Szabad Újság, 1991. augusztus (1. évfolyam, 138-164. szám)
1991-08-02 / 139. szám
1991. augusztus 2. Szabad ÚJSÁG 5 Székely András Bertalan: Jugoszlávia jelene és jövője - II. Merre tovább? Jelentős magyarországi és határokon túli visszhangot keltett néhány héttel ezelőtt a Magyar Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának elemzése, amikor egy esetleges jugoszláviai polgárháború változatait vázolták fel. A magyar szakértők akkori prognózisa nem egy ponton beigazolódott, ezért is ítélték indokoltnak a folytatást. Az azóta lezajlott MÁSODIK JUGOSZLÁVIA-KEREKASZTAL vitájának főbb csomópontjait és konzekvenciáit foglalja össze a következőkben a szerző, nem egy esetben továbbgondolva az ott elhangzottakat. sőséges párt már szervezi a szerb A biztonságpolitikai testület prognózisa hosszú, tartósan instabil, erőszakkal torzított időszakkal számol, amelyben a hadsereg „rendteremtő“ fellépése valós veszély. Elvileg elképzelhető a haderőnemek kompetenciájának megoszlása a szövetségi hadsereg és a köztársaságok között: erős, nagyfokú önállósággal rendelkező, köztársasági szárazföldi csapatok mellett közös haditengerészet és légierő alkotná a rendszer pillérét. A szárazföldi erők kiképzési elvei csupán ajánlottak lennének a központi hadvezetés részéről, amelyek megfogadásának mértéke a köztársaságok hatáskörébe tartozna. A fogadókészség a fenti elképzelésre legalábbis kétséges, de mindenképpen különböző. Hiányzó kézjegy Szlovénia egy korábbi stádiumában maga is küzdött a laza konföderációért, de éppen a tárgyalások sikertelensége erősítette meg kiválási szándékában. Horvátország talán még ma is elfogadná ezt a verziót, de szerblakta területein a szakadár mozgalmak egyre ellenőrizhetetlenebbé teszik a helyzetet. Bosznia-Hercegovina és Macedónia hajlana a szuverenitás kikiáltását követő, új alapokon nyugvó államszövetségre. Szerbia és Montenegro viszont csak a régi struktúrában, centralizált és föderalista Jugoszláviában képes gondolkozni, akár véráldozat árán is. A legnagyobb lélekszámú köztársaság rövid időn belül 200 ezer tartalékost kíván mozgósítani, úgymond Szerbia területi integritásának a megvédésére. Néhány szélnemzeti gárdát. Kevesen figyeltek fel arra a körülményre, hogy a brioni megállapodást éppen Slobodan Milosevics szerb elnök nem látta el kézjegyével! A Nyugat hozzáállása a jugoszláv krízishez szintén nem egységes és időben változó. Bizonyos, hogy a JNH szlovéniai fellépéséhez biztatást adott az Európai Közösség és az Egyesült Államok korábbi megnyilatkozása az egységes Jugoszlávia mellett. A fegyverek eldördülése után a holland, a luxemburgi, az olasz, továbbá a német külügyminiszter közvetítési kísérlete jelzi, hogy minden erőszakos megoldás elvetése és a népek önrendelkezési jogának szem előtt tartása a tárgyalásos rendezés esélyeit növelheti. A politikai lépéseket a gazdasági nyomásgyakorlás és a fegyverembargó elrendelése is kiegészítette. Ausztria és Csehszlovákia de facto csaknem elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét, nemcsak diplomáciai, hanem tevőleges segítséget is nyújtva. S azt se feledjük, hogy az USA számára a küszöbön álló egyesült Európa komoly konkurenciát jelent, így nem feltétlenül érdeke e folyamat meggyorsítása... Párizs, Madrid és Moszkva saját nemzetállami, illetve birodalmi reflexei jól lemérhetők voltak reagálásaikban: saját országaik etnikai, nemzeti reneszánszát élő népeire gondolván meglehetősen merev álláspontra helyezkedtek. Az Adzicshoz közelálló féltucat szovjet ezredes és tábornok több hetes tavaszi-nyár eleji tartózkodása Belgrádban azonban több, mint elgondolkodtató. Értelmezések A világ tudatalattijában kétségtelenül ott munkál annak emléke, hogy egy globális háború már elindult a mai Jugoszlávia területéről; valamennyi felelős politikai erőnek szem előtt kell tartania egy következő világégés elkerülését. Ugyanakkor a két világháborút lezáró békerendszer már csírájában magában hordozta a későbbi békétlenséget, hisz a nemzetek önrendelkezési jogát csupán a győztesek vonatkozásában érvényesítette. Nincs terápiája - hisz praxisra sem tett szert - a világnak azon esetekre, amikor népek valóban élni kívánnak ezen elemi jogukkal, akár elcsatolták őket, akár önként csatlakoztak egy államalakulathoz egy korábbi időszakban. Akár farizeusnak is nevezhetnénk azt a nagyhatalmi hozzáállást, amelynek egykori diktátuma eredményeként alakult ki konfliktushelyzet, és most a valós megoldás helyett a kiváltó állapot konzerválását szorgalmazza. Európa tehát kompetens a válság menedzselésében, hiszen nagymértékben ő hozta létre Jugoszláviát. Az európai országok kollektív fellépése, erőfeszítéseik nem tekinthetők beavatkozásnak. Szlovénia és Horvátország - demokratikusabb rendszere, gazdasági és civilizatórikusabb fejlettsége okán - sokkal előbb betagozódna az egységes Európába, mint balkáni társaik. Kétségtelen, hogy egybenmaradás esetén húzóerőként szerepelnének a fejletlenebb délszláv térségek számára, ha azonban népszavazás, illetve parlamentjeik révén úgy döntöttek, hogy nem kérnek tovább a föderációból, vajon ki, s milyen jogon kényszerítheti őket az ellenkezőjére? Téves értelmezés az, hogy az európai folyamattal ellentétes a szlovén és horvát önállósulási törekvés, hisz épp a későbbi integrálódásukat segíti elő a nemzetek Európájába. Az attól való félelem sem reális, hogy a békeszerződések érvényüket vesztik, hiszen a nemzetközi jog szerint a részekre bomlás esetén államutódlás esete forogna fenn, amelyben az új államok a korábbi alakulat kötelezettségeit- köztük az államadósságot is - arányosan vállalhatnák. Variációk A független szakértői elemzés a jövőt illetően a következő három variációt tartja lehetségesnek.- Áz első a szuverén és-demokratikus köztársaságok egy lazább konföderációjának kialakítása, ami viszonylagos stabilitást jelenthet.- A második változat szerint Szlovénia és Horvátország önálló állammá válik, a többi köztársaság konföderációt alkot, és a három államalakulat között valamilyen szerződéses kapcsolat jön létre.- A harmadik variáns a Jugoszláviát összetartó erők visszarendező hatalomátvétele, amely éles polgárháborúhoz vezethet. Biztonságpolitikai szempontból talán a második változat lenne a legstabilabb. A rendezés - hacsak nem az utolsó lehetőség következik be - érinti a belső és külső határok kérdését. A berlini fal ledöntése után ez sem tekinthető tabunak, amennyiben (Helsinki szellemében) a módosítás békés úton következnék be. Magyarok túszhelyzetben A jugoszláviai válság Magyarországot két okból is érinti. Egyrészt a már említett jelentékeny hosszúságú határszakasz okán, hisz átlövések, berepülések már történtek, s a harcok eszkalálódása esetén nem kizárt egyéb incidens sem. Másfelől viszont nemzetünk minden harmincadik tagja Jugoszláviában él, és a magyar diplomácia lépéseit e tény természetszerűleg befolyásolja. Egyidejűleg kellene eleget tennünk a szlovéniai és horvátországi magyarság azon kérésének, hogy ismerjük el többségi nemzetünk szuverenitását - s szem előtt kell tartanunk az ötödfélszáz ezernyi vajdasági magyar túszhelyzetét, nemzeti türelmetlenséggel körülvett létét. Európa Tanácsi tagságunk szintén egyeztetési kötelezettségeket ró a magyar kormányra. Ebben a koordinátarendszerben nem tekinthető kevésnek, amit tett. A csetnikekkel körülvett szlovéniai magyar falvak ügyére a nemzetközi figyelmet is odairányította. A határ menti megyék szolidaritása, humanitárius segítségnyújtása, a politikai, társadalmi és szakmai szervezetek nyilatkozatai, állásfoglalásai és nemkormányzati szféra érzékenységét bizonyítják. A kisebbségek településterületének határ menti fekvése, a vegyes lakosságú vidékek elcsatolási szándék miatti hadszíntérré válása, a konfliktushelyzetekben gyakran előforduló bűnbakképzés együttesen idézik elő a magyar csoportok reális fizikai veszélyeztetettségét. Híreink a vajdasági magyar fiataloknak kikézbesített behívóparancsokról, a katonaság elől az anyaországba menekülőkről, a csetnik nyomásra - s nem a horvátok általi üldöztetés miatt - Vajdaságba érkező horvátországi szerb családok magyarlakta körzetekbe telepítéséről tovább erősitik ebbéli meggyőződésünket. Az a - csúsztatásoktól sem mentes - heves jugoszláviai és sajtóbeli reagálás, ami a miniszterelnöknek a Vajdaság státusával, s az ott élő magyarok autonómiájával kapcsolatos megnyilatozását fogadta, szintén a folyamatok nem éppen magyarbarát jellegéről tanúskodik. Felelősség A bácskai, bánáti, szerémségi, baranyai és Muravidéki magyarság közös érdeke, hogy minél kisebb erőszakkal, nyugvópontra jussanak a felkorbácsolt indulatok, békés megegyezés szülessék Jugoszlávia jövőjéről. Nem lehet kérdéses, hogy a magyar állam és a határon túli magyarság biztonsága egymással kölcsönhatásban levő fogalmak. A ki nem zárható visszarendeződés déli irányból rizikófaktorként jelentkezik, így szükségessé tesz bizonyos belső intézkedéseket, amelyek azonban semmiképp sem történhetnek demonstratív módon. Természetes, hogy Jugoszlávia népei a legilletékesebbek saját jövőbeni sorsuk eldöntésére. Hazánknak az európai konszenzus keretében kell a válság megoldását előmozdítania. Akár létrejön egy új alapokon nyugvó, konföderatív, harmadik Jugoszlávia, akár független államok új határszakaszai alakulnak ki, elemi érdekünk a jószomszédság minden ott élő néppel. A magyar kisebbségért érzett felelősség nem csupán az együttérző semlegességet, hanem a krízis rendezésében való aktív részvételt is igényli a magyar kormányzattól és társadalomtól egyaránt. Negyvenkilenc esztendő múltán: Andrássy gróf hazalátogatott Gróf Andrássy Géza, lánya és az egyik unokája társaságában Életemben nem láttam még igazi grófot. Valójában „kései“ születésem okán szlovák földön már nem is láthattam, hiszen Közép-Európa térképének átrajzolása után, a kommunista hatalomátvételt követően, az arisztokrácia utolsó képviselőit is likvidálták, vagy - miután vagyonuktól és kiváltságaiktól megfosztották - kiebrudálták az országból. így történt ez a krasznahorkai váruradalom akkori birtokosával, gróf Andrássy Manóval és családjával is, akik 1944-ben kényszerültek elhagyni az ősi fészket, és egyben az országot ... Az akkori eseményeket és az utána történteket most gróf Andrássy Gézával, a család egyetlen életben maradt tagjával meséltetem el, aki 49 esztendő múltán a napokban hazalátogatott gyermekkorának színterére, ősei szülőföldjére. A 70. életévében járó, megnyerő külsejű, hófehér bajszú, kedves mosolyú úriember olyan volt a rozsnyói Kras Szálló halijában, mint egy történelmi jelenség.- Legszívesebben ősi kúriánkon, a betléri kastélyban fogadnám önt, erre a kis tereferére - mondja hamiskásan mosolyogva, miután hamisíthatatlan grófi eleganciával üdvözölt -, de úgy láttam, mostanság nagy ott a felfordulás.- Sebaj, nékem itt is megteszi - válaszolom készségesen azt hiszem, gondolatban úgysem fogunk sokáig időzni ebben a XX. századot idéző „cínteremben“...- Hpj, magam sem tudom, visszatalálok-é még ifjúkorom elveszettnek hitt tájaira...? - sóhajt egy mélyet. Én pedig szinte látom, amint a lelke, kilépve testéből, valahol az ősi várfalak között bolyong, s dédapja öccsével, gróf Andrássy Gyulával, az Osztrák Magyar Monarchia külügyminiszterével, vagy talán az 1575-ben várkapitánynak kinevezett székely Andrássy Péterrel cserél most gondolat-élményt. A vár a jelzett időponttól számítva lett s maradt mindvégig az Andrássyaké. A család reneszánsz erődítménnyé, később reprezentációs palotává alakítatta. Itt ülésezett Gömör vármegye elöljárósága, s a rozsnyói országgyűlés idején II. Rákóczi Ferenc is lakta...- ... Gyermekkoromban gyakran felvittek, majd ifjúvá serdülve magam is szívesen időztem a várban. Madárnak éreztem ott magamat. Gondolatban számtalanszor át- meg átrepültem az öreg falak alatt elterülő csodálatos táj fölött. De ne gondolja, hogy a gyermekéveimet csak efféle mesebeli játszadozás, ábrándozgatás jellemezte. Szigorú neveltetésben részesültem, és a családi munkamegosztás keretén belül engem is korán bevontak a birtok ügyeinek intézésébe. Különben mi jól megvoltunk s megértettük egymást a birtokainkon és a környéken élő szlovák, német és magyar ajkú emberekkel. Családunkban természetesen a szlovák és a német nyelvet mindenki beszélte. Aztán minden változni kezdett, s az utolsó nyarakon egyre inkább éreztem, mennyire fogynak a gyermekkor napjai... Váratlanul elhallgat, lepergett az első „filmtekercs“: véget ért egy fejezet. Kérdésem is önként indítja a következőt: milyen körülmények között távoztak a család utolsó tagjai, mit vi(het)tek magukkal legalább emlékként, és hogyan folytatódott az életük?- Azok az idők - bár a szüleim gyakran beszéltek róluk a száműzetésben -, nagyrészt kiperegtek az emlékezetem rostáján. Talán jobb is így. Annyira mégis emlékszem, hogy én már 1942-ben elhagytam Betlért, és budapesti rokonainknál vártam az események folytatását. A szüleim mindössze két bőröndnyi személyi holmit hozhattak magukkal, még a családi iratok biztonságba helyezésében is megakadályozták őket... Aztán Budapestről is menekülnünk kellett. A nővérem kivételével - aki nem akart német földre lépni 1944 decemberében, Ausztrián és Svájcon keresztül megérkeztünk Lichtensteinbe, egy ottani herceg unokabátyám közbenjárásával. Ott letelepedtünk, de én, nyughatatlan lélek, elindultam, hogy valahol másutt keressek és próbáljak szerencsét, a világban. Először Abbesszíniában, majd Kenyában szerettem volna vállalkozásba kezdeni, de a zűrzavaros események miatt tovább kellett mennem. Innen - apám egy barátjának köszönhetően, aki gyakran vendégeskedett Betlérben - Egyiptomba vitt az utam. A gondviselés mégis úgy akarta, hogy visszatérjek a számunkra elsőként menedéket és biztonságot nyújtó Lichtensteinbe. így lettem a ma 24 ezer lakosú hercegségben, nyáron turistabuszokat kalauzoló idegenvezető, télen pedig hat éven keresztül síoktató. Később nyitottunk egy kis üzletet, ennek a jövedelméből élünk. Ami a kedvtelésemet illeti: a négyesfogat-hajtók nemzetközi versenyein bíráskodom. Két évtizeddel ezelőtt Fülöp herceggel együtt kezdtük, s én azóta is folytatom. Atyámat 1953-ban, anyámat pedig 1977-ben temettük el. A vaduzi temetőben nyugosznak, de lehet, hogy egyszer az ő hamvaikat is hazahozom a családi kriptába. Közben - mintegy a beszélgetésünk időrendjéhez illendősqlve - alkonyattá szomorodott a napsütéses délután, s én hazalátogatásának valódi célja felől kérdeztem a szülőföldjéről közel fél évszázadra kitiltott „idegent“. A már csaknem teljesen kiürült teremben borongva szállnak a suttogássá halkult szavak:- A Budapesten tavaly júniusban elhunyt Ilona nővérem végakaratának tettem eleget, amikor - a csehszlovák állam beleegyezésével és a Rozsnyói Járásbíróság engedélyével - elhelyeztem a hamvait tartalmazó urnát a krasznahorkai vár sírkápolnájában, egy nyilvános gyászszertartás keretében. Ugyanakkor a családot ért veszteség - többek között mintegy 36 ezer hold erdő, 12 ezer hold termőföld, számos ércbánya és vasgyár, továbbá épületek sokasága, köztük Krasznahorka vára és a betléri kastély - kárpótlásának lehetőségéről és formájáról is tájékozódni szeretnék. Amennyiben a Szlovák Köztársaság jogállam akar lenni és be kíván lépni az Európai Közösségbe, az ilyen „számlákat“ is mielőbb rendeznie kell.- Gróf úr, köszönöm szépen a beszélgetést. Korcsmáros László A krasznahorkai vár •Fotó: Csobády Károly és Farkas Ottó
