Szabad Földműves Újság, 1991. július (1. évfolyam, 112-137. szám)

1991-07-29 / 135. szám

Szabad ÚJSÁG Emelt fővel Albert Gábor 6. rész Nem törvény, de nem is ritkaság a telepesek első nemzedékének összeházasodása, mint ahogy a kö­vetkező nemzedékeknél már legalább olyan gyakoriak az őslakos magyarok­kal vagy éppen a németekkel kötött házasságok. A különbségek lassan­­kint elmosódnak, és az együtt átélt harminc-egynéhány év eseményei kö­zösséget teremtenek. De a negyven­ötven évnél idősebbek számon tartják, hogy ki honnan jött. Engem is kézről kézre adogatnak, mikor megtudják, hogy érdekel a „cseszkó" magyarok sorsa.- A csehszlovákiai magyarság boj­kottálása mindjárt a felszabadulás után megkezdődött. A magyarok egy részét elvitték ki Csehországba, és ott munkára osztották be. Internálták őket. Ez még csak egyes emberek ellen irányult, tehát nem családokat telepítettek ki, és főleg földművesekre vonatkozott. Ahogy én emlékszem, a mi községünkből is vittek el. Kicsit monoton, halk hangon beszél Vojtek Lajos és úgy idézi fel a rég történteket, mint lidérces álmot, amely képtelenségében alig hihető, de meg­történt, és az idegeiben még most is érzi az ,,álom“ megviselő fáradtságát. Időnként megigazítja a szemüvegét, de indulat vagy sértettség nem látszik rajta, tárgyilagos egyhangúsággal mondja el történetüket. És valami mélyről fakadó letargiával. Igaz, nem­régen gyógyult fel, idegösszeroppa­nás vagy ilyesféle volt a diagnózis, s egyelőre nem is tanít az általános iskolában. Ó is Alsószecséröl való, mint gyermekkori barátja, a szintén Magyarbólyban letelepedett Szabó Sándor Alsószecse Léva mellett, a Garam völgyében fekszik. Ezen a tájon 1944- ben hosszú időre megállt a front, és falvak sorát ürítették ki a harcok idejé­re. Szlovák néven jelenleg Dolná Seő­­nek hívják, és a Lévai járás székhelye.-A mi falunkból is vittek el, de ezeket negyed év, fél év múlva haza­engedték. Akkor jött az igazi hullám. Több ezer családot deportáltak. Hol­mikkal együtt. Négy-öt család kapott egy teherautót, és a legszükségeseb­bet, amit rá tudtak pakolni, magukkal vihették. Katonai őrizettel mentek ezek a szerelvények. A szlovákoknak ugyanis az volt a tervük, hogy a mi vidékünket elszlovákosítják, és akkor mondhatják, hogy nekik ehhez a vi­dékhez joguk van, mert itt szám sze­rint ennyi meg ennyi szlovák lakik.-Az elvitt családok egy ideig ott maradtak, de közülük nagyon sokan hazaszöktek. Mi is ezek közé tartoz­tunk. Csakhogy nem lehetett vissza­mennünk a falunkba, mert akkor újra elvitték volna az embert. A határok szinte nyitva voltak, és a szlovákok direkt örültek neki, abszolúte nem akadályozták, ha valaki átjött Magyar­­országra. Éppen azt akarták, hogy minél kevesebben maradjanak ott.- A deportálások során főleg mun­kásemberek kerültek ki Csehország­ba. Munkáskézre volt szükség. Cseh­országból ugyanis a szudétanémete­­ket kidobták, mint innen Magyaror­szágról a svábokat. A földek meg ott maradtak, és nem volt, aki dolgozzon. Amikor egy-egy szerelvény megérke­zett, lezajlott az embervásár. De szó szerint! Ez azt jelentette, hogy jöttek a nagyobb cseh gazdák, a nagyüze­mek intézői, és megnézték, melyik vagonban hány család van. Ezek kö­zött hány olyan ember, aki dolgozni tud. Ha megfelelt nekik, ráírták a va­gon oldalára a címet, és oda irányítot­ták a kocsit a benne lévő emberekkel. Hogy lássuk, milyen körülmények között zajlottak le ezek a kényszerkite­lepítések, és hogy a Magyarországra kerülő „cseszkó magyarok" milyen élményekkel a tarsolyukban érkeztek meg új lakhelyükre, egy tizenegyné­­hány éves, éppenséggel szlovák szár­mazású iskolagyerek panaszos leve­lét teljes terjedelmében közlöm. A le­vél címzettje Jimrich Tóth farar, Hronski Lók, okres Levice, azaz: Tóth Imre ref. lelkész Garamlök, Lévai já­rás. Kelt 1947. február 20-án. Igentisztelt Tiszteletes Úr és Csa­ládja! Szerető szívvel üdvözöljük, egy meggyötört szegény magyar K... csa­lád, kinek egyebe sem volt otthon, csak a drága szülőföldje, mindennél drágább kincsünk. Ezt a rossz lelkű emberek elrabolták tölünk. Bedobtak a zord, hideg időbe, egy nagy, der­mesztő kocsiba, mint az elítélteket. A Vikola családdal egy kocsiba. Apu­kám az eivándorolt holmikra vigyázott. Minket beteg anyukámmal eltávolítot­tak egy meleg kocsiba a többiekhez. A sok fájós szív együtt sajgott. Addig csak meleg volt ott a kocsi­ban, míg a drága szülőföldünkön men­tek a kerekek. Éreztük szülőföldünk melegségét. De mikor azt elhagytuk, mindig zordabb lett az idő, és mi ártatlan gyerekek már nagyon meg voltunk törődve, fejünk hanyatlott az álomtól, mert csak ülőhelyünk voltr A meggyötört édesanyáink felálltak helyükről, és a padokra helyeztek bennünket. Nagyon szorosan tudtunk elférni, én pedig felébredtem és körül­néztem, a kisebb iskolatársaim, akik­nek még annyi helyük sem volt, mint nekem, és azt mondtam, én felme­gyek a polcra, ott alszom. Az anyukám a polchoz kötött, hogy le ne essek. Meggyötört fiatal tagjaim ott pihen­tettem. De ez mind semmi, Jóisten, ezt csak az én drága szülőföldemért és hazámért szenvedtem. Még fiatal va­gyok. A Jóistent kérem, hogy segítsen az összes szenvedőkön. Amikor a cseh földre értünk, Zobor­­ba, ott már őrület volt a hidegtől. Este négy órától reggel öt óráig zord hideg mart. Sírtunk gyerekek, a hideg rágott, az anyák könnyeik peregtek az ar­cunkba. (T.i. lekapcsolták a mozdonyt és nem volt fűtés. A. G.) Fájós csókja­ik melegítettek bennünket. Mivel anyukám bírja a szlovák nyelvet, el­ment egy szlovák alhadnagyhoz, aki bennünket kísért, és hívta az anyukám a kocsiba a didergőkhöz, hogy nézze végig a gyermekeket. Azonnal be is jött és végignézett, és azt mondta, hogy ezt nézni nem lehet. Jelentést tesz. És az egyik sarokban túlan meg­fázott Tóth Sándor leánkáira vetette figyelmét, kik már talán észnél sem voltak, csak az anyjuk fájó szíve fölöt­tük. Az alhadnagy akkor levetette bun­­dás kabátját, és a két kis félig megfa­gyott Iánkéra tette, kik egy kis pádon szorongtak egymáshoz. Azután az al­hadnagy futott és rendelte gyorsan a meleget a kocsiba. De a csövek be voltak fagyva, este négy órától reggel öt óráig tartott a csövek felolvadása. Tessék csak elképzelni, hogy mennyit szenvedtünk. ■ Azután még nagyon sokat men­tünk. Délre elérkeztünk oda, ahova voltunk irányítva: Ceské Budéjovicére. Ott még az egész transzport egybe volt, és mi, K... család már a vagon­ban aludtunk és a sparheltben szénnel fűtöttünk. Vikola bácsi fűtött, mi, K... család nagyon el voltunk törődve. Va­lahogy elaludtunk, és anyukám arra ébredt fel, hogy majd megfulladt a sok széngáztól. A vagont azonnal ki kellett nyitni, bennünket felébresztett félig el­szédülve, aztán jött a jó levegő, és akkor tudtuk meg, hogy a transzportról tíz vagont lekapcsoltak, és mink még szakadozva két óra hosszat mentünk. Amikor eljöttünk az utolsó állomásról, megvettek bennünket, mint az állato­kat. Vikoláék öregek voltak, őket nem vették meg. Mi Halász Lajos bácsiék­­kal egy faluban vagyunk, csak külön gazdánál. (A falu neve: Haliőovice.) Apukám dolgozik, de nem tudjuk, mi­ért és hogyan. Mert még a gazda is ideiglenes. Csak két hónapja van itt. (Ti. csak akkor kapta meg az előzőleg kitelepített német nemzetiségű tulaj­donos birtokát. A. G.) Az összes bú­torjainkat összetörték, amint hozták. Isten magukkal és velünk fiatal K... Pista panasza és az eladott magyarok ISTEN segíts! Az idős Vikola bácsi mostohalánya hosszú verses levélben számolt be „nehéz sorsukról" a tiszteletes úrnak. A K... fiú levelét még Garamlökön kézbesítették, ez a másik Pécsett ke­rült a címzett kezébe, a következő kísérósorokkal. Kedves Tiszteletes úr! Szomorú rabságból, reményvesz­tett szívvel írom e sorokat, s küldöm • a1 verset, mely legyen hű tolmácsolója nehéz sorsunknak. S kérem a Jó Is­tent, hogy ki e sorokat olvassa, az megértsen engem és keltsen részvé­telt, könyörületet a rabságban sínylő­dő magyar testvérek iránt. Isten áldá­sát kérve kedves mindnyájunkra, ma­radok igazi testvéri szeretettel messze Csehországból, szomorú rabságból egy honleány. 1948. szeptember 10. Csehország. A tevelek frazeológiája a mai fülnek kissé szokatlan, de számításba kell vennünk, hogy a levelet, mármint az elsőt, egy tizenhárom-tizennégy éves iskolás gyerek írta, s nyilván nem a sa­ját szavait használja, hanem azokat a kifejezéseket, amelyeket a felnőttek­től nap mint nap hallott. A vallásos hangütést pedig kellően magyarázza, hogy a címzett református lelkész. Bár azt is meg kell jegyeznem, hogy a K... család nem tartozott Tóth Imre hívei közé, lévén ők római katolikusok. (Folytatjuk) Megkezdődött a rozsnyói „új kórház“ átadása A remény 5800 napja A címben idézőjelzett, 16. esz­tendeje, azaz 5800 napja épülge­­tő „új“ kórház ezekkel a számok­kal akár a Rekordok Könyvébe is bekerülhetne. Az építészeti bűn­­cselekménynek számító határidő­­csúsztatások miatt az itt élő és halni készülő emberek a világvé­ge eljövetelét is biztosabbra vet­ték, mint azt, hogy még ebbéli életükben igénybe vehetik a kor­szerűre tervezett egészségügyi intézmény gondoskodását. A be­tegek java része nem győzte, s jobb híján (a reinkarnációba ve­tett hittel) a kórház melletti teme­tőbe költözött... A lélekvándorlás misztériumá­nál már csak a kórház építésére folyósított pénzösszegek „ván­dorlása“ jelent nagyobb talányt. (F)osztogatók A járás kommunista vezetői an­nak idején nagy büszkeséggel rakták le a kórház alapkövét, amelyet a szocializmus győzelme újabb mérföldkövének neveztek. Aztán valahogy „déli sötétség“ borult az egész építkezésre. Az osztogatókból fosztogatók lettek. Az építkezés során voltak olyan időszakok (hónapok, évek), ami­kor mindössze egy-két kőműves dolgozgatott a Nagy Művön. Közben tovább romlott az egészségügy anyagi-műszaki színvonala és ellátottsága, nem kevésbé a lakosság egészségi ál­lapota. Mivel a régi rozsnyói kór­ház ún. II. besorolású volt, kor­szerűsítésére nem sokat áldozott az egészségügyi tárca. Követke­zésképpen: a komolyabb kivizs­gálást és kezelést igénylő, több­nyire súlyos betegeket mentő­autón szállították és szállítják még ma is a hatvan kilométerre lévő kassai klinikára. Az új kórház épí­tése pedig állt, s berendezései - amelyek 1973-ban még korsze­rűnek számítottak - azóta elavul­tak, vagy a hosszú és szakszerűt­len raktározás folytán tönkremen­tek. Ezért az újonnan beszerzett, s immár modernebb gépek és műszerek elhelyezéséhez szá­mos esetben át kell(ett) építeni a helyiségeket... Ütött az óra... Egyszer azonban minden a vé­gére ér. A maratoni hosszúságúra nyúlt építkezés is befejező szaka­szához érkezett. Dr. Vladimír DRÁBIK, a rozs­nyói kórház igazgatója elmondta, hogy július elején megkezdődött az „új“ kórház birtokba vétele. Elsőként a fogászat foglalta el helyét, majd októberig folyamato­Dr. Juraj Halyák san a rendelointezetek kerülnek sorra, s végül (az Időpont még nem ismeretes) a fekvőrészleget is „benépesítik“. Jelenleg - az átadással és a műszaki berendezések szerelé­sével párhuzamosan - a kórház egyes épületein még javában folynak a különféle munkálatok. A Rozsnyói Magasépítő Vállalat számlái késői kiegyenlítésében jelölte meg a legutolsó határidő­csúszás egyetlen okát. A létesítmény teljes átadása után a járásban 924-ról 1010-re emelkedik a kórházi ágyak szá­ma, amit további 25-el bövíthet­­nének, ha (enne rá elegendő pénz... A vesebetegeknek jó hír, hogy egy müvese-állomásnak (eredetileg nem számoltak vele) is helyet szorítanak a komple­xumban. Az igazgató végül meggyőző­désének adott hangot, hogy sike-Dr. Vladimír Drábik Halálon innen és életen túl... rül tökéletesíteniük a betegellá­tást, s hogy az egészségügyben folyamatban lévő reform eredmé­nyes lesz. Szilikózis és pénzhiány Dr. Juraj HALYÁKot, a járási egészségügyi hivatal igazgatóját - a témát kiegészítendő - arról kérdeztem, hogy milyen a járás lakosságának egészségi állapota, és hogyan lehetne azon javítani? íme a „diagnózisa“: Az 1989-es kimutatások szerint a járásban minden ötödik munka­képes ember az egészségét ve­szélyeztető munkahelyen dolgo­zott. A bányák, a magnezitgyárak és az ércdúsítók mérgező levegő­je főleg az ott dolgozók gyakori szilikózisáért felelős, de a füst és a tisztítatlan szennyvizek a lakos­ság szélesebb rétegeit is mérgez­ték. Szűrőberendezések, víztisztí­tók felszerelésére, illetve építésé­re ma nincs elegendő pénz, és sajnos, az egészségügyi intézmé­nyek műszeres felszereltsége is messze elmarad a kívánalmaktól. Mindössze egyetlen „Holter“ tí­pusú ultrahangos szívvizsgáló ké­szülék képviseli a csúcstechnikát. A szakorvosok által igényelt sok­sok múszerfélesóg közül egy szá­mítógépes tomográfra volna a leginkább szükség. De kérdés: lesz-e rá pénz?! Végül, de nem utolsósorban a 47, javarészt el­használódott járműből álló mentő­autó-park is felújításra vár... A szakorvosi ellátást illetően több börorvosra, elme- és ideggyó­gyászra, továbbá biokémikusra és kórboncnokra volna szükség. Az egyre nagyobb hullámok­ban jelentkező betegségáradat „lecsillapítására“ Halyák doktor a megelózö-felvilágosító intézke­déseken kívül az egyének és csa­ládok részéről véghezvihető és véghezviendö öngyógyító mecha­nizmusok egyikeként az éssze­rűbb táplálkozási szokások elsa­játítását javasolja. Korcsmáros László Fotó: Ftepka István (2) és Csobády Károly

Next

/
Thumbnails
Contents