Szabad Földműves Újság, 1991. május (1. évfolyam, 62-86. szám)
1991-05-15 / 72. szám
4 Az állatorvos tanácsai Madarak tollcsipkedése, kannibalizmusa A tollcsipkedés értelemszerűen a madarakra jellemző, a kannibalizmus viszont az emlősöknél is előfordulhat. A madaraknál gyakori a kettő közti átfedés. Kutatások eredményei bizonyítják, hogy az említett aktivitás a természetben gyakorlatilag nem fordul elő, viszont annál nagyobb gondot okoz a zárt téri tartás esetén. Vannak, akik lényegében csak rossz szokásként emlegetik, viszont gyakran fordul elő a zsúfolt, takarmányhiánnyal küszködő termelői rendszerekben. Ehhez járulhat az állatok idegrendszeri labilitása, esetleg egynéhány faj vagy fajta hajlamossága. A hiánydiéta sem vált ki tollcsipkedést, ha szinte természetes körülmények között tartják a baromfit. A kiváltó ok meghatározása nehéz feladat, és nagymértékben befolyásolja a gyógykezelések eredményességét. Az egyes gazdaságokban gyakran különböző eljárás vezet gyógyuláshoz - még ha ugyanaz is a szóban forgó jelenség oka. Mindez a „nagyüzemi" baromfitartással járó sarkalatos gondok egyike, ezért nem árt, ha a vállalkozó is tájékozódik a kiváltó okok, és az esetleges gyógymód felöl. Néhány gyakorlati tanács: Számtalanszor előfordul, hogy nem ügyelünk eléggé a baromfitartásra szánt tér nagyságára, pedig ez nagyon fontos tényező, mivel a zsúfoltság elsődleges kiváltó oka lehet a tollcsipkedésnek, sőt a kannibalizmusnak is. Számítsunk arra, hogy a csibék, a kispulykák, a kislibák, a kiskacsák térigénye diametrálisan különbözik egymástól. Ezt tovább fokozza a intenzív testfejlódésúk. Tehát nem mindegy, hogy milyen baromfit, milyen korban, mekkora területen nevelünk. Amekkora elegendő az egynapos csibéknek, semmi esetre nem elég az egyheteseknek. Ne halogassuk túlságosan hosszú ideig az esedékes „tér bővítését", áthelyezést, mert hamar kialakulhat a már említett rossz szokás. A tollcsipkedés eléggé időigényes foglalkozás, ezért jelentős mértékben csökkenhet miatta a felvett táplálék mennyisége, s ez közvetve kihathat a baromfi fejlődésére. A hajlamosító tényezők között szerepel az éhség, ami az agresszivitás további fokozódásához vezet. Az új termelési rendszerek a baromfitartás esetén az „ad libidum" - tetszés szerinti takarmányellátását ajánlják. Ebben az esetben is megfelelőbbek a dercés takarmányok, mivel a granulátumok jóllakottsági érzést idéznek elő. Fontos szerepe van a nyersrost arányának. Eleinte úgy túnt, hogy az árpa és a zab speciális faktort tartalmaz. Végül bebizonyosodott, hogy a magasabb nyersrosttartalmuk csökkentette a tollcsipkedés iránti hajlamot. A kis térben és erős megvilágítás mellett tartott baromfi esetében gyakori eset az agresszív viselkedés. A rangsorviták leginkább a kevésbé domesztikált fajtáknál okoznak gondot. A pulyka, a gyöngytyúk és a lúd esetében gyakran állományméretúvé nőhet, elhullást idézhet elő. A hajlamosító tényezők közé sorolható továbbá a külső paraziták okozta nyugtalanság, a magas hó és a száraz levegő. Különösen gyakran fordul elő a tollcsipkedés a csibék 2-3 (6) hetes korában, valamint a vedlés időszakában A frissen kibújt tolltüszők ingerük a baromfit, s ez öncsipkedéshez vezet, és a véres tolltüszö látványa más egyedekre is „ösztönzőleg" hat. A ludak hiányos legeltetése esetén is lehet ilyen gondunk, mivel amúgyis hajlamosak a csipkedésre. Gyakran megesik, hogy az állomány nagy részt tolihiányos, esetleg rosszul fejlett példányból áll. A zárt térben nevelt tűrjek és fácánok esetében olyannyira elharapózhat a csipkedés, hogy egyes gyengébb egyedek elhullnak. A kannibalizmust a tojófészkek hiánya is kiválthatja. A tojáskor kiforduló kloáka nyálkahártyája ingerli a társakat. A kloákacsípés eleinte „jó szórakozás", végül súlyos gondot okoz. Egyes példányok szinte lesik azt a pillanatot, amikor ezt megtehetik. A kiserkenö vér ingerli a többieket is. Az alomra tojó állománynál általában nő a kannibalizmus miatti elhullás aránya, de a tojófészkek kihelyezése megszünteti a bajt. Ha egy mód van rá, helyezzük azonnal végleges helyükre az apróságokat, hogy minimálisra csökkentsük az egyedek közt kialakult rangsorvitákat, és az áthelyezések, átcsoportosítások ne idézzenek elő stresszt. A gyógymód egyszerű formája a baromfi foglalkoztatása: a takarmányok egy részét el kell hinteni az almon, s a baromfi - mig a takarmánykereséssel foglalatoskodik - nem csipkedi a tollát. A sertések hizlalásakor „játékszerként" láncot szoktak az ólba tenni. A ketrecekben vagy kalitkákban tartott madarak esetében hasonlóan jó hasznát vesszük egy darab fehér vászonnak. Az orvoslás a kiváltó okok megszüntetésével kezdődhet. Már az fél siker lehet, ha a különböző fajták térigényeit megfelelően kielégítjük. Ezt követheti a takarmánykiegészítés. Jó hatású a csukamájolaj, az élesztő, a sárgarépa, a túró, az aludttej és a füstöltszalonna. Ajánlatos előnyben részesíteni a vitaminforrásokat. A vitaminkészítmények közül megfelelő a Combinál A, D3, az E továbbá alkalmazhatunk kéntartalmú aminosavakat (Sictin, Arginin, Metionin) is, bár jó hatású lehet, ha a takarmányba toll-lisztet keverünk. Fontos, hogy az állatokkal magas fehérjetartalmú takarmányt is etessünk. Ügyelnünk kell a hőmérsékletre, a vízellátásra és a folyamatos takarmányellátásra Ok nélkül ne változtassuk a takarmánytípusokat A tollcsipkedésnek és a kannibalizmusnak elejét vehetjük az erre hajlamos fajták csórkávájának kurtításával, esetleg az agresszív egyedek szelekciójával is. Fenti gyakorlati tanácsaink semmi esetre sem általánosíthatók, mivel - mint említettük - a kiváltó okok nagyon sokrétűek. Ismeretük viszont lényegesen megkönnyítheti az eredményes kezelést Új élelmiszernövény I ( ÚJSÁG j\ 1991. május 15. Az indiángumó ízletesebb a burgonyánál Az indiángumó barna héjú, hófehér húsú, tyúktojás nagyságúra is megnő. íze főzve vagy sütve kellemes, a burgonyáéra emlékeztet, annál azonban ízletesebb, a fehérjetartalma nagyobb, és aminosavösszetétele is kedvezőbb. Jócskán tartalmaz keményítőt is. Az észak-amerikai indiánok fontos tápláléka volt az indiángumó (Apios americana). Az USA keleti felén honos kúszó szárú, pillangósvirágú növény gumóját élőhelyén, a patakok, tavak partján, ártéri bokorfüzesekben gyűjtögették. Annak ellenére, hogy e táplálék néhány korai fehér telepes számára a túlélést jelentette, a későbbiekben feledésbe merült. Louisianai kezdeményezés Az indiángumó kúszó, csavarodó hajtást fejleszt, amely leginkább a futóbabra emlékeztet. A barnásbordó, pillangós virágokból álló levélhónalji fürtvirágzat hazájában augusztus második felében nyílik. A 3-8 cm hosszú, változatos alakú és színű gumók a talajban több méterre elkúszó rizómák (sztólók) helyenkénti megvastagodásával alakulnak ki, gyöngysorszerűen sorakoznak rajta. Sűrűségűk a sztólón változó. A nyolcvanas évek közepétől a lousianai egyetem egyik kutatócsoportja kezdeményezte az indiángumó termesztésbe vonását. Számos termőhelyről, elsősorban Lousiana állam területéről gyűjtöttek magot és gumót. A begyűjtött mintákat tenyészkertben elvetették, s így értékelték termesztési tulajdonságait és termőképességét. Egyedenként nagy különbség volt a gumók mérete, alakja, elhelyezkedése és a tövék gumóhozama között. Évente többezer magonc szelekciójára alapozva sikerült kiválasztani több ígéretes kiónt, amelyeket fajtaelismerésre bejelentettek. A további nemesítő munkában a kiválasztott kiónok magonc utódnemzedékeit használják fel, de a növényi szövettenyésztés és a géntechnológia módszereit is alkalmazzák. Magyarországi kísérletek Az Agrobotanikai Központban három éve kísérleteznek az indiángumó meghonosításával és nemesítésével. A Lousianai Állami Egyetemről kapott magból kelt növényeket párhuzamosan szabadföldön és üvegházban nevelték, a környezeti igények megállapítása érdekében. Támrendszerrel (leszúrt ágakkal) és öntözéssel, illetve 1990-ben, szabadföldön ezek nélkül termesztették. Az előző három évben mintegy 900 magonc gumóhozamát és egyéb - elsősorban a minőséget befolyásoló - termesztési tulajdonságokat vizsgálták. A legjobb egyedeket a következő évben gumóról elvetve tovább értékelték. Az indiángumó évelő növény, ezért a termesztés szempontjából fontos a gumó tárolhatósága a szabadban. Fagytűrését is vizsgáltuk a különböző északi (Iowa, Arkansas) és déli (Louisiana) államokból származó növénye gumóin. A tapasztalatok szerint a növény szabadban és üvegházban egyaránt egészségesen fejlődik, gumókat fejleszt (az utóbbiban a növekedés erőteljesebb, a gumók nagyobbak). A tavalyi tapasztalatok szerint a sok komposzttal dúsított talajban, a szabadföldi növekedés és a gumóméret megközelíti az üvegháziét. Virágot, termést eddig csak üvegházban hozott. Hajtása karózás nélkül, a földön kúszva is jól fejlődik. Valamennyi öntözetlen egyed gumói túlélték az 1990-es aszályos nyarat, annak ellenére, hogy nyár végére a legtöbbnek leszáradt a lombja, a gumók gyarapodása azonban csekély volt. A növényen az előző évi gur mók nem pusztulnak el, sőt tovább növekednek, néha sajnos elfásodnak. Az előző két enyhe télen a földben hagyott gumók nem fagytak meg. Előzetes vizsgálatok szerint mínusz 6 C-fokon még nem károsodnak, de mínusz 12 C-fokon már elpusztulnak. Az ismételt vizsgálatok azt jelzik, hogy a fagytűrés mértéke egyedenként változik. A mintegy 900, magról nevelt növényt értékelve jelentős változatosságot találtunk. A termesztési értéket jellemző legfontosabb tulajdonságai a gumóhozásra való hajlam (termőképesség), a gumóalak, a gumóméret, annak sűrűsége a rizómán, a gumó íze (egyes egyedeknél kesernyés), a gumó rostossága (egyes egyedeknél kissé rostos, fás). A legjobbnak talált egyedeket tovább szaporítjuk. Miért érdemes? A domesztikáció (termesztésbe vonás) drámaian változtatta meg az évezredek során a különböző kultúrnövények tulajdonságait. Például a többezer éves kukoricaleletek szerint a cső mindössze újjnyi vagy még kisebb volt. Áz indiángumót, bár évezredeken keresztül fogyasztották, nem termesztették, ráadásul a vegetatív (gumóról) szaporítás sem kedvezett a domesztikációnak. Az eredetileg begyűjtött tételek vadnak tekinthetők. Azonban az általunk tapasztalt és mások által is publikált változatosság alapot ad a szelekcióra, nemesítésre. A kiválasztott, legjobbnak ítélt egyedek még nem veszik fel a versenyt a burgonyával. A több méterre szétkúszó rizomákon viszonylag mélyen elhelyezkedő gumótermés nehezen szedhető fel. Sűrűn ültetve, több évig egy helyben hagyva ez a hátrány mérsékelhető. A kezdeti eredmények azzal kecsegtetnek, hogy hoszszabb nemesítő munkával újdonsággal szaporíthatjuk a termesztett növények sorát. Az indiángumót egyelőre olyan lelkes kertbarátoknak ajánljuk, akik az újdonság, a különlegesség reményében hajlandók egy rakoncátlan, több törődést igénylő növénnyel bajlódni. K. Sz. A barnás héjú, fehér húsú gumók egymást követik a hosszú rizómákon. ízük kellemes, a burgonyáéra emlékeztet Könyvespolcra Dr. Természet: Fűben, fában orvosság Furcsa, de találó a 130 oldalas kiadvány címe, amelyet a magyarországi természetgyógyászok állítottak össze. Kizárólagos terjesztője kereskedelmi társaságuk, az Esély Kiadó, ára 99,- Ft Nemsokára talán nálunk is kapható lesz. Az első fejezet címe: Élénkítő, erősítő természetes szerek, amelyben részletes tájékoztatást kapunk a ginszeng-, az édesgyökér, a méhpempó, a virágpor, a búzacsíra feldolgozásáról, használatáról meg a különféle, növényi alapanyagú, ízes italokról, teákról. A második fejezet cime: Hazai gyógynövények, amelyben több mint 400 leírás található, kimondottan a természetgyógyászok szempontjai szerint: a növény magyar és latin neve, lelőhelye, felhasználandó része, a szedés ideje, alkalmazása, fő- és mellékhatásai. Hasonló a Külföldi gyógynövények című fejezete is, amelyben 53 növény leírását találjuk. Fontos tudnivalókat közöl a Gyűjtési idő, valamint a Gyakorlati tanácsok c. fejezet a gyógynövényekkel foglalkozók számára, de kétségtelen, hogy a könyv legérdekesebb, figyelmet érdemlő fejezete: Betegségek és ajánlott gyógymódok. Több mint 150 betegségre, tünetre, panaszra kapunk természetes gyógymódú javallatot és receptet. A könyv utolsó fejezetében latin-magyar gyógynövényszótár és tárgymutató található. Akik netalán még mindig kuruzslóknak, sámánoknak tartják a természetgyógyászokat, és kétkedéssel fogadják javallataikat, vegyék figyelembe, hogy ezt a tudományos dolgozatnak minősített könyvet a neves magyarországi orvostudós, dr. Oláh Andor lektorizálta és ajánlotta kiadásra. V, (hajdú)
