pár évvel később Sztálin térré, rövid idő elteltével pedig a Szlovák nemzeti felkelés terévé. Mert hiszen ezek a változtatgatások sokkal inkább gátolták az illető közterület azonosítását, nehezítették a tájékozódást, mintsem hogy segítették volna. Nyilván tehát más funkciói is vannak az utcaneveknek, amelyek olykor olyannyira rátelepednek az alapfunkcióra, hogy alig engedik érvényesülni. Az azonosításon túl az utcaneveknek alapvetően három funkciójuk lehet még: a leírás, az emlékállítás és a gyönyörködtetés. E három közül dominál valamelyik szinte minden utcanévben, a másik kettő pedig alárendelten vagy egyáltalán nincs jelen. A legértékesebb, leginkább védelemre érdemes névtípusnak a leírót tartjuk, tehát azokat a neveket, amelyek az utca azonosítása, más utcáktól való megkülönböztetése mellett még valamilyen információt is közölnek a jelölt közterületről. Ha ez az információ a jelenre vonatkozik, akkor az ilyen utcanevek megkönnyítik a községben való tájékozódást. Nyilván könnyebben kijut az idegen autós turista Pozsonyból, ha a Récsére vezető utat Rácséi útnak és nem a Februári győzelem útjának hívják: könnyebben megtalálja a keresett utcát, ha a távolban templomtornyot lát, s az utca neve Templom és nem Schönherz Zoltán utca; hamarabb rátalál a Lejtő utcára, mint az Elesett hősök útjára; a Folyó utcára könnyebben ráismer, mint a Jókai utcára. Ha a névben rejlő információ nem a jelen állapotot tükrözi, hanem a múltra vontkozik, akkor az ilyen nevek értékes történeti források, amelyek a névhasználó előtt föltárják az utca és a város történetének egy-egy mozzanatát. A Várfal utca megmutatja, hol húzódtak a középkorban a várat, ill. a várost övező falak, a Tömlöc utca elárulja, hol raboskodtak a régi korok törvénysértői, a Hóhér utca arra emlékeztet, hogy benne lakott egykor a város hóhérja, a Kerékgyártó utca a kerékgyártók egykori lakhelyére utal, a Búza tér az egykori gabonapiac emlékét tartja fönn, a Szélső utca jelzi a város egykori kiterjedésének határát, stb. Az ilyen nevekben egyben az emlékeztető funkciót is fölfedezhetjük, hiszen régi korok embereinek, eseményeinek állítanak egyfajta emléket. Vannak, akik a Fő utca, Hosszú utca, Kis tér, Tyúkpiac, Pozsonyi út és ehhez hasonló neveket túlságosan közönségesnek, városhoz nem méltónak tartják. Pedig az ilyen jellegű nevek ezrei élnek évszázadok óta a szerencsésebb sorsú országok milliós városaiban, és senki sem érzi őket röstellnivalónak. Hogy mást ne mondjunk: a világhírű New York-i Broadway csupán annyit jelent, hogy „Széles út", a Wall Street pedig nem más, mint „Fal utca". De közelebbi példát is találunk: Budapest sem érzi magához méltatlannak a Pest belvárosában lévő Ó utcát vagy a Buda központját végigszelő Fő utcát, és az ehhez hasonló utcanevek nagy sokaságát. A nevek másik nagy csoportja nem sokat árul el az általa jelölt utcáról (többnyire semmit), hanem ehelyett valamely kiemelkedőnek tartott személy vagy esemény emlékét őrzi, vagy pedig tiszteletet fejez ki egy eszme, ország, nép, város stb. iránt. Ilyen pl. a Petőfi utca, az Október 6. tér, a Szabadság tér, Amerikai tér, Moszkva tér stb. Bár az ilyen nevek csak a múlt század közepén kezdtek megjelenni, az elmúlt másfél száz év alatt rohamosan elterjedtek, olyannyira, hogy a legtöbb településen már ez az uralkodó utcanévtípus, sokan ezeket érzik „igazi“ utcaneveknek. Ha ilyen neveket az új utcák kapták volna csupán, nem is lett volna nagyobb baj. Sajnos azonban legtöbbször épp a legősibb belvárosi utcaneveket pusztították el a derék városatyák annak érdekében, hogy valamely nagyság emlékét megörökítsék. S ráadásul koronként változott, kit tartottak méltónak arra, hogy „utcát kapjon“, s így az ilyen utcanevek igen gyakran változtak. Elsősorban épp az ilyen emlékállító nevektől kellene megszabadítanunk városainknak legalábbis a történeti magvát, „kitelepítve“ őket a városok peremterületeire. Az emlékállító nevek közül azoknak örülünk igazán, amelyekben a leírás mozzanata is jelen van, azaz valamilyen módon mégiscsak kapcsolódnak ajelölt utcához vagy legalábbis az adott városhoz, ill. annak környékéhez. így pl. csak helyeselni tudjuk azt a szokást, hogy a városok és falvak utcát nevezzenek el azokról a helyi jelentőségű vagy országosan ismert személyiségekről, akik az illető településen születtek vagy életük más fontos mozzanatával kötődnek hozzá, s méltók az ilyen emlékállításra. Jó tehát, hogy pl. Dunaszerdahelyen van Vámbéry tér, Komáromban Jókai utca, Érsekújvárban Czuczor Gergely utca, Losoncon Kármán József utca. Bár - ha már a losonci Kármán utcát említettük: jobban örültünk volna, ha nem a rendkívül értékes, egyedien Losonchoz kötődő, a török hódoltságra emlékeztető Nagy Bég utca nevének rovására tisztelegtek volna a losonciak Kármán József emléke előtt; még akkor is, ha tudjuk, hogy e jeles írónk épp a Nagy Bég utcában született, s hogy az egykori Kis Bég utcát Bég utca néven mégis megmentették az enyészettől. A nagyobb városokban, ahol sok a megnevezésre váró utca, nem helyteleníthető az sem, ha az adott városhoz nem kötődő személyek is kapnak utcanevet. Külön jelentőségük van az ilyen neveknek a nemzeti kisebbségek esetében, hiszen ezek alkalmasak arra, hogy segítsék ébren tartani a nemzeti kisebbség és az anyanemzet együvé tartozásának, a közös történelmi és kulturális hagyományokhoz való kapcsolódásnak a tudatát, erősíteni az otthonosság és egyenjogúság érzését. Sajnos, az ilyen nevek éppen ezért feszültségforrássá is válhatnak, ha a többségi nemzetben nincsen kellő tolerancia és megértés. A harmadik funkció, amely elsősorban a nagyobb városok neveiben érvényesül, a gyönyörködtetés: az illető közszó vagy tulajdonnév elsősorban azért válik utcanévvé, mert szép hangzású, hangulatos, kellemes asszociációkat ébreszt. Ilyen pl. Budapesten a Merengő, a Katica, a Kacagány, a Gyöngyház, az Ananász, a Legenda, Csillag, a Tündér, a Regös, a Legenda, az Őzgida, a Csalogány, a Naplemente stb. utca. Az ilyen neveket leginkább akkor választják a hatóságok, amikor más név „nincs kéznél“. Az ilyen utcanevek akkor igazán jók, ha valamilyen módon beilleszkednek környezetükbe, összhangba vannak vele (s így bizonyos mértékig a leíró funkció is jelen van bennük). így pl. stílusos, ha a kertváros utcái (új utcái!) virág- vagy madárneveket viselnek; ha a vízparti városrészben hal- vagy halászszerszámnevek vannak az utcanevekben; ha egy lakótelepen a modern élet eszközei kerülnek be a nevekbe. Az viszont a stílusérzék teljes hiányára vall, hogy a pozsonyligetfalusi sivár betonrengeteg lehangoló látványt nyújtó tájait festői szépségű várakra, váraskastélyokra utaló helynevekkel cicomázták föl (pl. Torna, Krasznahorka, Jászó, Betlér, Végles, Saskő, Litva, Znió, Sztrecsnó utcák a lakótelep déli részén). Most, hogy áttekintettük utcaneveink fő típusait, levonhatjuk a tanulságot: utcaneveinkkel akkor lehetünk majd megelégedve, ha az egyes típusok jelentőségüknek megfelelő arányban lesznek képviselve, mégpedig ott, ahol a történeti fejlődésből adódóan lenniük kell: a „leíró“ neveknek a falukban, kisebb városokban s a nagyobb városok történelmi városmagjában; az emlékállító neveknek elsősorban a nagyobb városok külsőbb részein; a csupán esztétikai funkcióval rendelkező neveknek pedig inkább csak a nagyobb városok legújabb utcáiban és a lakótelepeken. LANSTYÁK ISTVÁN
