Szabad Földműves Újság, 1991. június (1. évfolyam, 87-111. szám)
1991-06-19 / 102. szám
1991. június 19. r Kultúra Közérzetről, életérzésről - versben és prózában Szükség van-e a versre? Kell-e valakinek az előadóművészét napjainkban? - teszik fel sokan a kérdést. Hiszen az állandó rohanás mellett lassan már újságolvasásra sem futja az ember idejéből! Széplelkeknek való maszlag!- mondják. De a sokak mellett- szerencsére - még többen vannak azok, akik nem tagadják le, hogy az ő lelkűkben is „dal van“, s kíváncsiak a mások „énekére“ is. Aki kizárja a szépet, az örömet, a szellemi élményt az életéből, az ne csodálkozzon, ha azt veszi észre, hogy lelki sivársága miatt egy idő után még a környezete számára is elviselhetetlen lesz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a belső építkezés egyetlen forrása az irodalom, az előadóművészet - mert csupán egy a sok Pokstaller Lívia nemcsak érti, érzi is a verset Fotó: Krüger Viktor közűi; az indokolatlan leértékelés ellen azonban felemelem a szavam. A műfaj szükségességét az idei Jókai Napok vers- és prózamondó versenye iránti nagy érdeklődés is bizonyította. Sok a fiatal, aki a vers, az irodalmi szöveg segítségével szívesen vall önmagáról, közérzetéről, életérzéseiről és szép számban vannak azok is, akiket a szövegtolmácsolás hogyanja érdekel. A verseny döntője június 6-án telt ház és műértő közönség előtt zajlott a komáromi Jókai Színházban. A közönség úgymond „vette a lapot“ és tapsával igazi szakértőhöz méltón értékelt. A valóban tehetséges előadókat díjazta, függetlenül attól, hogy azok klasszikus avagy teljesen újszerű szöveggel, illetve szövegértelmezéssel álltak a színpadra. A középiskolások mezőnye nagyon erős volt, bátrak voltak szövegválasztásban és megoldásokban egyaránt. Előfordult ugyan, hogy az egyszemélyes színházi produkció szögletessé sikeredett, de minden esetben élvezhető és őszinte előadásokat láthattunk. A vers a tömörítés csodája, melybe a jó költő kevés szóval továbbgondolandó életfilozófiát, társadalombírálatot stb. tud sűríteni - a jó előadó pedig ezt érzékeltetni tudja. Kozuch Péternek, a IV. kategória győztesének korát meghazudtolóan sikerült verstolmácsolásával - Villon „Ballada a parlamenthez“ című versét mondta Faludy György átkötésében - az együttgondolkodásra és továbbgondolkodásra rávenni a közönséget. Daru Marica előadása szintén meglódította a közönség fantáziáját, de egészen más irányba, mint Kozuch Péteré. La Fontaine A csíptető című pajzán verses meséjét kitűnő arányérzékkel tolmácsolta: nem tolakodóan, nem hatásvadászóan, ám plasztikusan és rendkívül szórakoztatóan. E kategória harmadik helyezettjének, Korpás Árpádnak sikerült elhitetnie velünk, hogy a világ egy nagy grimasz. Lubomír Feldeknek „A gyöngédlelkű lírikusokról“ írt versével a pongyolaság és kisszerű gondjaink, gondolataink kritikáját mondta el pongyolában. (Értsd: házikabátban, tekintettel arra, hogy az őszinte énszemlélet, az őszinte szavak általában nem szmokingban hangzanak el.) A IV. kategória prózamondói közül Csóka Erzsébet bájosságával, kedves egyéniségével tűnt ki és választott szövegét kitűnően el is mondta, ám véleményem szerint Milne Micimackójának tolmácsolásával sokkal könnyebb feladatra vállalkozott, mint a második helyezésen osztozó két fiú: Forgács Miklós és Pál Róbert. Forgács Miklós egyszemélyes színházat produkált, jó érzékkel „rendezte meg magát“. Robbantott, újított, lázadt - helyenként szögletesen, sután, de mindig hitelesen. Az ő szemléletében a szq és a látvány egyenlő értékű. Nem úgy a szintén második helyezett Pál Róbertnél, akinek előadása épp a szavak ízére épült. Kóka Rozália A pletykás asszony című meséjét mondta el székellyel kevert palóc (vagy fordítva) nyelvjárásban, s ettől vált minden lendülethiánya ellenére is az előadása élvezetessé. A felnőtt kategória győztese Pokstaller Lívia nemcsak azt mondta el, hogy „Hogyan írjunk verset“, hanem azt is, hogy „ hogyan mondjunk verset". A Jókai Napok versenyének legkiemelkedőbb teljesítménye volt az övé, példát adott versválasztásból, művészi tolmácsolásból egyaránt. Szilágyi Domokos eme verspiramisa olvasandó versnek - ha van ilyen kategória - íródott, melyben szavakkal, sorokkal, betűkkel, az elrendezéssel játszik a költő. Pokstaller Lívia az írott szöveg látványa nyújtotta többletet behelyettesítette a test, a gesztusok, mozdulatok kínálta többlettel - s a költő Szilágyitól az előadó egy időre átvállalta az advocatus diaboli szerepét. Provokált, perelt, helyre rakott dolgokat - elsősorban azzal, hogy bemutatta: így kell verset mondani! Mert kell verset mondani és jót kell verset mondani! A következő Jókai Napokon és másutt... mert remélhetőleg lesznek Jókai Napok, az idei kezdeményezés jó irányba indult el: nemzetközi fórummá terebélyesíteni ezt az országos seregszemlénket, ahol a műkedvelő ám korántsem amatőr előadók, színjátszók találkozhatnak s előadásukkal véleményt mondhatnak a világról, életükről, színházeszményükröl, irodalomról. CSANAKY ELEONÓRA | ( ÚJSÁG ) I Ki védi meg a pedagógust? Kicsengetés előtt Kovács János iskolaigazgató Farkas Ottó felvételei ■ olyan irgalmatlanul H íl nehéz megjavítani • ■ I I U az embert, miért sikerűmet oly könnyűszerrel - különösebb programok és erőfeszítések nélkül is - elrontani?" - teszi fel a kérdést az egyik könyvében Fekete Gyula, Egy pszichológus talán tudna erre elfogadható választ adni, mégsem hozzá kopogtam be... Jóra, rosszra egyaránt a gyermek a legfogékonyabb. Jellemének kialakulásában nagy szerepet játszik a család, a baráti kör és nem utolsósorban az iskola. Napjainkban, sajnos, egyre nagyobb méreteket ölt a bűnözés és ezen belül is megnövekedett a fiatalok által elkövetett bűnesetek száma. Az idősebbek elbeszéléseiből tudom, hogy valamikor a gyermeki csinytevésért - a törvény szerint - a szülőt vonták felelősségre. És ma? Válasz helyett Kovács János, a gesztetei alapiskola igazgatója kimutatásokat helyez elém az asztalra. A számok elgondolkodtatóak és egyben riasztóak. Az iskola több mint kétszáz tanulójának a fele roma származású. Három-négy évvel ezelőtt, amikor még a közbiztonsági szervek emberei is beavatkozhattak ott, ahol a pedagógiai módszerek már nem segítettek, félévenként 60-70 óra igazolatlan hiányzás gyűlt össze. Ma már az ilyen beavatkozás nem egyeztethető össze a demokrácia alapelveivel... De valamiről megfeledkeztünk. Nevezetesen arról, hogy a demokráciát tanulni kell, hogy megismerjük, különben hajlamosak vagyunk az egyik oldalról - a magunk oldaláról - nézni a dolgokat. Valamikor azt sulykolták belénk, hogy „a diák munkája a tanulás", így az igazolatlan hiányzás nem más, mint munkakerülés. És mi a helyzet a gesztetei iskolában? Tavaly az első félévben 301 igazolatlan órát tartottak nyilván, ez évben egy híján elérte a 770-et, ami kizárólag a roma származású diákok között oszlik meg.- Romlott a gyerekek magaviseleté, a szülök egyre arrogánsabbak a pedagógusokkal szemben, hanyatlóban a tanítók presztízse - mondja az iskolaigazgató. Ma nincs olyan szerv, amely segítené a munkánkat és megvédene bennünket, pedig már ott tartunk, hogy időnként szükség lenne rá. Az iskolában egyre gyakoribb a lopás, de már zsarolásról is tudunk. És mit tehet ellene a tanító? Szinte semmit. Ha figyelmeztetjük a tanulót, a sértődött szülő másnap gyermeke védelmében képes a pedagógussal szemben a legdurvább módszerekhez folyamodni. Itt van például a legutóbbi eset. Pár nappal ezelőtt az egyik tanulónk lopást jelentett be. A tanítónővel átnéztük a gyerekek táskáját és erre mi történt? Másnap a szülők csoportokba verődve jöttek fel az iskolába és egy a mai napig húzódó kellemetlen ügy lett belőle. Ha igy folytatódik, bizony bimbózó demokráciánk még virulás előtt elhervad. Ugyan mi jót várhatunk az elkövetkező esztendőktől, ha a bűnözésnek már az iskolapadban sem tudjuk elejét venni! Átmeneti korszakban élünk, s közben a felnövő generáció az utcán és otthon ököljogot tanul. Újra Fekete Gyula egyik aforizmája jut az eszembe: „A fagy májusban nem sok órát ér meg, de több kárt tehet, mint ősztől tavaszig“. Csökkent pedagógusaink aktivitása, sót az alsóbb tagozatokon pedagógushiánnyal küszködünk. Nálunk hat tanítóból kettőnek nincs képesítése, négy pedig két éven belül nyugdíjba vonul. A felsőbb osztályokban szerencsére nincs ilyen gondunk. A költségvetés terén annál inkább. A 12 tantermes iskola, a tornaterem, a konyha, a napközi otthon üzemeltetésére és karbantartására egy évre összesen 138 ezer koronát kaptunk. Megvásároltuk a szenet, elvégeztük a legszükségesebb javításokat és az év végéig még maradt kerek 25 ezer koronánk. Amilyen nevetségesen alacsony a költségvetés igy egy összegben, olyan tételenként is. Például vízre és villanyáramra az egész évre 4 ezer koronát kaptunk, szénre 33 ezret, ami a jelenlegi árak mellett talán két hónapig elegendő. Az elmúlt hetekben a szlovák kormány újabb pénzösszeget bocsátott az iskolaügy rendelkezésére, ami enyhítheti, de véglegesen nem oldja meg az iskolák és a pedagógusok helyzetét. A változás eddig több bonyodalmat és elégedetlenséget hozott, mint megnyugtató eredményt. Életünk és munkánk minden területén egyre nagyobb káosz uralkodik. „Történelmi pillanatokat élünk“ - mondják az ország vezetői, szerintem inkább válságos napokat. xxx Néhány nap múlva szünidőre csengetnek Gesztetében és az ország valamennyi iskolájában. Gyermekeink felszabadultan adják át magukat a játék, a szórakozás örömeinek. A nagyobbak szívesen bámészkodnak az utcán és a szórakozóhelyek körül. Figyelnek bennünket, felnőtteket. Olykor ók is felnőtteknek akarnak látszani, utánoznak bennünket - mutassunk jó P6100’1 FARKAS OTTO A gesztetei iskola udvara Tévéjegyzet Első szerelem Ki ne emlékezne az első szerelemre, az első szerelmére? Arra a pillanatra, amikor első alkalommal jelentkezett életében a talán legcsodálatosabb, legszebb, legtöbb intimitással és gyengédséggel járó érzés, amikor megjelent életében a nagy Ó, s egyszeriben olyan meseszerú, napsugaras, vidám, tettekre ösztönző, röviden - gyönyörű lett körülötte az egyébként igen unalmas és szürke, visszataszító világ... A Magyar Televízió Rózsa-produkciója a régmúlt, talán sohasem volt első szerelmeit igyekszik felélesztgetni a tévénézők nagy nyilvánossága előtt. S mindjárt itt felmerül a kérdés: hát illik ez? Illik-e két ember leggyönyörűbb, legemlékezetesebb és valóban legintimebb titkát mindenki - a tévénézők milliói számára ismertté, szórakozás, pontosabban: szórakoztatás tárgyává alacsonyítani, mások legintimebb emlékeiben vájkálni? Könnyű a válasz: bizony nem. Hiszen mások első szerelme annyira nem tartozik ránk, mint például az, hogy milyen ételekből állt az újházasok esküvői lakomájának étrendje. A mások első szerelme bennünk úgysem tudja felidézni a mi első szerelmünket, hiszen mindnyájan azt gondoljuk, hogy a mi első szerelmünk számunkra a legfontosabb, a legvarázslatosabb - bárhogy is végződött... Június nyolcadikén a Magyar Televízió egyes csatornáján bemutatott műsor, amely egyébként egy nemrég indult sorozat részeként volt látható, ismét csalódást okozott az igényes tévénézőknek. A forgatókönyv (írói: Bíró Zsuzsa és Tóth Zsuzsa) meglehetősen fantázia nélküli, ötlettelen és „vérszegény" volt. Az első szerelemről szóló műsort olyan dallal indítani, amely a fasiszta náci Németország katonáinak kedvelt dala volt (a dal címe: Lily Marlen, magyar címe: Kívül a kaszárnyán), még akkor is súlyos hiba, ha az első „szerelmespár“ férfi tagja a kérdéses „első szerelmének“ idején katona volt. A tényen mit sem változtat, hogy a dalt olyan jól ismert és tehetséges színésznő adta elő, mint Hernádi Judit, aki Kern Andrással együtt egyébként műsorvezetője is volt e műsornak. Nehéz megállapítani, hogy a forgatókönyvírók vagy a műsorvezetők hibája volt-e, esetleg a beszélgetések spontán jellege okozta-e, hogy a műsorvezetők kérdései néha igen suták, néha szemtelenül tolakodóak, máskor pedig teljesen semmitmondóak voltak. Pedig a műsorvezetőknek (vagy a forgatókönyvíróknak) igazán tudniuk kellene, amit minden jó riporter és pedagógus is tud: jó választ, felelet csakis jól feltett kérdésre lehet elvárni. Hernádi Judit kérdései nem egy alkalommal olyanoknak tűntek, mintha a kérdésekre adott válaszokra a legkisebb mértékben sem lenne kíváncsi. A másik műsorvezető, Kern András, aki egyébként szintén kitűnő, tehetséges és sokoldalú művész, a műsorvezetői feladatán kívül még valamiféle kellékes, vagy „Mädchen für alles“ (mindeneslány) szerepét is eljátszotta. A kerékpártolás, a léggömbborotválás, múhóhullás, a retrospektív rádióhírek műsorba iktatásai sajnos nem váltottak ki semmi hatást, csupán a szövegkönyvírók, a dramaturgia, vagy netán a rendezés megmosolyogtatóan naiv „melléfogásai" voltak talán annak érdekében, hogy az elhangzott beszélgetések hitelesebbé, realisztikusabbá, dokumentárisabbá váljanak. Ez azonban nem sikerült... Kétségtelen, hogy a neves színművész, Bárdi György és első szerelme, a „Macska", a jelenleg Németországban élő egykori budapesti kézilabdázó medika (ma kutatóorvos), kedvességükkel, intelligenciájukkal, s nem utolsósorban megjelenésükkel élénkítették ugyan a műsort, ám nekik is jutott jónéhány tolakodó, tapintatlan kérdés. Ebben az esetben mégsem állíthatjuk, hogy „Minden jó, ha vége jó". Ez a műsor ugyanis - sajnos - nem jó. Ha a Magyar Televízió úgy gondolja, hogy szükség van erre a műsorra, akkor - talán a fentebb elmondottak figyelembevételével is - alaposan, gyökeresen át kellene alakítani! S az is lehet, hogy hamarosan elfogy a műsor „lélegzete", s nem fognak tolakodni az olyan egyének, akik életük legszebb titkát csak a szivükben őrzik, s nem kívánják a tévénéző milliók „közkincsévé" tenni. Feltételezhető, hogy a Rózsa-produkció, melyet a népszerű tévériporter, Rózsa György neve fémjelez, ennél sokkal ötletesebb, szórakoztatóbb, ízlésesebb és szakmai szempontból is kifogástalan műsorok produkálására is képes lesz. SÁGI TÓTH TIBOR