Szabad Földműves Újság, 1991. július (1. évfolyam, 112-137. szám)

1991-07-15 / 123. szám

1991. július 15. 5 tfo ö 4 e te é „Elmondom az életemet.. Détér a legrégibb gömöri falvak közé tartozik. Határa dombos, csak nehezen művelhető. Megél­hetést régen - talán ezért is ala­kult ki tanyavilág a falu körül - job­bára az erdők közötti sík területek nyújtottak. No meg a kőbánya, mivel a környező hegyek bazalt­ban gazdagok. Az egykori lőmestert, a hetven év körüli Mag Istvánt még késő délután sem találom otthon.- Majd szólok neki - ugrik a kisunoka csak itt van a kö­zelben.- Veled tartok - mondom, és együtt vágunk neki a falu feletti meredek hegyoldalnak. Egy sző­lővel telepített homokos lankán megtaláljuk, akit keresünk.- Indulóban voltam hazafelé- mondja köszönés után, és hely­­lyel kínál a kaszálatlan gyepen.- Itt, a szőlő végében szoktam kaszálgatni a nyulaknak, az a lu­cernás is az enyém - mutat a hegyhátra. - Hozzászoktam a munkához, hiszen szegény zsellércsaládban nevelkedtem. Négyen voltunk testvérek, két fiú és két lány. Még kilencéves sem voltam, amikor egy bakancsért és egy mázsa búzáért beálltam szol­gálni. A gazdám hét tehenet bízott rám. Később a közeli Veres-ta­nyán a legeltetés mellett még ser­téseket is etettem. A harmincas évek közepén kezdték itt el építeni a lőállásokat. Kellett a munkás, hát jelentkez­tem. Naponta tizenkét órát dol­goztunk, délben váltottuk egy­mást. A felnőttek betonoztak, én a vasalásokat készítettem elő. Még béke volt, de már a háborúra készültünk. Harmincnyolc őszén izgatottan rendelt magához az építkezést vezető kapitány: „Járd be a munkahelyeket, és mondd meg mindenkinek, hogy jöjjenek be a faluba! Holnaptól ez a terület Magyarországhoz tarto­zik!“ - mondta nyersen, és lát­szott rajta, hogy ideges. Egy óra múlva már nótától visszhangzott az erdő. A helyi cigányzenekar a falu határában várta a munkásokat. Énekeltünk, mulattunk, miközben a kapitány szinte tajtékzott dühében, de már nem törődtünk vele. Húszévesen vonultam bp Mis­kolcra, a híradósokhoz. Mivel ne­hezen boldogultam a morzeábé­cével, áthelyeztek a gépkocsizók­­hoz. A konyhára osztottak be. Ké­sőbb beiratkoztam szakácstanfo­lyamra, amelyet azonban az egy­re gyakoribb riadók miatt alig tud­tam befejezni. Sorra húztak el felettünk a Lengyelországot bom­bázó angol és amerikai légierő gépei. A front is gyorsan közele­dett. Három szakáccsal meg a tisztek hozzátartozóival Vágtor­­nócra mentünk; a szakasz gyalog jött utánunk. Alig értek utol ben­nünket, máris indultunk tovább. Gőzösünk karácsony napján hagyta el Vágtornócot az uticél Németországon keresztül- Szczecin volt. Ekkor neveztek ki fószakácsnak. Útközben elfogyott a vizünk, nem tudtunk főzni. Amikor vona­tunk megállt egy német kisváros­ban, két vödörrel a kezemben le­szálltam. Még meg sem teltek a vödrök, amikor felbógött az állo­más szirénája. Riadó! Mozdo­nyunk sípolt egy hosszút, és a vo­nat gyorsan elhagyta az állomást. Én, a két vödörrel a kezemben a sínek mellől néztem, ahogy tá­volodik. Csatlakoztam a közelben állo­másozó egri rohamtüzérekhez. 1944. február 20-án kerültem ki a frontra. Az Odera vonalát véd­­tük, de egyre több embert vesztet­tünk. Az oroszok Németország belseje felé szorítottak ben­nünket. Berlintől nem messze, Joa­­chimstalban őrmesterünk bejelen­tette, hogy már csak két lehetősé­günk maradt. Vagy bevárjuk az amerikaiakat és megadjuk ma­gunkat, vagy indulunk tovább Ber­lin felé. A visszavonulás útját már elzárták az oroszok meg az ame­rikaiak. Sok bajtársam maradt le, hogy megadja magát az amerikai had­seregnek. Közöttük egy barátom is a szomszéd faluból. Azóta sem hallottam róla. Én a többiekkel együtt elindultam Berlin irányába. Május elsején hajnali háromkor megmozdult alattunk a föld. El­kezdődött Berlin ostroma. Az oro­szok, az angolok meg az amerika­iak teljesen bekerítettek bennün­ket. Minden oldalról lőtték a vá­rost. A robbanások zaja szüntele­nül dübörgéssé folyt össze. Estére elcsitult a csatazaj. Egy templomban találtunk éjszakai menedéket. A berliniek kevés ma­gyar katonát láthattak, mert ami­kor másnap kiléptünk az utcára, amerikaiaknak vagy angoloknak néztek bennünket. Virágot szórtak a lábunk elé. Aznap még nem estünk fog­ságba. Másnap reggel nagy zajra ébredtünk. Az utcán egymást ér­ték a teherautók és a tankok. „Orosz zónában vagytok“ - kiál­tott ránk egy katona. „Most vonul­nak ki az amerikaiak“. És való­ban: néhány sarokkal odébb a kéksapkás amerikai katonák már a sorompót készítették. Mel­lettük halomban hevertek azok­nak a fegyverei, akik megadták magukat. Mi is odadobtuk a mi­énket. Az amerikai fogolytábor egy hatalmas tisztáson volt. A magas drótkerítések mellett géppiszto­­lyos katonák őrködtek. Pünkösd péntekén egy emelvény elé szólí­tottak bennünket. Több nyelven - magyarul is - közölték velünk, hogy az USA átadja a foglyokat az angol hadseregnek, de aki akar, kimehet dolgozni Amerikába. Egy év múlva szabad ember lehet. Én azokkal maradtam, akiket Lü­­beckben átvettek az angolok. Et­től kezdve szinte szabadon járhat­tunk be a városba, az őrség alig figyelt ránk. Távolabbi útra a pa­rancsnok adott írásos engedélyt. Sok más fogolytábort is megis­mertem. A neckendorfiban példá­ul még 780 csehszlovák hadifo­goly is tartózkodott. Ugyanebben a városban zsidótábor is volt. Na­ponta bejártam hozzájuk, mindig vittem nekik valamit. Általában kosztol és pokrócot, amelyből az Szabad ÚJSÁG önállósulnak a tejüzemek Fogyasztó nélkül nem megy! (A szerző felvétele) asszonyok ruhát varrtak. Sokan tudtak magyarul, hosszan elbe­szélgettünk. Többen levelet írtak, amelyeket kicsempésztem a ka­pun, és később itthon mind postá­ra adtam. Főparancsnokunk szlovák származású volt. „Szökjenek meg! - tanácsolta egy napon -, parancsnokuk öt évre eladta ma­gukat a franciáknak. Holnap reg­gel mennek kényszermunkára.“ Délután valóban kiosztották a francia nyelvű papírokat. Éjsza­ka harmincadmagammal meg­szöktem, és másnap elvegyültem egy hazafelé induló csoportban. Az amerikaiak háromszor számol­ták át a menleveleseket, mégsem vettek észre. Pilzenben szálltam ki. A többiek siettek jelentkezni a hatósági irodákban, én inkább hazafelé vettem az irányt. Prágában éreztem először, hogy félek. Az állomás zsúfolásig tele volt hazafelé utazó orosz ka­tonákkal. Mégis szerencsésen el­jutottam Diószegig; ott közölték velem, hogy a lévai vasútvonal még nem járható. „Menjen kerü­lővel, Vácon keresztül“ - taná­csolta egy vasutas. Nem sokat töprengtem, felül­tem az első Vác felé tartó tehervo­­natra. Az egyik állomáson orosz katonák állították meg a vonatot. Ellenőrzést tartottak. Elővettem francia papírjaimat és átnyújtot­tam a katonának, aki megtalált. Egy ideig nézegette, de nem értett belőle semmit. Tanácstalanul to­­porgott, miközben már éjfélre járt az idő. Ekkor pislákolni kezdett a viharlámpája; a vállára vetette az eddig rám szegezett puskáját, és amíg igazított a lángon, én kiugrottam az ajtón, és eltűntem a decemberi éjszakában. Lőtt utá­nam, de nem talált el. Másnap megérkeztem Vácra, majd felül­tem a Balassagyarmat felé induló személyvonatra. A végállomás előtt három magyar katona lépett hozzám. „Nincs igazolványom - mondtam most jövök a fog­ságból.“. Akkor Balassagyarma­ton bejön velünk az őrszobára, előbb leszereltetjük, és csak az­tán mehet haza“ - válaszolta a tiszt. Gyanakodni kezdtem, és mivel a vonat éppen lassított, ki­ugrottam és futásnak eredtem. A három katona utánam. Az egyi­kük figyelmeztető lövést adott le, mire megálltam. Bekísértek az őr­szobára és leszereltettek. Hogy az miből állt? Elvették a használ­ható tartalék ruháimat és kikísér­tek a határra. A karácsonyt már otthon töltöttem. Fáradt voltam, elgyötört, de boldog. Most így telnek a napjaim. Ka­­pálgatok, kaszálgatok és közben nótákat gyűjtök. Olyanokat, ame­lyeket ma már ritkán hallani. Mire István bácsi befejezi az élettörténetét, a nap is lassan el­tűnik a aétéri hegyek mögött. In­dulunk vissza a faluba. FARKAS OTTÓ Júliustól önálló vállalatokká alakulnak a Kelet-Szlovákiában eddig közös igazgatóság alá tar­tozó tejfeldolgozó üzemek. Az önállósodás majdani hatá­sáról, a termelőt, felvásárlót, fo­gyasztót és a kereskedelmet egyaránt érintő várható következ­ményekről kérdeztem Bodnár Ár­pádot, a rozsnyói tejüzem igazga­tóját.- A jelenlegi helyzetből kiindul­va csak azt mondhatom, hogy mi sem menekülhetünk el a mező­gazdaságot sújtó válságproblé­mák elől. A belföldi fogyasztás az árak liberalizálása, illetve a lakos­ság vásárlóerejének csökkenése miatt mintegy 45-50 százalékkal visszaesett. Tejtermékeink közül a parenyica nevű sajtféleségeink­kel sikerült ugyan betörnünk a magyarországi piacra (a Bio­mark Kft. Budapest forgalmazza), ám a nyugat-európai országok piacai - a magas vámtarifák miatt- továbbra is elérhetetlenek szá­munkra. Sajttermelésünket a ju­goszláv piacra építettük, de félő, hogy a politikai-társadalmi válto­zások miatt e legpotenciálisabb vásárlóinkat is elveszítjük. Leg­frissebb értesüléseim szerint ők is- ultimátumszerűén - árenged­ményt követelnek... • Mi a helyzet az utóbbi hóna­pokban oly sokat emlegetett szov­jet piac ,, felkutatásával"?- Keresetben ott sem volna hi­ány, de a 200 rubelos átlagkere­settel rendelkező lakosság képte­len, mondjuk két dollárt fizetni a füstölt sajt kilójáért. Olcsóbb kínálattal pedig egyelőre nem szolgálhatunk. • Ilyen körülmények között nem félnek attól, hogy a sajtgyár­tásra épült üzem elad(hat)atlan árutömegének súlya alatt egy­­szercsak összeroskad, s az alap­anyagot szállító mezőgazdasági üzemeket is magával rántja?- Tisztában vagyunk a helyzet komolyságával, ezért már hóna­pokkal ezelőtt úgy döntöttünk, hogy felvesszük termékeink sorá­ba az alacsony zsírtartalmú, ol­csóbb áron is gazdaságosan érté­kesíthető natúr sajtok gyártását. Sajnos, fél esztendő múltán sem kaptuk meg az „illetékes jóváha­gyók“ engedélyét a benyújtott ter­mékmódosításokra. Ha a bürok­rácia korszerűsített malmai nem őrölnének továbbra is ilyen örült lassan, már az egész országban teríthettük volna a pénztárcához „illőbb“ sajtféleségeket. A mezőgazdasági üzemek az idényjellegű termeléssel okozzák nekünk a legtöbb gondot. A nyári hónapokban naponta 80 ezer liter tejet kínálnak fel megvételre (té­len viszont jó, ha a fele összejön), holott a sajt- és túrógyártó rész­legünk teljes üzemeltetése mellett is csak 65-70 ezer litert vagyunk képesek feldolgozni. A „felesle­get“ elküld(het)jük ugyan valame­lyik „tejporgyárba“, de a nyári csúcsidényben azok sem győzik az iramot, vagyis a termékfelesleg feldolgozását. Ezért kényszer­­megoldásként naponta 10-15 ezer liter fölözött tejet vásárolta­tunk vissza a termelőkkel, július elsejétől 1 korona 90 filléres áron literjét. • Nem volna egyszerűbb, ha növelnék a tejüzem teljesítőké­pességét?- Már most azon dolgozunk: új tartályok beszerzésével 60 ezerről 100 ezer literre bővítjük a tárolókapacitást. A termelési költségek (fuvardíj, energia) radi­kális csökkentése érdekében úgy tervezzük, hogy a kisebb terme­lőktől, s ott, ahol a tárolás meg­oldható, csak kétnaponként szál­lítjuk el a tejet. Az ősztől télig terjedő időszakban pedig a feldol­gozásban hagynánk ki egy-egy napot... • Elképzelés szerint hogyan alakul(hat) a jövőjük?- Közös sorsot viselünk, közös cipőben járunk a termelővel. Egy­másrautaltságunkban meg kell ta­lálni a kölcsönös érdekeken és a tisztességes haszonelosztáson alapuló függőségi viszonyt. Ehhez persze egy mindenféle szempont­ból egészséges belföldi vásárló­erőre és megbízható külföldi fel­vevőpiacra van szükség. Mert amennyiben az említett „lánc­szem“ kimarad - felborul az egyensúly, és egyik (első) követ­kezményeként a termelők vágó­hídra küldik tehénállományuk egy részét. Mi lesz azonban akkor, ha a vágóhidak - hasonló megkötött­ségből - nem vállalják a tejhasznú szarvasmarhák „lemészár­lását“? ... A kérdésekre majd csak a jövő adja meg a választ. (korcsmáros) Bogoly János illusztrációs felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents