Szabad Földműves Újság, 1991. július (1. évfolyam, 112-137. szám)
1991-07-12 / 121. szám
1991. július 12. 5 Félúton a demokrácia felé Ki a felelős? Szabad ÚJSÁG A kisebbségek helyzete Csehországban és Szlovákiában Az MKDM Ung vidéki és nagykaposi választmánya a közelmúltban értékelte eddigi tevékenységét. Még a parlamenti választások előtt 12 pontból álló programot dolgozott ki, amely részben általános jellegű, részben pedig helyi, regionális célkitűzéseket foglal magában. Mindkét választás során Ung vidék magyar lakosságának nagy része az MKDM és az Együttélés jelöltjeit tisztelte meg bizalmával, mivel úgy vélte, hogy ezen mozgalmak képviselői megoldást találnak azokra a problémákra, amelyeket a letűnt rendszer nem oldott meg. Az elmúlt év során az Ung vidéken tizenegy községben jött létre MKDM-szervezet. A szervezetek szóvivői körzeti ülésükön úgy döntöttek, hogy az MKDM Ung vidéki körzetének választmányát ezután a községi mozgalmak elnökei alkotják. A továbbiakban ez a testület tartja majd a kapcsolatot az egyes szövetkezetekkel és mozgalmakkal, s ezáltal az Ung vidéki körzeti választmány függetlennek tartja magát. Partneri viszonyra törekszik minden keresztény, magyar és demokratikus mozgalommal. Egyúttal nyitott mozgalom is, amelynek ülésein minden érdeklődő részt vehet. A mozgalom szervezeti problémáin kívül a júniusi ülés foglalkozott számos, az egész körzetet érintő probléma megvitatásával is. Mégpedig az egészségügy és higiénia, a környezetszennyezés, a munkanélküliség, a kishatárforgalom, valamint a körzeti hivatal kérdésköreivel. 1. Nagykapos és vonzáskörzete lakosságának legfájóbb pontja a nem megfelelő egészségügyi ellátás. Nagykaposon még a 80- as évek derekán megszüntették a kórházat, s ezáltal az itt élő lakosságot megfosztották attól a lehetőségtől, hogy súlyos és sürgős esetekben azonnali és gyors orvosi ellátásban részesüljön. Nem egyszer megtörtént már, hogy az infarktust szenvedett beteg a királyhelmeci kórházba való szállítás közben meghalt, vagy hogy a kismamák a mentókocsiban szültek meg. Remélhetőleg, ezek a nem éppen szívderítő példák, a kórházi létesítmény megépítésének szorgalmazására ösztönzik az önkormányzatokat és a körzeti hivatalt. A higiénia terén is számos fogyatékosság tapasztalható. A városi kanalizáció meghibásodása következtében a szennyvíz már évek óta Nagykapos főutcáján folyik végig, s a város építésügyi hivatala a javítás érdekében nem tesz meg mindent. 2. Körzetünk egyik legnagyobb környezetszennyező üzeme a vajáni hőerőmű. A levegő szennyezettsége következtében egyre gyakoribbak a daganatos megbetegedések, valamint a légúti és gyomorbetegségek. A savas-lúgos hatású szennyeződés a lakóházak fedóanyagát is nagyban károsítja. A legszomorúbb talán az, hogy a szennyezésért kirótt bírságot nem is ez a térség kapja meg. Az elmúlt években Tőkete® í B Ti" rebes és Nagymihály városának juttatták, míg az idén Kassa vidék járásnak utaltak át több mint hat millió koronát, ami Ung vidéket illette volna meg. 3. Ung vidéket is egyre inkább fenyegeti a munkanélküliség réme. A mátyóci átrakodó állomás többszáz munkásának és alkalmazottjának eddigi biztos állása is veszélybe került, mivel eredetileg mindennemű áruátrakást Tiszacsernöbe akartak átirányítani. A közlekedési tárca és a vasút képviselőivel folytatott megbeszélés eredményes volt; kompromisszumos megegyezés született, s így a dolgozók nagy része állásában maradhatott. 4. Az MKDM szervezetei szorgalmazták, hogy a kishatárforgalom révén ismét jöjjön létre szorosabb kontaktus Ung vidék szlovákiai és kárpátaljai része között, amelyet 46 évvel ezelőtt erőszakosan megszakítottak. Kérik továbbá, hogy nyíljon meg a Slovenské Nővé Mesto és Sátoraljaújhely közötti határátkelő gyalogosok számára. 5. Mozgalmunknak fenntartásai vannak' a nagykaposi körzeti hivatal szerkezeti összetételével szemben, mivel mindmáig nem alakított ki oktatásügyi, földügyi, vállalkozói és egyéb hivatalt. Ez a tény fékezi a lakossági ügyintézést. Ezenkívül a körzeti hivatal (és elöljárója) ez idáig nem teremtett kapcsolatot az egyes mozgalmakkal és pártokkal, s ezzel úgy tűnik, az elmúlt rendszer hagyományait folytatja. Vagy talán továbbra is zárt üléseken döntenek Ung vidék sorsáról? Nem tartjuk célszerűnek, hogy a Tóketerebesi járási székhely továbra is magában foglalja Ung vidék körzetét, mivel az elmúlt évtizedek során visszaélt a környék lakóinak bizalmával, leépítette iparát és mezőgazdaságát. Kérjük a körzeti önkormányzatok komplex felépítését, mivel csak így lehet megoldani a város és a környező falvak problémáit. Az ülésen külön pontként az Ung vidék lakosságát érintő pénzügyi kérdéseket is megvitatták. A Szlovák Köztársaság pénzügyminisztere 1991. január 21 -én kelt levelében lakásépítkezés és szociális létesítmények építése és befejezése céljára 21 752 000 koronát hagyott jóvá Nagykapos város részére. Ezt az összeget később három millió koronára csökkentette. A fent nevezett minisztérium Nagykapost az I. kategóriájú városok közé sorolta, s ezért nem adta meg a korábban már jóváhagyott összeget. Ez az indoklás azonban nem felel meg a tényeknek, mivel a város oktatási és főleg egészségügyi hálózata teljesen leépült, s ez kétségbe ejti a környék lakosságát. Mindezek a jelenségek azt mutatják, hogy bizonyos szervek visszaélnek az itt élők bizalmával és tűrőképességével. Ezért is tehető fel végül néhány kérdés: Vajon mikor fordul jobbra Ung vidék népének sorsa? Továbbra is nélkülünk döntenek rólunk? Balogh Imre és Hajdúk György Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! _ > Megtisztelő számomra, hogy a budapesti székhelyű PAM (People’s Academy tor Minorities) Alapítvány által szervezett nyári egyetem társrendezője, a Csemadok Országos Választmánya meghívott a mai napon sorra kerülő ,,A kisebbségek helyzete Csehországban és Szlovákiában“ című kerekasztal-beszélgetésére, s megkért, hogy tartsak itt egy rövid bevezető előadást a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség létrejöttének, mintegy „születésének“ körülményeiről, s nagy vonalakban vázoljam e magyar nemzetrész történelmi útját 1918-tól 1948-ig. Előadásom bevezetőjében először is szeretném legalább néhány mondatban érzékeltetni önökkel az északi magyar nemzetrész nemzeti kisebbséggé válásának a maga idejében váratlan és megrendítő tényét, e néptöredék önismeret-keresésének bonyolult és fájdalmas folyamatát, valamint sajátos tudatvilágát. Jól tudom, előadásom sókuk számára idegen, helyenként meghökkentő lesz. Elvégre a tárgyalt téma nálunk évtizedeken keresztül tabunak számított. A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség létrejöttének, kialakulásának körülményei önök számára többnyire jól ismertek. Tudjuk, hogy az első világháborút lezáró Párizs környéki békék Közép-Európa térképét a győztes hatalmak érdekeinek megfelelően rajzolták át, s ezen a térképen új államként jelent meg a Csehszlovák Köztársaság. A győztes antanthatalmak támogatásával létrehozott államalakulat Csehországon, Morvaországon és Szilézia egy részén kívül magába foglalta a történelmi Magyarország északi területeit, az ún. Felvidéket is egészen a Dunáig és a Tiszáig. Megalakulása idején a Csehszlovák Köztársaság etnikailag rendkívül tarka képet mutatott. Az 1910. évi népszámlálás nemzetiségi statisztikája szerint a csehek és szlovákok együttesen is csak a lakosság 59,09 százalékát alkották a szóban forgó területeken, az ott élő népességnek tehát 40,91 százaléka idegen alattvalóként került egy új, számára idegen állam fennhatósága alá. A terület lakosságának 27,58 százaléka volt német és 7,88 százaléka magyar, 5,45 százaléka pedig rutén, lengyel, román, horvát és egyéb anyanyelvű. Szlovákiában és Kárpátalján a magyar etnikum pántlikaszerúen mindenütt szorosan a csehszlovák-magyar országhatár mentén húzódott, hol vastagabb, hol vékonyabb, helyenként teljesen elvékonyodó sávban. A magyar etnikum ilyen alakú elhelyezkedése hátrányos volt abban a tekintetben, hogy annak nyugati és keleti végei rendkívül messze, több száz kilométernyire estek egymástól, más vonatkozásban viszont pozitívan hatott az a körülmény, hogy ez a magyar etnikai tömb mindenütt egyenes folytatása volt a trianoni Magyarország magyar etnikumának. A felvidéki magyar etnikai sáv aránylag homogén volt, s ezt a jellégét a két háború közötti Csehszlovák Köztársaság fennállásának húsz éve alatt mindvégig megőrizte, s helyenként őrzi még ma is. Tisztelt hölgyeim és uraim! Az 1918. évi impériumváltás után a Csehszlovákiához csatolt volt magyarországi területeken több mint egymilliós magyar társadalom indult neki a beláthatatlan kisebbségi sorsnak. Ez a tragikus sorsforduló, a nemzeti kisebbséggé válás azonban lelkileg, tudatilag teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a felvidéki magyar társadalom minden rétegét. Igaz, a háború I. utolsó szakaszában már nem voltak teljésen ismeretlenek az ország területi felosztását szorgalmazó aspirációk, ennek ellenére a magyar társadalom egészen az összeomlásig - sőt egészen a békediktátum aláírásáig - teljesen elképzelhetetlennek tartotta az ország oly nagy mértékű megcsonkítását - még egy esetleges háborús vereség árán is -, mint amilyenre később ténylegesen sor került. Az észak-magyarországi területek cseh birtokbavételét 1918-1919-ben azonban az ottani szlovák népesség zöme is értetlenül fogadta, és meglepetéssel vette tudomásul. Vavro Srobár szlovák politikai vezető hívta fel rá figyelmünket emlékirataiban, hogy a cseh megszállásra a szlovák értelmiség egyáltalán nem volt felkészülve, annál kevésbé a nép szélesebb rétegei, „sőt elmondható - így Srobár -, hogy fogalmuk sem volt róla, mi van itt készülőben”. Ez a tragikus sorsforduló azonban természetszerűleg az elszakított északi magyarságot érintette legfájdalmasabban. A Csehszlovákiába szakadt magyar nemzetrész évekig képtelen volt elhinni - a békeszerződések és az adott nemzetközi politikai konstelláció ellenére sem hogy a nagy magyar etnikai tömbről való leválasztása tartós állapot lehet. A felvidéki magyarság a „cseh megszállást" csak ideiglenes állapotnak, amolyan rossz álomnak vélte, amelyből egyre várta a felébredést. A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása után is egyre valamilyen csodára várt, amelynek következtében majd minden újból visszazökken a régi megszokott mederbe. El kellett telnie néhány évnek, amíg e területek magyarsága képes volt felfogni és tudatosítani, hogy új, számára idegen állam alattvalója lett. Be kell tehát illeszkednie ennek az államnak a kereteibe, alkalmazkodnia kell az új életkörülményekhez, meg kell találnia nemzeti fennmaradásának lehetőségeit, és minél szívósabban be ke'l rendezkednie a magyarságot bekebelező többség tervszerű nemzeti terjeszkedésével szemben. „1918-1925-ig tartott - irta később erről az állapotról egyik tanulmányában Szvatkó Pál, a kor egyik jeles szlovákiai magyar publicistája -, amig a szédület, a káosz letisztult és kristályosodni kezdett az új belátás, amit eszmélésünk után kezdtünk 'új magatartásnak' nevezni. Kialakult az új szlovákiai magyar típus, az új tudat...“ Kedves barátaim! Úgy gondolom, mi is teljes mértékben oszthatjuk ebben a vonatkozásban az előbb idézett Szvatkó Pál véleményét. Elvégre evidens, hogy a versailles-i békerendszer következtében a Csehszlovák Köztársaságba szakadt magyar nemzetrész kezdetben nem is rendelkezhetett egy csakis egyedül őreá jellemző, sajátos történelmi tudattal és önismerettel. Ez azzal magyarázható, hogy az ún. Felvidék a történelem folyamán - az 1918-1919. évi impériumváltásig - soha nem alkotott önálló politikai vagy kulturális egységet, mint például Erdély. Míg tehát Erdély sajátos történelmi és közjogi helyzetéből kifolyólag részben önálló hagyományokkal is rendelkezett, a Felvidék magyarsága mindezek nélkül került egy új állam keretei közé. Mi sem természetesebb, minthogy a felvidéki magyarság történelmi és nemzettudata, valamint önismerete az impériumváltás előtt mindenkor azonos volt az egyetemes magyar önismerettel. A szétszóratással kezdődő közös sors idővel azonban törvényszerűen kialakított egy hol gyengébben, hol erőteljesebben megnyilvánuló közös felvidéki magyar tudatot is. Az egyetemes magyar nemzettudat és önismeret mellett így fokozatosan kialakult egy részben sajátos színezetű felvidéki magyarságtudat, amely több vonatkozásban is eltér a történelmi haza egyéb területein - trianoni Magyarország, Erdély, Kárpátalja, Délvidék, Várvidék - szintén más-más körülmények között továbbfejlődő eszmei-világnézeti-nemzeti tudattól. Tisztelt hölgyeim és uraim! Az első világháborút lezáró békeszerződések fóhatalmai nem hagyhatták figyelmen kívül azt a körülményt, hogy az európai határok átalakítása következtében újból hatalmas, esetenként többmilliós nemzetrészeket juttattak idegen fennhatóság alá. Ezek védelmét a Népszövetség által garantált nemzetközi kisebbségvédelmi rendszernek kellett volna garantálnia. így aztán az idegen állami fennhatóság alá került magyar nemzetrészek nemzeti-kisebbségi és nyelvi jogait is mindenütt nemzetközi szerződések biztosították, bár az is igaz, hogy e szerződéseket kelletlenül, csak a nagyhatalmak nyomására aláíró utódállamok kormányaitól aligha remélhette bárki is e kötelezettségek maradéktalan teljesítését. Az utódállamokba bekebelezett többmillió magyar helyzetét a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésekben rögzített elvek mellett sokkalta inkább az egyes országok belső viszonyai határozták meg, nevezetesen a tényleges demokrácia mértéke ezekben az országokban, valamint az államalkotó többségi nemzet politikai és társadalmi kultúrája, általános műveltségi szintje, s nem utolsósorban viszonya a fennhatósága alá került magyar nemzetrészhez. Jelentős kisebbségpolitikai tényező volt még az adott állam és a trianoni Magyarország között kialakult államközi kapcsolatok foka és jellege. A három utódállam - Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia - közül vitathatatlanul a Csehszlovák Köztársaság belső viszonyai voltak aránylag a legelviselhetőbbek az ország nemzeti kisebbségei számára. Itt a kisebbségek jogi helyzetét számos törvény és rendelet szabályozta, amelyek formálisan a magyar nemzeti kisebbség tagjait is az ország egyenrangú és egyenjogú polgáraivá tették. Hosszadalmas lenne, ha itt és most megkísérelném ismertetni mindazokat a törvényeket és rendeleteket, amelyek valamilyen vonatkozásban szabályozták, vagy csak egyszerűen érintették a csehszlovákiai kisebbségek jogait. Tény, hogy több ilyen alkotmánytörvény, törvény, kormány- és miniszteri rendelet létezett, s ezek precízen szabályozták - sok esetben szinte „túlszabályozták" - a kisebbségek politikai, nyelvhasználati, oktatásügyi, kulturális stb. jogait. A hiba ezen a téren nem is a jogi szabályozás hiányában rejlett, hanem sokkal inkább abban, hogy e törvények és rendeletek gyakorlati alkalmazása nem mindig párosult kellő nagyvonalúsággal. A csehszlovákiai magyarság számára ezért a törvény betűi csak elméleti biztosítékot jelentettek, '-alóságos jogi garanciákat azonban már nem. A törvényeknek ugyanis mind alkotóiból, mind alkalmazóiból, mind pedig ellenőrzőiből hiányzott a kellő jószándék, amely nélkül pedig a mindennapok nyugodt és kiegyensúlyozott együttélése megvalósithataílannak bizonyult. Dr. POPÉLY GYULA (A párkányi nyári egyetem 1991. július 8-án elhangzott előadás befejező részét lapunk holnapi számában közöljük.)
