Szabad Földműves Újság, 1991. június (1. évfolyam, 87-111. szám)

1991-06-19 / 102. szám

1991. június 19. r Kultúra Közérzetről, életérzésről - versben és prózában Szükség van-e a versre? Kell-e valakinek az előadóművészét napjainkban? - teszik fel sokan a kérdést. Hiszen az állandó roha­nás mellett lassan már újságolva­sásra sem futja az ember idejéből! Széplelkeknek való maszlag!- mondják. De a sokak mellett- szerencsére - még többen van­nak azok, akik nem tagadják le, hogy az ő lelkűkben is „dal van“, s kíváncsiak a mások „énekére“ is. Aki kizárja a szépet, az örömet, a szellemi élményt az életéből, az ne csodálkozzon, ha azt veszi észre, hogy lelki sivársága miatt egy idő után még a környezete számára is elviselhetetlen lesz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a belső építkezés egyetlen forrása az irodalom, az előadómű­vészet - mert csupán egy a sok Pokstaller Lívia nemcsak érti, érzi is a verset Fotó: Krüger Viktor közűi; az indokolatlan leértékelés ellen azonban felemelem a sza­vam. A műfaj szükségességét az idei Jókai Napok vers- és próza­mondó versenye iránti nagy ér­deklődés is bizonyította. Sok a fia­tal, aki a vers, az irodalmi szöveg segítségével szívesen vall önma­gáról, közérzetéről, életérzéseiről és szép számban vannak azok is, akiket a szövegtolmácsolás ho­gyanja érdekel. A verseny döntője június 6-án telt ház és műértő közönség előtt zajlott a komáromi Jókai Színházban. A közönség úgymond „vette a lapot“ és tap­sával igazi szakértőhöz méltón ér­tékelt. A valóban tehetséges elő­adókat díjazta, függetlenül attól, hogy azok klasszikus avagy telje­sen újszerű szöveggel, illetve szö­vegértelmezéssel álltak a szín­padra. A középiskolások mezőnye na­gyon erős volt, bátrak voltak szö­vegválasztásban és megoldások­ban egyaránt. Előfordult ugyan, hogy az egyszemélyes színházi produkció szögletessé sikeredett, de minden esetben élvezhető és őszinte előadásokat láthattunk. A vers a tömörítés csodája, melybe a jó költő kevés szóval továbbgondolandó életfilozófiát, társadalombírálatot stb. tud sűrí­teni - a jó előadó pedig ezt érzé­keltetni tudja. Kozuch Péternek, a IV. kategória győztesének korát meghazudtolóan sikerült verstol­mácsolásával - Villon „Ballada a parlamenthez“ című versét mondta Faludy György átkötésé­ben - az együttgondolkodásra és továbbgondolkodásra rávenni a közönséget. Daru Marica elő­adása szintén meglódította a kö­zönség fantáziáját, de egészen más irányba, mint Kozuch Péteré. La Fontaine A csíptető című paj­zán verses meséjét kitűnő arány­érzékkel tolmácsolta: nem tola­­kodóan, nem hatásvadászóan, ám plasztikusan és rendkívül szó­rakoztatóan. E kategória harma­dik helyezettjének, Korpás Ár­pádnak sikerült elhitetnie velünk, hogy a világ egy nagy grimasz. Lubomír Feldeknek „A gyöngéd­­lelkű lírikusokról“ írt versével a pongyolaság és kisszerű gond­jaink, gondolataink kritikáját mondta el pongyolában. (Értsd: házikabátban, tekintettel arra, hogy az őszinte énszemlélet, az őszinte szavak általában nem szmokingban hangzanak el.) A IV. kategória prózamondói közül Csóka Erzsébet bájossá­gával, kedves egyéniségével tűnt ki és választott szövegét kitűnően el is mondta, ám véleményem szerint Milne Micimackójának tol­mácsolásával sokkal könnyebb feladatra vállalkozott, mint a má­sodik helyezésen osztozó két fiú: Forgács Miklós és Pál Róbert. Forgács Miklós egyszemélyes színházat produkált, jó érzékkel „rendezte meg magát“. Robban­tott, újított, lázadt - helyenként szögletesen, sután, de mindig hi­telesen. Az ő szemléletében a szq és a látvány egyenlő értékű. Nem úgy a szintén második helyezett Pál Róbertnél, akinek előadása épp a szavak ízére épült. Kóka Rozália A pletykás asszony című meséjét mondta el székellyel ke­vert palóc (vagy fordítva) nyelvjá­rásban, s ettől vált minden lendü­lethiánya ellenére is az előadása élvezetessé. A felnőtt kategória győztese Pokstaller Lívia nemcsak azt mondta el, hogy „Hogyan írjunk verset“, hanem azt is, hogy „ ho­gyan mondjunk verset". A Jókai Napok versenyének legkiemelke­dőbb teljesítménye volt az övé, példát adott versválasztásból, művészi tolmácsolásból egyaránt. Szilágyi Domokos eme verspira­misa olvasandó versnek - ha van ilyen kategória - íródott, melyben szavakkal, sorokkal, betűkkel, az elrendezéssel játszik a költő. Pokstaller Lívia az írott szöveg látványa nyújtotta többletet behe­lyettesítette a test, a gesztusok, mozdulatok kínálta többlettel - s a költő Szilágyitól az előadó egy időre átvállalta az advocatus diaboli szerepét. Provokált, perelt, helyre rakott dolgokat - elsősor­ban azzal, hogy bemutatta: így kell verset mondani! Mert kell verset mondani és jót kell verset mondani! A következő Jókai Napokon és másutt... mert remélhetőleg lesznek Jókai Na­pok, az idei kezdeményezés jó irányba indult el: nemzetközi fó­rummá terebélyesíteni ezt az or­szágos seregszemlénket, ahol a műkedvelő ám korántsem ama­tőr előadók, színjátszók találkoz­hatnak s előadásukkal véleményt mondhatnak a világról, életükről, színházeszményükröl, irodalom­ról. CSANAKY ELEONÓRA | ( ÚJSÁG ) I Ki védi meg a pedagógust? Kicsengetés előtt Kovács János iskolaigazgató Farkas Ottó felvételei ■ olyan irgalmatlanul H íl nehéz megjavítani • ■ I I U az embert, miért si­kerűmet oly könnyűszerrel - különö­sebb programok és erőfeszítések nél­kül is - elrontani?" - teszi fel a kérdést az egyik könyvében Fekete Gyula, Egy pszichológus talán tudna erre el­fogadható választ adni, mégsem hoz­zá kopogtam be... Jóra, rosszra egyaránt a gyermek a legfogékonyabb. Jellemének kiala­kulásában nagy szerepet játszik a család, a baráti kör és nem utolsó­sorban az iskola. Napjainkban, sajnos, egyre nagyobb méreteket ölt a bűnö­zés és ezen belül is megnövekedett a fiatalok által elkövetett bűnesetek száma. Az idősebbek elbeszéléseiből tudom, hogy valamikor a gyermeki csinytevésért - a törvény szerint - a szülőt vonták felelősségre. És ma? Válasz helyett Kovács János, a gesztetei alapiskola igazgatója ki­mutatásokat helyez elém az asztalra. A számok elgondolkodtatóak és egy­ben riasztóak. Az iskola több mint kétszáz tanulójának a fele roma szár­mazású. Három-négy évvel ezelőtt, amikor még a közbiztonsági szervek emberei is beavatkozhattak ott, ahol a pedagógiai módszerek már nem segítettek, félévenként 60-70 óra iga­zolatlan hiányzás gyűlt össze. Ma már az ilyen beavatkozás nem egyeztethe­tő össze a demokrácia alapelveivel... De valamiről megfeledkeztünk. Neve­zetesen arról, hogy a demokráciát ta­nulni kell, hogy megismerjük, külön­ben hajlamosak vagyunk az egyik ol­dalról - a magunk oldaláról - nézni a dolgokat. Valamikor azt sulykolták belénk, hogy „a diák munkája a tanulás", így az igazolatlan hiányzás nem más, mint munkakerülés. És mi a helyzet a gesztetei iskolában? Tavaly az első félévben 301 igazolatlan órát tartottak nyilván, ez évben egy híján elérte a 770-et, ami kizárólag a roma szár­mazású diákok között oszlik meg.- Romlott a gyerekek magavisele­té, a szülök egyre arrogánsabbak a pedagógusokkal szemben, hanyat­lóban a tanítók presztízse - mondja az iskolaigazgató. Ma nincs olyan szerv, amely segítené a munkánkat és meg­védene bennünket, pedig már ott tar­tunk, hogy időnként szükség lenne rá. Az iskolában egyre gyakoribb a lopás, de már zsarolásról is tudunk. És mit tehet ellene a tanító? Szinte semmit. Ha figyelmeztetjük a tanulót, a sértő­dött szülő másnap gyermeke védel­mében képes a pedagógussal szem­ben a legdurvább módszerekhez fo­lyamodni. Itt van például a legutóbbi eset. Pár nappal ezelőtt az egyik tanulónk lo­pást jelentett be. A tanítónővel átnéz­tük a gyerekek táskáját és erre mi történt? Másnap a szülők csoportokba verődve jöttek fel az iskolába és egy a mai napig húzódó kellemetlen ügy lett belőle. Ha igy folytatódik, bizony bimbózó demokráciánk még virulás előtt elher­vad. Ugyan mi jót várhatunk az elkö­vetkező esztendőktől, ha a bűnözés­nek már az iskolapadban sem tudjuk elejét venni! Átmeneti korszakban élünk, s közben a felnövő generáció az utcán és otthon ököljogot tanul. Újra Fekete Gyula egyik aforizmája jut az eszembe: „A fagy májusban nem sok órát ér meg, de több kárt tehet, mint ősztől tavaszig“. Csökkent pedagógusaink aktivitá­sa, sót az alsóbb tagozatokon peda­gógushiánnyal küszködünk. Nálunk hat tanítóból kettőnek nincs képesíté­se, négy pedig két éven belül nyugdíj­ba vonul. A felsőbb osztályokban sze­rencsére nincs ilyen gondunk. A költ­ségvetés terén annál inkább. A 12 tantermes iskola, a tornaterem, a konyha, a napközi otthon üzemelte­tésére és karbantartására egy évre összesen 138 ezer koronát kaptunk. Megvásároltuk a szenet, elvégeztük a legszükségesebb javításokat és az év végéig még maradt kerek 25 ezer koronánk. Amilyen nevetségesen ala­csony a költségvetés igy egy összeg­ben, olyan tételenként is. Például vízre és villanyáramra az egész évre 4 ezer koronát kaptunk, szénre 33 ezret, ami a jelenlegi árak mellett talán két hónapig elegendő. Az elmúlt hetekben a szlovák kor­mány újabb pénzösszeget bocsátott az iskolaügy rendelkezésére, ami eny­hítheti, de véglegesen nem oldja meg az iskolák és a pedagógusok hely­zetét. A változás eddig több bonyodalmat és elégedetlenséget hozott, mint meg­nyugtató eredményt. Életünk és mun­kánk minden területén egyre nagyobb káosz uralkodik. „Történelmi pillana­tokat élünk“ - mondják az ország vezetői, szerintem inkább válságos napokat. xxx Néhány nap múlva szünidőre csen­getnek Gesztetében és az ország va­lamennyi iskolájában. Gyermekeink felszabadultan adják át magukat a já­ték, a szórakozás örömeinek. A na­gyobbak szívesen bámészkodnak az utcán és a szórakozóhelyek körül. Fi­gyelnek bennünket, felnőtteket. Olykor ók is felnőtteknek akarnak látszani, utánoznak bennünket - mutassunk jó P6100’1 FARKAS OTTO A gesztetei iskola udvara Tévéjegyzet Első szerelem Ki ne emlékezne az első szerelem­re, az első szerelmére? Arra a pilla­natra, amikor első alkalommal jelent­kezett életében a talán legcsodálato­sabb, legszebb, legtöbb intimitással és gyengédséggel járó érzés, amikor megjelent életében a nagy Ó, s egy­szeriben olyan meseszerú, napsuga­ras, vidám, tettekre ösztönző, röviden - gyönyörű lett körülötte az egyébként igen unalmas és szürke, visszataszító világ... A Magyar Televízió Rózsa-produk­ciója a régmúlt, talán sohasem volt első szerelmeit igyekszik felélesztget­ni a tévénézők nagy nyilvánossága előtt. S mindjárt itt felmerül a kérdés: hát illik ez? Illik-e két ember leggyö­nyörűbb, legemlékezetesebb és való­ban legintimebb titkát mindenki - a té­vénézők milliói számára ismertté, szó­rakozás, pontosabban: szórakoztatás tárgyává alacsonyítani, mások leginti­mebb emlékeiben vájkálni? Könnyű a válasz: bizony nem. Hiszen mások első szerelme annyira nem tartozik ránk, mint például az, hogy milyen ételekből állt az újházasok esküvői lakomájának étrendje. A mások első szerelme bennünk úgysem tudja feli­dézni a mi első szerelmünket, hiszen mindnyájan azt gondoljuk, hogy a mi első szerelmünk számunkra a legfon­tosabb, a legvarázslatosabb - bár­hogy is végződött... Június nyolcadikén a Magyar Tele­vízió egyes csatornáján bemutatott műsor, amely egyébként egy nemrég indult sorozat részeként volt látható, ismét csalódást okozott az igényes tévénézőknek. A forgatókönyv (írói: Bíró Zsuzsa és Tóth Zsuzsa) megle­hetősen fantázia nélküli, ötlettelen és „vérszegény" volt. Az első szerelem­ről szóló műsort olyan dallal indítani, amely a fasiszta náci Németország katonáinak kedvelt dala volt (a dal címe: Lily Marlen, magyar címe: Kívül a kaszárnyán), még akkor is súlyos hiba, ha az első „szerelmespár“ férfi tagja a kérdéses „első szerelmének“ idején katona volt. A tényen mit sem változtat, hogy a dalt olyan jól ismert és tehetséges színésznő adta elő, mint Hernádi Judit, aki Kern Andrással együtt egyébként műsorvezetője is volt e műsornak. Nehéz megállapítani, hogy a forga­tókönyvírók vagy a műsorvezetők hi­bája volt-e, esetleg a beszélgetések spontán jellege okozta-e, hogy a mű­sorvezetők kérdései néha igen suták, néha szemtelenül tolakodóak, máskor pedig teljesen semmitmondóak voltak. Pedig a műsorvezetőknek (vagy a for­gatókönyvíróknak) igazán tudniuk kel­lene, amit minden jó riporter és peda­gógus is tud: jó választ, felelet csak­is jól feltett kérdésre lehet elvárni. Hernádi Judit kérdései nem egy alka­lommal olyanoknak tűntek, mintha a kérdésekre adott válaszokra a legki­sebb mértékben sem lenne kíváncsi. A másik műsorvezető, Kern András, aki egyébként szintén kitűnő, tehetsé­ges és sokoldalú művész, a műsorve­zetői feladatán kívül még valamiféle kellékes, vagy „Mädchen für alles“ (mindeneslány) szerepét is eljátszotta. A kerékpártolás, a léggömbborotvá­­lás, múhóhullás, a retrospektív rádió­hírek műsorba iktatásai sajnos nem váltottak ki semmi hatást, csupán a szövegkönyvírók, a dramaturgia, vagy netán a rendezés megmosolyog­­tatóan naiv „melléfogásai" voltak ta­lán annak érdekében, hogy az elhang­zott beszélgetések hitelesebbé, rea­lisztikusabbá, dokumentárisabbá vál­janak. Ez azonban nem sikerült... Kétségtelen, hogy a neves színmű­vész, Bárdi György és első szerelme, a „Macska", a jelenleg Németország­ban élő egykori budapesti kézilabdázó medika (ma kutatóorvos), kedvessé­gükkel, intelligenciájukkal, s nem utol­sósorban megjelenésükkel élénkítet­ték ugyan a műsort, ám nekik is jutott jónéhány tolakodó, tapintatlan kérdés. Ebben az esetben mégsem állíthatjuk, hogy „Minden jó, ha vége jó". Ez a műsor ugyanis - sajnos - nem jó. Ha a Magyar Televízió úgy gondolja, hogy szükség van erre a műsorra, akkor - talán a fentebb elmondottak figye­lembevételével is - alaposan, gyöke­resen át kellene alakítani! S az is lehet, hogy hamarosan elfogy a műsor „lélegzete", s nem fognak tolakodni az olyan egyének, akik életük leg­szebb titkát csak a szivükben őrzik, s nem kívánják a tévénéző milliók „közkincsévé" tenni. Feltételezhető, hogy a Rózsa-produkció, melyet a népszerű tévériporter, Rózsa György neve fémjelez, ennél sokkal ötletesebb, szórakoztatóbb, ízlése­sebb és szakmai szempontból is kifo­gástalan műsorok produkálására is képes lesz. SÁGI TÓTH TIBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents