Szabad Földműves Újság, 1991. június (1. évfolyam, 87-111. szám)
1991-06-27 / 109. szám
Az ÚJSÁG riportja 1991. június 27. l( ÚJSÁG )l Kék Du na-kesergő Perzselöen tűz a júniusi nap, a kezem csuromvizesen meg-megcsúszik a volánon, amikor Bacsfánál derékszögben letérek a Pozsonytól Komárom felé vezető főútról. Az aszfaltcsík szinte a felére keskenyedik, szeszélyesen kanyargóssá válik az asztallap simaságú csallóközi síkságon. Követem az irányjelző táblák nem mindig egyértelmű útmutatásait, de perceken belül meggyőződhetek arról, hogy jó irányba tartok: egy kanyar után komor, sötét, végeláthatatlan fal zárja el a látóhatárt. A bősi erőmű üzemvízcsatornájának gátja, a medréből kiemelt Duna majdani új, ember tervezte „partja“. Oldalában két sárga turistaautóbusz és néhány személygépkocsi kapaszkodik felfelé, szemmel láthatólag konvojban; pontosan érkeztem tehát. A buszokból kitódulnak az emberek, és hamarosan német, angol, japán, orosz szavakkal telik meg a levegő. A nagy vízerőművek építését ellenző International Rivers Network világszervezet tagjai és szimpatizánsai, akik Becsben tartott konferenciájukról „szemléltető példáért“ jöttek el a Csallóközbe, szinte nem hisznek a szemüknek, amikor a gát tetejéről először belepillantanak az 500 méter széles, 15 méter mély, mindkét irányban végtelenbe vesző betonteknőbe. Itt szeli át az elvágott falvakba vezető út; a túlsó oldalon csak a bodaki templomtorony csúcsa látszik. Leereszkednek, és amint szétszélednek, ide-oda szaladgáló apró hangyáknak tűnnek a gigantikus teknő fenekén. A meder alját borító szürke kavicstenger kopárságát itt-ott megtöri a sarjadó növényzet zöldje; az élet vissza akar térni, ahonnan száműzték. Mintegy ezt a gondolatomat megerősítendő, néhány férfi érkezik a bodaki oldalról; vállukon ásó, és egy köteg zsenge fűzfacsemete. Az egész társaság nyomban egy NO DAMS feliratú trikót viselő, jó vágású férfi köré gyülekezik; Járt Babej, Somorja polgármestere, egyben az Eurolánc nevű polgári kezdeményezés egyik vezetője fennhangon bejelenti, hogy közösen kiültetik a petíciójukban idetelepíteni kért erdő első fáit. A több mint húsz országból érkezett résztvevők spontánul megtapsolják, aztán szinte egymás kezéből szedik ki a szerszámokat. Az ideiglenes út alacsony töltése mentén perceken belül vékony, egyforma fácskák sorakoznak; apró lombkoronájuk üdezölden hajladozik a könnyű szélben. xxx Az autókaraván ismét elindul, ezúttal már a töltés jobb oldalán. Hamarosan feltűnik előttünk az óriási portáldaru, alatta pedig a csatornát lezáró gát szürke betonfala. A túloldalon villanyvezetékek és transzformátorok dzsungele: megérkeztünk a bősi erőműhöz. A társaság egy része ismét hüledezve kattintgatja fényképezőgépeit, de a többség figyelmesen hallgat egy szemüveges férfit. Az építkezést végző vállalat technikusa a tőlük már évek óta számtalanszor hallott érveket ismétli el gépiesen. Igaz, kissé óvatosabb és diplomatikusabb formában. Nem lehet nem észrevenni, hogy gyakran megmosolyogják; ilyen fajta érveléshez nincsenek hozzászokva a világ fejlettebbik részén. A rögtönzött vitában mégis egy szovjet vízügyi szakember kér először szót: zengzetes orosz nyelven mondja el, hogy több volgai vízerőmű tervezésében vett részt, de ILYET ő még nem látott. Utána egy ismerős, szakállas férfi szólal meg, aki végig feszült figyelemmel hallgatta az erőműpártiak képviselőjének előadását. Vaigha János, az ISTER Kelet-európai Környezeti Kutatások Intézetének elnöke, a Duna Kör egyik vezetője az egyik kényelmetlen kérdést a másik után teszi fel. A negyede is sok lenne az építkezés egyik szürke közkatonájának, aki pillanatokon belül defenzívába is vonul: ebben én nem vagyok illetékes, ezt nem tőlem kellene kérdezni, erre én önnek nem tudok válaszolni... Tulajdonképpen érthetetlen is egy kissé, miért nincs itt Kocinger úr, az építkezés kormánybiztosa vagy még inkább Ivan Őarnogursky, kétféle minőségében is. Talán rangorr alulinak tartották egy világszervezet küldöttségével való személyes találkozást? Vargha János mindenesetre befejezi a kérdezősködést, és angolul, igen udvariasan köszönetét mond a „válaszokért“. Én közben megszólítom egyik kollégáját, dr. Goschy Bélát, a Magyar Tudományos Akadémia kijelölt bizottságának tagját, a szerkezettan és a statikai biztonság szakértőjét. Ő volt azon szakemberek egyike, akik még a Németh-kormány elé terjesztették az első alaposabb kutatások eredményeit, mire az nyomban leállíttatta a nagymarosi fokozat építését. Most tehát első kézből tudom meg, hogy miért: az építkezés távolról sem csupán környezeti, hanem valóságos katasztrófát is okozhat. Több objektum műszaki paraméterei olyanok, hogy nem szavatolhatják az üzemeltetés biztonságát. Ilyen vélemény hallatán valóban nehéz hová tenni azt, amit Binder úr mondott az építők képviseletében az egyik sajtóértekezleten: fel kell tölteni a tározót, be kell indítani az erőművet, aztán majd meglátjuk... Közben harsány „NO DAMS!“ kiáltás hallatszik a gát mellől, ahol a résztvevők felsorakoztak egy csoportkép erejéig. „STOP GABÓIKOVO!“ - zúg rá a válasz, aztán az egyik vezető oszoljt int, és a társaság újra az autóbuszok felé veszi az irányt. xxx Mezei úton araszolunk, szinte lépésben; a hosszú kolónia által felvert sűrű porfellegben néha alig látom a mindössze pár méterrel előttem haladó, bécsi jelzésű Mitsubishi Lancer fel-felvillanó féklámpáit. Amikor megállunk és elül a porfelhő , - paradicsomi tájon találjuk magunkat. Vadregényes füzesek fognak közre egy mozdulatlan holtágat; a fák ágai, messze előrehajolva beleérnek a helyenként szinte élőszőnyeggel borított víztükörbe. Az egész annyira megdöbbentő az után, amit eddig láttunk, hogy idő kell, amíg felocsúdunk, és maradéktalanul átadjuk magunkat a bodaki Duna-ág csodálatos szépségének. A parti füzek dús lombkoronáinak árnyékában sajkák; ladikok ringatóznak kikötve, néhány ilyen vízi jármű azonban félig a partra húzva ránk vár. A rendezők figyelmességét dicséri ez a csónaktúra, amelyet nyilván nemcsak egzotikus csemegeként iktattak be a nap programjába. Akaratlanul is elnézem az egyik törékeny, madárcsontú japán vendéget, amint lábujjhegyen beszáll az imbolygó vízi alkalmatosságba, miközben egyéb támpont híján a nyakában lógó méregdrága fényképezőgépbe kapaszkodik kétségbeesetten; udvarias mosolya közben természetesen egy pillanatra sem tűnik el az arcáról. Aggodalomra azonban semmi ok, s miután mindenki elhelyezkedik, a csónakok lomhán ellódulnak a parttól. Az evezősök lassú, kimért tempókkal dolgoznak, de itt igazán bún volna sietniük, így sem tudunk betelni az állandóan új arcát mutató táj szépségével. Halászok jönnek szemben, ladikjuk fölött sátorként feszül a sűrű szövésű merítőháló. „Az iszaposabb részek felé igyekeznek, arrafelé van a legjobb fogás“ - mondja kormányosunk, egy tizennyolc éves bodaki fiú, majd máris az ellenkező part felé mutat, ahol egy férfi üldögél apró székén, előtte festőállvány. „Gyakran járnak ide, nemcsak a környékről, de távolabbról is" Dunai csendélet 5 ,, Terepszemle" az üzemvízcsatorna medrében Lesz-e vajon erdő ezekből a fákból? Az erőműnél Indulás a csónaktúrára- teszi hozzá. „Különítményünk“ egyik csónakja néhány percre ki is köt a művész stégje mellett, mi pedig lassan siklunk tovább az olajsima víztükrön. A parti füzek tömör zöld falán egyszerre csak zeneszó szűrődik át, egyre összefüggőbb foszlányokban; várnak tehát már bennünket a bodaki futballpályán, ahol nagyszabású népgyűlés zárja majd ezt a szorongató és megtisztító élményekben egyaránt gazdag, forró vasárnap délutánt. A csónakokból kiszállva még egy utolsó pillantást vetünk a természetnek e talán pusztulásra ítélt, gyönyörű zugára, majd lassan elindulunk a falu felé. VASS GYULA (A szerző felvételei)
