Szabad Újság, 1991. augusztus (1. évfolyam, 138-164. szám)
1991-08-31 / 164. szám
8 1991. augusztus 31. Szabad ÚJSÁG Kultúra * Élmények sodrásában Prágában nincs uborkaszezon. A nagyvárosi forgatag sokat ígérő varázsára vágyókat naponta csaknem félszáz délutáni vagy esti művészi produkció várja. A gazdag kínálatból nehéz választani, főleg ha valaki csak pár napot tölt a száztornyú városban. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy május közepétől október végéig tart a Csehszlovák Általános Kiállítás. Másrészt a Mozartévforduló alkalmából rendezett Színházi Fesztivál kínál ugyanabban az időben tizennégy művet, melyből bizony nem könnyű választani. Szerencsére zene, tánc és színházművészetet szerető nézőkben nincs hiány. Ezt bizonyítják a hazai, de még inkább a külföldi közönség nem lankadó érdeklődését igazoló teltházak. Nem mindennapi élményt kínál a külügyminisztérium díszkertjében esténként előadott Shakespeare népszerű vígjátéka, a Szentivánéji álom. A közönség ülve és állva, helyről helyre vándorolva élvezi a hatásos, leleményes rendezői munka és a könnyed, lendületes ritmusú színészi játék harmonikus egységét. Érdekességként említem meg a rendező (Ján Uhríri) ötletgazdagságára jellemző tényt, hogy az egyes jelenetek hatásosabbá tételére milyen szervesen használta ki nemcsak a fák és bokrok kínálta lehetőségeket, hanem a két szökőkút vízzel töltött medencéit is. A szerelmesek pörlekedéssel és dulakodással egybekötött kibékülése az egyik medencében zajlik — a közönség nem kis ámulatára (és megdöbbenésére). Az előadás sikerét érezhetően segítette a pozitív dramaturgiai beavatkozás is, melynek eredményeképpen a cselekményt sikerült az alkotónak egy és fél órára lerövidíteni. Mozart halálának 200. évfordulója alkalmából bemutatott Mozartművek közül a Don Giovanni című opera marionettbábukkal előadott változatát láttam. Ez méltó tisztelgés volt a nagy zeneszerző előtt, aki gyakran tartózkodott Prágában és ezt az operáját itt mutatták be. Megvallom, kissé bizalmatlanul foglaltam helyet a Rí$e loutek (Bábuk birodalma) zsúfolt nézőterén — arra gondolva, mennyi buktatót rejt magában az ilyen (élőszínházat utánzó) megoldás. Végül, be kell vallanom, igen kellemes meglepetésben volt részem. A Nemzeti Marionett Színház szereplői elkápráztattak lelkes, végig jóiramú játékukkal, az animáció precizitásával. Jóválasztásnak bizonyult az opera svéd (olaszul énekelt) hangfelvétele, mely a szokásos lento és lentado ritmusú zenei anyagot frissebbé, a cselekményt lendületesebbé tette. Ehhez párosultak Karel Brozek — a bábszínpadi attraktivitások közismerten elismert mesterének — remek rendezői ötletei, melyekkel a jelenetek látványosságát érezhetően hatványozta. A nézők a meglepetésszerű megoldásokon ámulva, az élethű bábmozgatást és a leheletfinom, kifejező gesztusokat élvezve talán nem is gondoltak arra, hogy a bábszínészek művészi teljesítménye mögött milyen nehéz fizikai munka rejlik. Erről akkor győződtem meg, amikor felemeltem a kb. egyméter magas bábukat. Átlagosan tizenöt kilót nyomtak. Ezt tudásúvá még inkább átéreztem e bábszínházi élmény rendkívüliségét. Úgy hírlik, ezt a darabot — a nagy érdeklődésre való tekintettel — szeptemberben ismét megnézhetik a Prágába látogatók. Érdemes, mert kettős (zenei és bábjátszói) élményt nyújt. SZŐKE ISTVÁN Helytörténeti figyelő Barangolás a Cserhát lábánál Szécsénytől öt kilométerre délre, a Cserhát hegység északi nyúlványai alatt találjuk Rimóc községet. A középkorban királyi várnép élt ebben a faluban, melynek plébániája már 1332-ben fennállott. A Kacsics nemzetség ősi birtoka ekkor még Kisrimóc és Nagyrimóc néven külön-külön élte mindennapjait. A török uralom ezt a helységet is nehéz helyzetbe hozta, ám a felszabadulás után gyorsan helyreállt a rend, s a újra benépesült. Ide, a nemes és szabados magyar családok közé Zólyom megyéből, Gyetva tájékáról jöttek szlovák lakosok. Az élet azonban itt sem volt könnyű. S bár Fényes Elek feljegyezte, hogy a község „erdeje szép, földje a térségen Szécsény felé jó", a lakosok közül még e században is többen summásként dolgoztak a távolabbi földbirtokon. A falunak különösen szép népviselete volt valamikor: a rimóci szoknyák és tarkarendes blúzok mellett mindenekelőtt a színes főkötők hívták fel magukra a figyelmet. A rimóci lányok és menyecskék arca, valamint viselete Horvát Endre grafikusművésznek is megtetszett, és a két világháború közt forgalomban lévő papírpengőkön is megörökítette őket. Valószínű, hogy a község már a XI. században templomos hely volt, s az akkori település ott állhatott, ahol a mai, hisz a közelében feltárt sírokban Szent István korabeli pénzeket találtak. Ha a vidékünkön Rimóc nevét említik, akkor elsősorban az az országszerte ismert szóláshasonlat jut eszünkbe, mely így szól: „Pislog, mint a rimóci nyúl”. Az olyan emberre mondják ezt, aki szaporán pislog, furcsán mosolyog. A szólás eredetét Antal Károly helytörténész kutatta fel. A monda szerint hajdan az itteni gyümölcsösben élt az a szerencsétlen nyúl, mely a nagy hó elől egy rimóci ház tetejére menekült. Innen a padláson, majd a füstlyukon a kemencébe esett, melynek sötétjéből csak a szeme fénylett ki. Tovább a Cserhát északi nyúlványain Varsány az előző község szomszédja. A névetimológusok szerint a honfoglalás korában a település első lakói a Varsány törzshöz tartoztak. Ez pedig a honfoglalás előtt a magyarsághoz csatlakozott néptöredék magyar neve volt. A község határában feltárt honfoglaláskori leletek is arról tanúskodnak, hogy e területen már ezer éve élet zajlik. A hetvenes évek végén végzett megyei ásatások pedig ékesen bizonyítják, hogy Varsányon is áthúzódott „a középső neolitikus csoport telepe”. Agyagkitermelő és élelemtároló gödrök voltak errefelé, melyekben gazdag kerámia- és eszközanyagra bukkantak. A községben a múlt századok folyamán a Forgáchoknak, a Lisznyay és a Harmos családoknak volt nagyobb birtokuk. 1847-ben itt született Harmos Gábor ügyvéd (tl916), Nógrád megye későbbi főjegyzője, a gyarmati kaszinó elnöke. 1873-ban ő alapította a megye társadalmi, politikai és közigazgatási hetilapját, a Nógrádi Lapokat. Az újságnak munkatársa volt Mikszáth Kálmán, s itt jelent meg az író első novellája is, A Nibelungok harca címmel. 1875-ben Harmos Gábor védte az egykor tájainkon is ismert honti és nógrádi betyárt, Benko Sisa Pistát. A népmeséinkben is szereplő Sisa Pistát a királyi ügyészség mint elsőrendű vádlottat kilencrendbeli lopással, tizennégy rendbeli rablással, egy gyilkossági kísérlettel és egy gyilkossággal vádolta. Ezért a Törvényszéktől kötél általi halál kiszabását kérte. Harmos terjedelmes védőbeszédet készített. Bírálta a fogházat, mert Sisát indokolatlanul „hosszú időn át, folyamatosan bilincsben tartotta”. Az ügyvéd bebizonyította továbbá, hogy a Sisa elleni vádak nem fedik a valóságot, s bűnei elkövetéséért a közrend is felelős. Szerinte a kor maga termelte ki a Sisa-féle betyárokat. A vádakat a védőbeszéd után módosították, Sisát „csak” húsz évi börtönre ítélték. Harmos híres beszéde pedig, amely a korabeli joggyakorlatra is fényt derített, 1875- ben Kék László gyarmati „gyorssajtóján” nyomtatásban is megjelent. A volt Szécsényi járás délnyugati csücskében, Rimóc, Varsány és Hollókő szomszédságában, a Cserhát közelében fekszik Nógrádsipek. A hegyekkel körülzárt falu 1265-ben még puszta földterületként szerepelt okiratainkban, Terra Csipeg alakban. Az évszázadok során volt itt birtoka az esztergomi érsekségnek, Szécsényi Lászlónak, Forgách Zsigmondnak, Koháry Istvánnak és a Balázs családnak. A falu határát egykor csak nehezen lehetett művelni; termőföldje rossz minőségű, vörös agyagú és kövecses volt. Nagyobb megélhetést az erdő nyújtott, ahol szénégetéssel és hamuzsírfőzéssel is foglalkoztak az itteniek. Ezenkívül persze rendszeresen jártak Sipekről az alföldre is su mmásnak. A palóc etnokulturális csoporthoz tartozó faluról az Akadémia Könyvkiadó 1980-ban vaskos néprajzi monográfiát jelentetett meg. Ebben olyan jeles kutatók értekeznek Nógrádsipekről, mint Kovács Ágnes, Kriza Ildikó, Kallós Imola, Erdélyi Zsuzsanna, Pócs Éva és Tátrai Zsuzsanna. A kutatók megállapították, hogy a falunak igen gazdag a mesekincse, hagyományos dalkincse van, s a szöveges folklór itt még ma is él. CSÁKY KÁROLY Meditáció az esendőségről Az „esendő” szó a magyar nyelv értelmező szótára szerint lexikális jelentésében olyan melléknév, amely emelkedettebb stílusban „erkölcsi, akarati gyengeséget, könnyen bűnbeeső gyarló tulajdonságot fejez ki”. Fogalmazásban alkalmazva lehet alany, állítmány, határozó vagy jelző. Tehát e szó írásban ugyan variálható, de a valóságban már nem, mert ott minden szó és tett önmagát igazolja. E szóban, írásban, tettben megnyilvánuló tulajdonság emberi: mindnyájan esendők vagyunk. Munkások, munkanélküliek, hivatalnokok, mérnökök, orvosok, publicisták, tanítók, mesterek, sőt még a művészek, tudósok is. Bocsánatos bűneimet szigorúan számon tartva és ellenőrizve még eggyel meg merem szaporítani: eme okfejtésemmel. Az vesse rám ezért az első követ, akinek nálamnál kevesebb van. Még ha lelkipásztor is. Hisz neki is megvan a maga gondjabaja, mert nincs nehezebb vállalkozás, mint az emberi lelkek fölött pásztorkodni. Gondoljunk csak az emberi szellem bitangolására, a lélekvándorlásra. A testet öltött lélek a legesendőbb. Egymást kölcsönösen ámítják-csábítják. Egyszer a test esik bűnbe a lelki csábítás miatt, máskor a lélek a testi vágyak miatt. Az emberi bölcsek filozófiája sem képes meghatározni, hogy az ember hány kísértésnek van kitéve. Azt még kevésbé, hogy hány lóerővel röpíti körül kerek e földön tűzön-vízen át mindaddig, míg meg nem szegi mind a tíz parancsolatot. A lélek vádolja a testet, a test okolja a lelket és a hit, remény, szeretet szimbiózisában együtt élnek minduntalan. Hát nem csodálatos e nemes esendőség?(Me!y ma sem lett erény, de tö- * rölték a bűnök listájáról — már csak tévedésnek minősítik.) Lám, az idő milyen könyörületes, olykor könyörtelen igazságtevő! Megváltoztatja még a szó jelentését, értelmét is. Pedig a lényeg, lényeg maradt! Amióta a nők a humán világ szögleteiben emancipálódtak, az általuk levert és felemelt kalapot ők is viselni kívánják, gondolván, hogy mégis könnyebb, mint a ház négy sarka, azóta az esendőség szó jelentése is teljesen megváltozott. Csupán egy generáció távlatából már alig maradt az erkölcsi, társadalmi életben valami jelentősége. Esendőségemben már-már olyan bizarr gyanúm támadt, hogy a kalaptalan férfiakat nem a kalapos nők juttatták-e a törvényhozó testületekbe? Ott hozták létre és iktatták törvénybe ugyanis az interrupciős (terhességmegszakítást engedélyező) bizottságot, hogy a hajadonok se „essenek meg”, és a kalap is fennmaradjon. A két nem eme nemes kompromisszuma eredményeként ma már erre a bizottságra nincs is szükség. Hiszen ha Rózsa Gyuri olyan riportalanyokat is talál, akik ország-világ előtt kiteregetik első szerelmüket, akkor mire is lenne jó az interrupciós bizottság? Elgondolkodtató hallani, olvasni és leírni, illetve átélni is, hogy a közelmúlttal összehasonlítva, ma a 15 éven aluli lányok terhességmegszakítása a háromszorosára nőtt. A gyerekek kéjelegnek, a szülők dolgoznak, szórakpznak és mindannyian szenvednek. íme a társadalom AIDS-e! És ez még nem a felső határ! Félő, hogy ha Európával közösülünk, sok mindenben alulmaradva, mint kiskorúak, szexben és erotikában felnövünk a világranglista élére. S erre már nem lehet büszkén rávágrrt, hogyrez'is valami! Az ifjúság virtuóz módon játszik a gyarlóság húrjain. Nincs esendő leány, nincs leesett kalap. Vagy ez is történelmünk bűne lenne? Nem hiszem. Inkább esendőségből született erkölcsi fogyatékosságnak nevezném, ami ugyan jelen van az egész világon, de nem általános, csak egyedi. Veszélye az, hogy ragályos és rohamosan terjed, aminek lokalizálása nem Isten dolga, hanem a szülőké, pedagógusoké, pszichológusoké... Okfejtésem indítékaiból a sok közül egyet: Néhány évvel ezelőtt egy éjjel telefonon a hivatalomba parancsoltak, amely a művelődési házzal egy épületben volt. A bejárat előtti három széles lépcsőn egy megtermett legény és egy apró leányka aludta csipkerózsika álmát. Mivel további utamat elbarikádozták, óvatosan ébresztgetni kezdtem őket. „Jó reggelt! Ébresztő! Dobré ráno! Budí- Cek! — nem tudván, hogy milyen nyelven beszélnek, így hát újra megismételtem a sorozatot... Ekkor a leányka felriadt és elfutott, majd a legény is nagy nehezen feltápászkodott. ”Mi van papa, ég a ház? Nem tud aludni?" — mondta gyűrött képpel. — Én tudnék, csak nem hagynak, de téged a leányka igencsak elaltatott" — vettem viccre a szót, mire ő: „Nem nagy ügy, egy feles és egy sör és már kész is az üzlet, megpróbálhatja maga is, ha annyira aludni akar”. Megrökönyödve nyitottam az ajtókat. Mint egykori pedagógusnak, szülőnek és közéleti személyiségnek nem volt éppen szívderítő ez a látvány, mert mintha gondtalan békéjükben Karádi háborús dalát lehelték volna egymásra: Csak egy nap ar világ...! . . - « RÁCZANDOR Zempléni Kulturális Napok Hagyományok újraéledése A Csemadok Tőketerebesi Járási Választmányának kezdeményezésére a honfoglalás korának történelméből is közismert Zemplén községben augusztus 24-én és 25-én megrendezték a Zempléni Kulturális Napokat. A rendezvényt mondhatnánk honismereti napoknak is, hiszen a két nap fő programját az egykori vármegye székhelyének környékén történt ásatásokról és a honfoglalás történelméről szóló előadások alkották. Lukács Józsefnek, a zürichi Magyar Őstörténeti Társulat tagjának, Bagoly Jánosnak, valamint a miskolci Wolf Máriának és Révész Lászlónak diafilmekkel illusztrált i előadása .bepillantást nyújtotta hon-, foglalás korának történelmébe. A kétnapos rendezvény csúcspontja a Ferenczy György fafaragó művész által készített és vasárnap felállított kopjafa avatóünnepsége volt, melyen részt vett Váradi Lajos, a Magyar Köztársaság pozsonyi főkonzulátusának a konzulja is. Avatóbeszédet mondott Vajda Ottóné, a község polgármesterasszonya, valamint Fuksz Sándor, a Csemadok Tőketerebesi Járási Választmányának az elnöke. Igazi ünnep volt az alig több mint négyszáz lelket számláló falu életében. A dolgos és vendégszerető zempléniek úgy döntöttek, hogy rendszeresítik az ilyen rendezvényeiket. t y i » . • i \ S ' PUSZTAI JÓZSEF
