Szabad Földműves Újság, 1991. június (1. évfolyam, 87-111. szám)

1991-06-11 / 95. szám

Vélemény a földtörvényről 1991. június 11. |( újság "HÍ „A fél megoldás nem megoldás" A közelmúltban - második ne­kifutásra - elfogadott földtörvény nem aratott osztatlan sikert a köz­vélemény körében. Egyes rendel­kezései - állítják sokan - a szö­vetkezetek szétveréséhez terem­tenek feltételeket. A legtöbben a törvény 34. paragrafusát bírál­ják, amely az előző szövetkezeti törvény bizonyos rendelkezéseit hatálytalanítja. Patasi Ilona, a Szlovákiai Földmúves-szövet­­kezeti Szövetség dunaszerdahe­­lyi járási titkára is elégedetlen. Véleményét, mindennemű kom­mentár nélkül, közreadom. Földadó, állami támogatás...- Első olvasás után a Szövet­ségi Gyűlés által jóváhagyott, vár­va várt földtörvényt félmegoldás­nak tartom. A félmegoldás pedig nem megoldás! Szerintem nem rendezte például a földadó kérdé­sét- sem... A szövetkezet leró a birtokolt területekért az állam­nak bizonyos illetéket, ami koránt­sem kis tétel. Ezenkívül a gazda­ság a tulajdonosnak, legalábbis annak, aki nem veszi ki a közös­ből saját vagy örökölt földjét, árendát is fizet... Járásunk mezőgazdasági üze­mei tavaly 169 millió korona föld­adót fizettek. A kitermelt 587 millió koronából 237 milliót árkiegészí­tés, pótlék címén visszakaptak. Az idén viszont csak 52 millió korona dotációra számíthatunk. A fejlett agráriparral rendelkező államokban is támogatja a kor­mány - bizonyos szabályozók be­tartása mellett - a mezőgazdasá­gi termelést. Belső piacát szigorú vám- és egyéb intézkedésekkel védi. Mi meg, közvetlen vagy köz­vetett módszerekkel a közellátást biztosító nagyüzemi gazdálkodás megsemmisítését tervezzük. Kül­földről behozott drága termékek­kel akarjuk a közellátást biztosíta­ni, miközben" idehaza „készlethe­gyek“ halmozódnak fel. Ne romboljunk, építsünk! A már említett 52 millió koroná­ból 10 millió a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termelésbe kezdő Patasi Ilona: „Elsősorban az ország érdekét tartsuk szem előtt“ (A szerző felvétele) magánvállalkozókat illeti. Szerin­tem jelenlegi dotációs politikánk nem ösztönzi a mezőgazdasági üzemeket a hatékonyabb, nyere­séges termelésre, csak a túlélést, a talpon maradást szorgalmazza. A járás gazdaságainak ezerki­lencszázkilencvenben a bankok­ban 150 millió korona tartalékuk volt, most viszont már 350 millió korona hitelt kellett felvenniük. Panaszainkat megírtuk a köztár­sasági elnöknek is, ám levelünkre ez ideig nem kaptunk - sem szó­ban, sem pedig írásban - választ. Nem kívánom, hogy a törvény kiváltságot biztosítson a mező­gazdasági üzemek számára, azt viszont igenis elvártam volna, hogy egyenlő esélyeket biztosít­son a magántulajdonosok és a közös gazdaságok dolgozói számára egyaránt. Kapjon min­denki egyforma feltételeket a gaz­dálkodáshoz! Az idő aztán majd megmutatja, ki miképpen állja meg a helyét, s mennyire lesz gazdag az asztalunk. Esélyegyenlőséget kérünk A földnélküli szövetkezeti tagok sem lettek okosabbak: Még min­dig nem eléggé világos, mire szá­míthatnak. Felemás törvény szü­letett, amely - épp az „elvarratlan szálak“ miatt - véleményem sze­rint tovább szaporítja majd a mun­kanélküliek számát... A mező­gazdasági termelésre vagy élel­miszer-ipari tevékenységre vállal­kozó egyén szinte megkötések nélkül kaphat állami támogatást. Egyazon lakott területen akár hat pék is folyamodhat az induláskor dotációért. Pedig szinte bizonyos, hogy legtöbbjük képtelen lesz tal­pon maradni. Azt hiszem, megint átesünk a ló másik oldalára. Meggyőződé­sem, hogy továbbra is a nagyüze­mi gazdálkodásé a jövő. Segítsük a kistermelőt, de - mint már emlí­tettem is - adjunk újrakezdési le­hetőséget a gazdaságoknak is. A javak elosztásakor, odaítélése­kor az ország, a lakosság érdeke legyen az elsődleges szem­pont. ZOLCZER LÁSZLÓ Mennyit ér7 Azzal kezdeném, hogy igenis érettségiztem mezőgazdaságból. Igaz, csak gimnáziumban, de ak­kor, ott, nekünk azt mondták, hogy teljes értékű szakembereket képeznek belőlünk, s majd vete­kedhetünk a mezőgazdasági szakközépiskolát végzettekkel is. így hát a temérdek matematikai, fizikai és angol tudnivaló mellett szorgalmasan bemagoltuk a bir­kafajtákat, a tehénfejés mikéntjét és hogyanját is. Sót, egyesek odáig jutottak, hogy az érettségin már meg tudták különböztetni a rozsot a zabtól. Márminthogy fényképen, hiszen valódit még so­se láttak. Emlékszem, hogyan mértük vonalzóval a kínnal-keserwel megtermesztett répák hosszát, és jegyezgettük akkurátusán a kü­lönböző táblázatokba. Tudom, hogy létezik tavaszi meg őszi szántás, s úgy rémük, mélyszán­tásról és tarlóhántásról is regélt a könyv. Azt is tudom, hogy „az üsző olyan tehén, melynek még nem volt fiúval (értsd: bikával) dolga“. Mezőgazdász tanárunk ugyanis így, „in natúr“ szokott előadni, ha éppen nem szántott, vetett vagy aratott tanítás helyett. Azért az érettségin nem vallot­tunk szégyent. A magyar és szlo­vák után, délután ötkor, rekkenó hőségben már senkinek sem volt kedve az istállótrágyákról cseveg­ni velünk. Aztán amikor megjött az értesí­tés, hogy nem vettek fel bennün­ket a főiskolára, útra keltünk az érettségi bizonyítványunkkal a szövetkezetekbe. Rögtön az elején gyanús volt, hogy nem akarják elhinni - igenis, mi szak­emberek vagyunk. Elvégre heten­te négy órát a szakmával foglal­koztunk, sót, egyszer még egy szövetkezetbe is elvittek, ahol mit ad isten, valódi tehenet is láttunk. Mivel azonban mindez nem elég az üdvösséghez, nem futottunk be mezógazdászkarriert. Huszon­­valahányunkból az évek során lett aktakukac jócskán, de növényter­mesztő és állattenyésztő egy sem. Akkor viszont mire volt jó ez az egész? Nem kellett volna inkább filozófiát, esztétikát, neadjisten idegen nyelveket tanulnunk - ha már egyszer gimnáziumba jár­tunk? Hiszen a zabot még ma sem tudom megkülönböztetni a rozstól. Pedig az érettségi bizo­nyítványomban egyes van mező­gazdaságból. .. VRABEC MÁRIA Néhány sorban A céhekről, a húsról és a lacipecsenyéről Magyarországon a céhekről szóló első írásos feljegyzések a 13. század­ból maradtak fenn. A céh nem volt más, mint az egyforma életvitelű és érdekeltségű emberek ipari egyesüle­te, amely kezdetben magántársulási, később közhatósági jellegű volt. A cé­hek élén a céhmester állt, aki bizonyos időközönként ellenőrizte az egyes mű­helyeket és az ott előállított áruk minő­ségét. Az észlelt hibákat kijavíttatta, elkövetőit megrótta vagy elbocsájtotta. Más volt a helyzet a húscéhek eseté­ben, ahol a friss árut nem mindig tudták eladni a hentesek. A céhmes­ter, aki hetente egyszer, esetenként kéthetente ellenőrizte a hús minősé-^ gét - saját érdekében is —, szemet húnyt, ha régi húst talált. Ezért később a húscéheket hatósági emberek, úgy­nevezett „húslátómesterek“ ellenőriz­ték. Ha állott, de még ehető húst találtak, szétosztották a szegények között, a romlott húst a kutyák elé dobták, a céhmestert pedig megbírsá­golták. Magyarország egyes részein kü­lönböző higiéniai és egyéb előírásokat vezettek be. Például, ha bebizonyoso­dott, hogy a céhmester lopott állatot vásárolt és mért ki, a céh teljes négy héten át nem árusíthatott semmilyen terméket, a céhmestert pedig hatósá­gilag megbüntették. Szigorú előírások szabályozták a beteg állatok vágását is. Csak meghatározott mennyiségű beteg jószágot lehetett a céhen belül levágni. Viszont a céhmestereket kö­telezték arra, hogy a vásárlók számá­ra gondoskodjanak friss húsról - az egész nap folyamán. A hentesek később a heti vásáro­kon már nemcsak nyershúst kínáltak eladásra, hanem rögtönzött piaci konyhájukban sütött olcsó pecsenyét, kolbászt és hurkát is. Állítólag az ilyen piaci konyhák gyakori vendége volt II. Ulászló magyar király, akinek sze­génységéről legendák maradtak fenn. Róla nevezték el a szegénykonyhákat lacikonyhának, a benne sült pecse­nyét pedig lacipecsenyének. f-o Echo Tisztelt szerkesztőség! Sajnos, még mindig igyekszünk félre vezetni másokat és másra hárítani a felelősséget az elmúlt évek hibáiért. Ezt tükrözi Korcsmáros László 1991. április 9-én megjelent „Mondandóm van a földnek“ című írása is. Nem akarok arról vitatkozni, hogy a szilicei határ hány embernek adott munkát, de abban az időben is sokan kiutaztak, sőt hetekre távol voltak családjuktól. Ismerek olyan idős embereket, akik kora tavasztól a hó lehullásáig az erdőn, mezőn éltek, sőt abból biztosították megélheté­süket. Ami az iskola elvételét illeti, ez főleg a falu akkori vezetőségétől függött. Sajnos, az iskola hiányát szövetkezetünk is érzékeli, főleg a munkaerő-utánpótlásban. Megtörtént eset, hogy a faluban óló tanítók­nak el kellett hagyniuk a községet, mert véleményük nem egyezett valamelyik vezetőével. Mindennek az lett a vége, hogy a falu bejáró tanítót kapott, aki sem a gyerekekkel, sem a falu kulturális életével nem foglalkozott kellőképpen. Sajnos, az akkori vezetők nem akartak a szilicei szövetkezetbe szakképzett fiatalokat elhelyezni. 1966-1967-ben például négy szilicei fiatal végezte el a Szepsi Mezőgazdasági Középiskolát, de egynek sem volt helye a szövetkezetben, kénytelenek voltak a környező falvakban elhelyezkedni. A szántóterületek felszámolásáról is sokat vitatkozhatnánk, de jobb, ha a döntést a parasztra bízzuk. Mezei úr valószínűleg a szövetkezet udvara melletti szakaszos legelők létrehozására gondol. Nem vette figyelembe viszont azt a tényt, hogy a gazda mindig igyekszik, olyan feltételeket teremteni, hogy a leggazdaságosabban gazdálkodhasson. A szakaszos legeltetést nemcsak Szilicén vezették be és győződtek meg annak gazdaságosságáról. A legelők kihasználását azonban befolyásolják a védettnek nyilvánított területek is, itt ugyanis a legelők tisztítása csupán a téli hónapokban megengedett. Szövetkezetünknek 449 ha legelóterülete van, melyből - becslésem szerint - mintegy 100 hektár Mezei úr borókájával van benőve. Ez nagy mértékben csökkenti kihasználását és gazdaságossá tételének lehetősé­gét. Mivel nehezen megközelíthető, a légi növényvédelem pedig nagyon drága - szinte teljes mértékben kizárt ezen terület trágyázása. Az egyik legnagyobb gondunk a vízprobléma megoldása, mind a község, mind a szövetkezet és az állatok számára. Teljes mértékben igazat adok Mezei úrnak a volt kutakkal kapcsolatban. Elfelejtett azonban egy dolgot elmondani: amikor ezek a volt kutak beszóródtak, ó is vezetőként tevékenykedett. Ne a fiatalokat hibáztassa mindazért, amit az előző generáció követett el. A jelenlegi vezetők igyekeztek valamiképpen megoldani a vízzel kapcsolatos problémát, s ehhez azokat a tartályokat használták fel, amelyekben valamikor bort tároltak. Ez - nézetem szerint - szintén a fiatalok leleményességére utal. Talán azt is a mostani irányítás rovására akarja írni, hogy a Gyökeréte­­tó mellett meglevő kutak közelébe szarvasmarha nem is közelíthet? Ez azzal a rendelettel magyarázható, amelyet a rezsnyói ivóvízszükséglet biztosítása érdekében hoztak létre. A szövetkezet a mai napig önellátó bizonyos termékekből, természete­sen az egyes eladással kapcsolatos törvényeket, higiéniai rendeleteket a lakosság védelmének érdekében lényegesen megváltoztattak. Ezt viszont a cikk írójának és a riportalanynak is kellene tudnia. Ami a tej árusítását illeti, igaz, hogy minden szövetkezet kapott egy figyelmeztető körlevelet a járási közegészségügyi állomástól, de Szilicén a járási állatorvosi szolgálat nem tiltotta be a tej árusítását. A tagsági gyűlésen való részvétellel kapcsolatosan megjegyzem, hogy a vezetőség a taggyűlésre mindig a hangosbemondón keresztül értesí­tette és hívta meg a szövetkezeti tagokat és a már nem dolgozó nyugdíjas tagokat is. Az említett cikkre azért reagáltam, mert úgy érzem abban részigazsá­gok is elhangzottak. A jelenlegi vezetőség minden erejével azon van, hogy a problémákra gazdaságos megoldást találjon, s hogy fellendítve ezt a nehéz éghajlati viszonyok közt gazdálkodó szövetkezetét. BODNÁR GYULA, a szilicei szövetkezet elnöke Vizes és (gazdaságosabb) lelt a borostartály!... Valamiféle zavarodottsággal olvastam Bodnár Gyula levelét, amely­ben írásomra reagált. A sértődöttségén kívül ugyanis nem találtam benne olyan érdemleges állítást, amellyel az ún. „részigazságok“ kiegészítést nyertek volna. Gyermeki elmével is könnyű felfogni Mezei Sándor bácsi parasztböl­cselettel közreadott mondandóját, amely ürügyet adhat ugyan egy ilyen nevetséges támadásra, a.dolgok valóságos állásának az elkendőzésére, de alapot soha. Bodnár Gyula nem akar „arról“ vitatkozni..., bár később sokat vitatkozhatna..., de végül jobbnak látja „ha a döntést a parasztra bízzuk“. Azután mégis visszaveszi az ítélkezés jogát, és a szakaszos legelők gazdaságossága mellett ágál, amelyet a pártállam idején pártfel­adatként kellett létrehozni. Bodnár „elvtárs“ szerint tették mindezt azért, hogy az efsz „a leggazdaságosabban gazdálkodhasson“. No és mondja: valóban ennyire gazdaságos ez a forma? Nagy kár, hogy irományában nem dokumentálta pl. legelőgazdálkodásuk gazdaságosságát. Valahogy úgy, mint a hozzá hasonló észjárású fiatal szakemberek leleményessé­gét bizonygatta, akik a borostartályokat vizesedényekké változtatták. Az efféle teremtő cselekedetet igazán méltányolni kellene, és bizony arról is illenék tudomást szereznünk (mármint nekem és Mezei Úrnak!), hogy - Bodnár Gyulát idézve - „A szövetkezet a mai napig önellátó bizonyos termékekből, természetesen az egyes eladással kapcsolatos törvényeket, higiéniai rendeleteket a lakosság védelmének érdekében megváltoztatták." Hm. Ezek után már csak azon tűnődöm: hogy a csu­dába került az a négy - később kegyvesztetté vált - szilicei fiatal Moldvába, a Keleti-Kárpátok, a Prut, a Szeret, a Suceava és az Aranyos- Beszterce tájékán fekvő Baőau, Galati, Bráila vagy Jasi városok valame­lyikébe?! Csipkerózsika elvtárs talán erre is tud megfelelő, „fellendítő“ magya­rázatot ... KORCSMÁROS LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents