Szabad Újság, 1991. augusztus (1. évfolyam, 138-164. szám)
1991-08-31 / 164. szám
1991. augusztus 31. Szabad ÚJSÁG 5 Szeptemberben megnyílik Galántán a nyolcéves Magyar Tannyelvű Magángimnázium Valódi értelmiséget akarunk nevelni Egyeseknek az a szerep jut, hogy az építőanyagot hozzák, mások a téglákat rakják, és van, aki parancsaival, vezényszavaival lesz ura a munkának. Egy folyamatot életre kelteni, eszmévé tenni csak egy szikra képes. Az ilyen szikra hordozója nyugtalan és elveszett, ha nem születhet újjá minden egyes mozdulatával, de ha rátalál arra, amit életre hozni érdemes, ereje és lelkesedése felülmúlhatatlan. Tóth Lajos a Csemadok vágsellyei Vörösmarty Klubjának a szikrája volt, amely az idők során a csehszlovákiai magyar értelmiség székhelyévé vált. Az újat, tisztát és bennünk szunnyadót hozta el minden időben. Tóth Lajos ismét újít, mint az induló Magyar Tannyelvű Magángimnázium igazgatóját kértem fel beszélgetésre. • Az Iskolaügyi Minisztérium az 1990. december 6-i magániskolák alapításáról szóló rendelete alapján 1991. július 17-én engedélyezte Cseh; Szlovákia első magángimnáziumának létrehozását. Eniiek lermészeteseiTvoltak némi előzményei. Mi a legfőbb indítéka annak, amiért ez a magángimnázium létrejött? — A novemberi események felkavarták iskolaügyünk állóvizét, s ez az állóvíz azóta sem vált olyan kristálytisztává, hogy gyermekeink a tudásszomjukat önfeledten enyhíthessék. Természetesen az iskolaalapítás indítéka nemcsak az előbb említett szomorú állapot volt, hanem az igazgatóválasztások körül elindult viták is. Huszonegy hónap alatt a pedagógusok valódi küldetésüket személyeskedéssé degradálták. Természetesen, tiszteletben kell tartsuk a kivételeket. A múlt iskolarendszer szellemének viszont ma még olyan nagy tábora van, hogy értelmetlen harcnak tűnik felvenni velük a küzdelmet. Ezért elemezve a jelenlegi állapotot s a csehszlovákiai magyarság helyzetét és jövőjét, barátaimmal arra a következtetésre jutottunk, hogy nyolc év múlva, mire gyermekeink elérik a felnőttkort, fel kell őket készíteni a társadalomban beállt változásokra, a lehetőségekre. • A célok túlnövik az iskola határait: a magyar értelmiség oktatását már az alapiskolában kell kezdeni. Milyen oktatási koncepciót választott a nyolcéves magángimnázium ezen célok megvalósítására és mennyiben tér el az állami iskolák oktatási rendszerétől? — Az alapiskola ötödik osztályát befejezett gyermekeket vettünk fel iskolánkba. E szerint válogattuk meg a pedagógusokat, akik személyisége az oktatás jellegét és minőségét hivatott befolyásolni. Olyan közös tanári kart igyekszünk létrehozni, aki ismeri mind az egyik, mind a másik iskolatípus pedagógusi munkáját, tehát vannak alapiskolai és gimnáziumi tanári képesítéssel rendelkező pedagógusaink is. Az osztályfőnök szerepét Gál István magyar—szlovák szakos pedagógus tölti majd be. Nem nagyon akarunk eltérni az alapiskola tanmenetétől, hogy ha a gyermek az alapiskola befejeztével távozni szeretne, ezt lehetővé tudjuk neki tenni. • Miben újszerű ez a magángimnázium és milyen rendhagyó tantárgyakat vezetnek be ebben az iskolában? — Igazgatótanácsunk tagjai között vannak tanfelügyelők, pszichológusok, lelkészek, orvosok és azok a mecénások, akik a jövőben is támogatni szeretnék gimnáziumunkat. Iskolánkat a sokrétűség jellemzi, a tanulók így külünféle tantárgyak közül választhatnak szabadon. Gondolok itt a számítástechnikára, angol vagy német nyelvre, be szeretnénk vezetni a latin nyelv oktatását valamint később az esztétikát és vallástörténetet is. Az egyes tantárgyak választhatóságával szeretnénk megelőzni a tanulók túlterhelését. Az általános műveltség elképzelhetetlen a vallástörténet, valamint világnyelvek ismerete nélkül. Természetesen figyelembe vesszük a szülők és gyermekek választását. A latin nyelv oktatását azért tartjuk szükségesnek, mert az az egyetemeken az egyes karokon nélkülözhetetlen. Az informatika és számítástechnika oktatásához támogatóinktól ígéretet kaptunk egy számítógépes kabin létrehozására. • Kik a támogatóik, kik jelentkeztek a felhívásra, amelyben kérik az iskola eszmeiségével egyetértők erkölcsi és anyagi támogatását? Kik tartják fontosnak az induló magángimnáziumot, mely Pázmány Péter, Kodály Zoltán és gróf Esterházy János gondolatainak folytatójává kíván válni? — Erkölcsileg támogatást ígért Esterházy Alice grófnő, aki egyben védnökséget is vállalt iskolánk felett. Támogatóink intézmények, alapítványok, egyének, lelkészek, Csemadok-szervezetek, községi hivatalok, az Illyés Alapítvány, a Rákóczi Szövetség. Surányi úr Budapestről 150 ezer forintos alapítványt ajánlott fel azon tanulóink támogatására, akik ugyan kitűnő tanulmányi eredményeket tudhatnak a magukénak, de nincs lehetőségük fizetni az ötszáz koronás tandíjat. Márciusi felhívásunkban is jeleztük, hogy a nehéz anyagi körülmények között élő kitűnő tanulók díjmentesen tanulhatnak iskolánkban, s a legjobbakat magyarországi kirándulásokkal szeretnénk jutalmazni. A nyugati államokban is vannak szervezetek, amelyek biztosítottak bennünket támogatásukról. Géniből kérték a koncepción. felvételikre. Mennyi volt a jelentkező és hányán válnak szeptembertől az ország első magángimnáziumának a diákjává? — Kegyes hozzám, hozzánk a sors — érzem ezt azóta, amióta a gimnázium egyre inkább halad a megvalósulás felé. Eddigi munkánk teljes mértékben a szülők és támogatók bizalmára épült. A lelkesedésünk és elképzeléseink öltöttek mára konkrét formát, s ezt első ízben talán éppen május 16-án érezhettük, amikor sor került a felvételikre. Harmincöt jelentkezőből harmincöt gyermeket vettünk fel. A felvételi verseny lett volna: intelligenciateszteket akartunk készíttetni a gyermekekkel. A tanári kar és a szülői tanács azonban úgy döntött, hogy ne csináljunk felvételit, hanem jöjjön mind a harmincöt tanuló, hiszen az Tóth Lajos, a magángimnázium igazgatója (Tóth Lehel felvétele) ónkat — elküldtük azt német és angol nyelven. Az iskola céljairól, küldetéséről szólunk benne, valamint arról, mit szertnénk elérni ebben az iskolában, s főleg azt, hogy kik azok, akik ezt kérik. • Az iskolát megalapításától kezdve a pedagógusok és szülők figyelme kíséri. A reakciók különfélék voltak. Májusban került sor az osztályokat az egyes tanítási órákon úgyis felére osztjuk majd. Nem vettük figyelembe az előző tanulmányi eredményeiket sem, tisztelve a régi magyar falusi észt, amikor a sokgyermekes családokban a szülők mindig tudták, ki az, akit érdemes továbbtaníttatni, ki az, akiből jó mesterember vagy éppen jó földműves lesz. Gondoltuk, hogy a nyár folyamán kérdőíveket küldünk ki a gyermekeknek, amelyek lehetővé teszik személyiségük jobb megismerését. Minden tanulóra nagy reményekkel tekintünk és nagyfokú bizalmat, egyenlő esélyeket előlegzünk nekik. A gondok, problémák ismertetését követően a szülők úgy döntöttek, hogy előre megfizetik a szeptemberi tandíjat, vállalták a nehézségeket velünk együtt, bízván abban, hogy az iskola többszörösen kamatoztatja azt. Úgy érzem, sok gyerek várja a szeptember elsejét, de azok, akik ide iratkoztak be, különösképpen. Ezt természetesen egymás lelkesítése, biztatása is okozza. Számtalan levelet kapok leendő kisdiákjainktól, amelyekben önmagukról, az iskoláról alkotott elképzeléseikről számolnak be. • Hogyan sikerült megoldani a tanterem, az elhelyezés kérdését? — Az iskola a Galántai Magyar Tannyelvű Gimnázium tantermeit használja szeptembertől. S hogy miért éppen Galántára esett a választásunk? Galánta nemcsak a járás székhelye, hanem földrajzilag is a központja. Könnyen megközelíthető mind a tanulók, mind a pedagógusok szempontjából, bár Vágsellyén jobb lehetőségeink lettek volna. A Galántai járás lakosságának több mint negyven százaléka magyar nemzetiségű, magyar iskolába a tanulóknak az egyharmada jár, s a járás százhuszonhárom középiskolai osztályából csupán tizenhat magyar. Ez is közrejátszott az iskolaalapításban a novemberi forradalom nyújtotta lehetőségek mellett. Kassáról, a Garam mentéről, a Csallóközből érkező diákjaink a Vágsellyei Vegyészeti Szakközépiskola kollégiumában laknak majd. A tíz tanulóval a nevelőkön kívül naponta két órát tanítók is foglalkoznak, hogy felkészüljenek a következő napra, hiszen gyermekekről van sző! A gyerekeknek lehetővé tesszük, hogy a zene, a képzőművészet, sport terén is érvényesüljenek. Kirándulásokat, színházlátogatásokat tervezünk, amelyeknek a gyerekek talán most még nem érzik annyira a fontosságát, de a későbbiekben majd értékelni fogják. A helyiséggondjainkat az elkövetkező években megoldjuk, s a kezdeti nehézségeken öt-tíz év múlva már csak mosolyogni fogunk. SZÁZ ILDIKÓ ••• és ne igazodjatok e világhoz...” (Róm. 12,2) Bevallom, számítottam rá, hogy a Glória énekeskönyv szövegeinek, a bevett hagyománynyal szemben való módosítását védelmébe veszi valaki. Mivel ezzel nem tudtam egyetérteni, megírtam az Ejy imakönyv „gyöngyszemei” c. cikkemet (SzU 149. sz. 5. o.). A plébános úr válasza, sajnos, nem győzött meg (Koller Gyula: Válasz egy imakönyvkritikus „gyöngyszemeire”, SzÚ 151. sz., 3. o.). Mindez rendben lenne. Különbözőek vagyunk, más a véleményünk, más szemszögből nézzük a jelenségeket. Majd ha a jelenlegi politikai viszonyok már rég a történelem megkövesedett lapjait alkotják, eldől, kinek volt igaza. Emiatt nem tértem volna vissza a témához. Sajnálom viszont, hogy a cikkíró elragadtatta magát és néhány olyan kijelentést tett, amely olyan szándékot tulajdonít nekem, ami írásomban nem szerepelt, felfogásomtól idegen. De erről majd később. Furcsállom, hogy egyes énekeket másképpen fognak énekelni Magyarországon, Jugoszláviában és nálunk. Már az énekekbe is belevesszük a határokat, holott azt hangoztatjuk, hogy azok légiesekké kell hogy váljanak. A cikk szerzője kérdi tőlem, kitől tudom, hogy az énekeskönyvnek nincs nagy keletje. Ezzel kapcsolatban ezt írtam: „Katolikus ismerőseimtől tudom, a könyvnek nincs nagy keletje, mert az utóbbi években a magyar énekesés imakönyvek szinte szabadon bejutottak hozzánk.” Mivel nem áll jelenleg módomban ismerőseimtől megkérdezni, hózzájárulnak-e nevük közzétételéhez, ettől ez egyszer el kell tekintenem. De ha ez fontos, kérni fogom őket, hogy járuljanak hozzá nevük nyilvánosságra hozatalához. A cikk végefelé ezt olvassuk: „Ján Sokol (...) azt fogadta el és azt hitelesítette, amit az egyházi cenzor (...) eléje terjesztett.” Vagyis nevét adta hozzá. En sem állítottam mást. „A cenzor jól tudta, mit lehet és mit szabad a jelen körülmények közt (kiemelés tőlem — B. Z.) jóváhagyásra fölterjesztenie. Felelőssége tudatában tette, ezt, s ilyen tudattal hagyta jóvá Sokol érsek is...” Ezután egyáltalán nem értem, hogy a fenti sorok írója miért írta: „Nagy kár, hogy Balassa Zoltán még Sokol érseket is bevonta ’’imakönyvdorongolő" cikkébe." Könnyű manapság bármire rásütni az irredenta jelzőt. Ezzel a jelzővel énekeket, szerzőket, költőket lehetne száműzni. Balassi Bálint szép szavait: „Ó én édes hazám, te jó Magyarország...” is át keltene írni? De a mennyország polgárai számára vajon mihez, kihez kellene igazodniuk? A cikkíró kérdi: „Vagy talán Balassa Zoltán nem akarja, hogy fiataljaink Szent Imre útján járjanak?” Nem azon múlik, hogy Szent Imre herceg Magyaroszág ékessége. Az ének ezt szögezi le. De a fogalmazás nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a csehszlovákiai magyarok dísze legyen, sőt a szlovákoké is, hiszen hazájuk akkor Magyaroszág volt. A történelmi múlt realitásainak vállalása, bevallása elfogadhatatlan, leplezni kell? Régi bevált fogás, ha valakinek nyilvánvalóan helytelen véleményt tulajdonítunk, azt vehemensen pellengérre állítjuk. Velem is ez történt és ezért szólaltam meg ismét. A plébános úr a következőket állítja: „Kritizálja ui. imakönyvünk (...) egyik énekének (...) eme mondatát: „Mennyországodból, édes hazánkból...” Szerinte nevetséges, hogy a mennyországot édes hazánknak mondjuk. Ha tudna Balassa Zoltán „arabusul”, azaz katolikus módon gondolkodni, akkor ismerné Pál apostol tanítását: „A mi hazánk a mennyben van” (Fii. 3,20)." Kedves plébános úr, az ön kedvéért még egyszer leírom, mit fejtettem ki cikkemben: „E sorokat olvasva elkapott a nevetés. Nem azért, mert a szöveg éneklése egyhelyütt suta lesz, hanem azért, mert a versizzadmány ’’maximálisan jóindulatú" óhajt fejez ki: minden magyart egyből a mennyben óhajt látni, megszabadítva őket a földi lét minden nyűgétől." Mélységesen sajnálom a fenti sorok ilyen értelmezését. Döntse el a tisztelt olvasó, hogy az ilyen értelmezést eltűrik-e a fenti sorok. Azt viszont ismét nem értem, miért kellene Pál apostol szavait „arabusul”, azaz katolikus módon értelmezni. Megnyugtathatom a cikk szerzőjét, „református módon” is így értelmezem az írás sorait. A magyarországi ökomenikus bibliafordítás szerint Pál apostol intelme így hangzik: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk” (Fii. 3,20). A hívő ember tehát elsősorban Isten országának polgárságát tartja szeme előtt, gyarló mivolta ellenére, nem napi politikai kívánalmaknak rendeli alá földi tevékenységét. Nem az én dolgom ítélkezni és vádolni, sőt megbotránkozni sem. (Ez utóbbi szót le sem írtam.) Dolgom csak annyi volt, hogy némi iróniával fűszerezve beszámoljak arról, amit Koller Gyula is elismer: évszázados énekek szövege változott meg, ill. elüt a megszokottól. Azok késztettek írásra, akik éjszakákat nem aludtak, miután az énekeskönyvbe beleolvastak. Plébános úr, ha lemondunk énekeinkről, hagyományainkról, s így csorbítjuk identitásunkat, miért ne mondjunk le nyelvünkről, hitünkről, múltunkról?' ÖALASSA ZOLTÁN