Szabad Földműves Újság, 1991. május (1. évfolyam, 62-86. szám)

1991-05-11 / 69. szám

1991. május 11. ( ÚJSÁG ) I Örülök a n n a k, 1941-et írtunk, amikor a rima­­szombati katonai parancsnokság­ról megkaptam a behívót. Hu­szonegy éves voltam, erős, mun­kától edzett fiatalember. A gyűjtő­helyen nem sokáig maradtam, Párkányba vittek a páncélosok­hoz. Szüleim szegények voltak, nem tudták megvásárolni a kato­nai parancsnokságot - mint egye­sek, akik egy tinóért vagy annak áráért elkerülték a frontot - en­gem csakhamar Aradra vittek, egyenesen a tűzvonalba. Kezdetben a német Tigrisek ár­nyékában haladtunk, két-három Tigris után volt besorolva egy Tú­rán , Toldi 1 vagy tíz és feles ágyúval felszerelt Zrínyi harcko­­(esi. Kemény tűzvonalban, ahol sokszor csak egy köpésnyire tő­lünk aratott a halál, vonultunk vissza egészen Budapestig. 1945. január 18-án, amikor több bajtársammal együtt Pestről Budára készültünk, hirtelen bom­batámadás érte Pestet. A Vörös­marty tér 2-es számú ház pincéjé­ben vártunk, amíg a légitámadás tartott, azután az utcáról egy re­csegő hangosbeszélőn keresztül valaki felszólított bennünket: „Ma­gyar katonák, testvéreim! Ne har­coljatok, menjetek haza a csalá­­dotokoz!“ Előbújtunk. Az orosz katonák összetereltek bennünket és Ceg­léden át gyalog lehajtottak Debre­cenbe. Útközben sokan kíséreltek meg elszökni, volt akinek sikerült, de sokat agyonlőttek az oroszok. A létszámnak meg kellett lennie, a halottak és a szököttek helyébe újakat állítottak. Bárkit, aki útjukba került, behajtottak közénk... Kemény tél volt, az oroszok leszedték rólunk a bőrruhát. Ott éjszakáztunk, ahol az este ránk köszöntött. Volt, amikor juhakol­­ban, nedves trágyán aludtunk. Út­közben tüdőgyulladást kaptam, fogolytársaim orvosoltak. Szegeden bevagoníroztak ben­nünket mint az állatokat. Egy va­gonban ötvenen is voltunk. Csak száraz kenyeret kaptunk enni és néha dézsában vizet. Debrecen­ből Brassóba, egy fogolytáborba kerültünk. Ott vártuk meg a ta­vaszt. A fronton nem halt meg naponta annyi ember, mint Bras­sóban, amikor kiütött a tífusz. Mi­vel kevés volt a ruha, a halottakat előbb levetkőztettük, és csak az­után földeltük el egy jeltelen gö­dörben. A ruhákat a katonák újra kiosztották. Fizikai állapotunk egyre romlott. Dézsákban kaptunk ételt, de szin­te birkózni kellett, hogy hozzájus­sunk. Két-három naponként egyszer jutottunk élelemhez. Oroszországba már csak azo­kat vitték, akik még bírtak dolgoz­ni. Én közöttük voltam. Ogyesszá­­ba kerültem, ahol német, lengyel, olasz, japán és amerikai foglyok­kal voltam együtt. Kezdetben kor­palevest kaptunk, később egy ro­mán orvos kitalálta, hogy a csa­lánban több a vitamin. Azután már csak csalánlevest adtak, és ha teljesítettük a napi normát, még húsz deka kenyeret. A táborban kiválasztották a 200 legerősebb munkást, akik a bi­­lanszki erdőből hordták vállon a rönköket a négy kilométerre le­vő építkezéshez. Hordtam én is. A japán hadifoglyoknak Japán biztosította az élelmet, nekik kü­lön konyhájuk volt. Minket a ke­mény munka után csak a csalán­leves és a húsz deka kenyér várt. Három éven belül fizikai állapo­tom annyira leromlott, hogy mun­kaképtelenné váltam. Kilencven kilóról lefogytam negyvenhétre, ha az ujjamat megvágtam, már nem serkent belőle vér. Úgy ki voltam merülve, hogy száz métert pihenés nélkül nem bírtam meg­tenni. Hazaengedtek, mert ott csak az kellett, aki dolgozni bírt. Románián keresztül kerültem Debrecenbe, ahol gyorssegély cí­men húsz forintot kaptam. Na­gyon vártam már, hogy hazatér­jek. A magyar-csehszlovák hatá­ron tizenhat társammal vártam az átkelésre. Egymás között magya­rul beszélgettünk, ezen a vámtiszt felbőszült.- Hozzátok le azokat a jómada­rakat és nyírjátok őket kopaszra - ordította magából kikelve. Elke­seredésemben egyszeriben na­gyon pimasz lettem. Leemeltem kiborotvált fejemről a sapkát, megmutattam csupasz hónomal­­ját és csak annyit mondtam:- Uraim, sajnálom, de maguk már elkéstek. ' Füleken mindnyájunkat bevittek az őrszobába. Mivel megnyírni már nem tudtak, egyéb vagyo­nunk nem volt, elvették tőlünk a húsz forintot, amit mi egész úton őrizgettünk, hogy még kenyeret sem vettünk rajta. A lelkemen és fizikumonom örökös nyomot hagyott a háború és a fogság. Mindkettő arra volt hivatva, hogy embereket öljön és nyomorítson meg. Nekem világ­életemben csak barátaim voltak, soha sem voltak ellenségeim, mégis harcolnom kellett. Most így, több mint négy évtized múltán, újra átgondolva a gyötrelmeket, bizony annak is örülhetek, hogy egyáltalán életben maradtam. Elmondta: Nagy Vilmos Lejegyezte: Farkas Ottó Hogyan tovább Beszélgetés Bauer Győzővel, a Csemadok országos elnökével Parázs viták kereszttüzében várta a hazai magyar közvélemény, milyen utat kíván járni a jövőben kultúránk egyetlen hivatalos szerve, a Csema­dok. Azóta lezajlott a XVI. országos közgyűlés, a megannyi kérdésre vá­lasz született. S hogy milyen lesz a jövő, azt majd az elkövetkezendő hónapok munkája dönti el. A Csema­dok tevékenységéről, jövőjéről beszél­gettünk Bauer Győző akadémikussal, a Csemadok országos elnökével. • Lezajlott a Csemadok XVI. orszá­gos közgyűlése. Megítélése szerint tisztábbá vált-e a kép, s egyáltalán, mit oldott meg a közgyűlés?- Úgy érzem, hogy tisztábbá vált a kép, tisztábbá váltak bizonyos érde­kek a Csemadokon belül. Tudjuk, hogy nagyon intenzívek a regionális érdekek, s a Csemadoknak ezekkel is számolnia kell. Lényegesebb kulturá­lis tevékenységet kell folytatni, mint a múltban. Ez nem a rendezvények számának gyarapítását jelenti. Arra kell törekedni, hogy a társaságok se­gítségével az alapszervezetekben ja­vulhasson a munka. A Csemadok tu­datosította, hogy elsősorban kulturális szervezet, valamint, hogy nem lehet teljesen politikamentes. Nem minden­napi politikával fog foglalkozni. Ez nem is érdeke, nem is feladata. Anya­nyelvűnk védelme, nyelvünk haszná­latának lehetősége, valamint kultúránk gazdagítása viszont politikum, s ilyen szempontból politizálni fog. '• A résztvevők szerint ez a közgyű­lés a korábbihoz hasonlóan lényegé­ben „káderközgyűlés" volt. Többet foglalkoztak személyi kérdésekkel, szervezeti szabályzattal, mint a „ho­gyan tovább" kérdésével, holott ez lett volna (talán) a legfontosabb. Mi a vé­leménye erről?- Azt hiszem, nagyon sokat foglal­koztunk a szervezeti szabályzattal. A káderkérdések inkább másodlago­sak voltak, a szervezeti szabályzatot módosító kérdésekből eredtek. Véle­ményem szerint hiba volt, hogy a tava­lyi rendkívüli közgyűlésen nem sikerült úgy módosítanunk a szervezeti sza­bályzatot, hogy - nagyon kis változá­sokkal - most már hosszú évekre megmaradhasson. A most elfogadott alapszabály a regionális rendszerben történő átalakulást követően ugyan­csak módosításra szorul. Viszont már nem lesz szükség a mélyreható átdol­gozásra. • A Csemadok ,,csúcsszintjét“ az elmúlt hónapokban a „túlélés", a sze­mélyi ambíciók átmentése foglalkoz­tatta. Ezek a kérdések megoldódtak annyira, hogy a jövőben nem kell tar­tani újabb feszültségektől?- Fontos különválasztani egymástól az irányító és a végrehajtó szervet. A közgyűlésnek sikerült megtennie ezt a lépést, amit nagyon nagy ered­ménynek tartok. Ez azért fontos, mert az irányító szerv élén állók számára már nem létkérdés, hogy a Csemadok vezetői-e vagy sem. így csak azok az emberek vállalják e munkát, akik úgy érzik, hajlandók áldozni, hajlandók tenni a Csemadok jövőjéért akkor is, ha más a hivatásuk, más a szakmájuk. Fontos azonban, hogy a Csemadok kulturális irányításának szervezését is szakmaként tartsuk számon. S ha elérjük, hogy valóban hivatásként ke­zeljük, többé nem lehet különböző érdekütközések függvénye. A Csema­dok már elindult ezen az úton. Időbe telik azonban, míg megtalálja azokat az embereket, akik valóban a legjob­bak az egyes területeken. Ez az átala­kulási folyamat hosszabb időt igényel, s talán ezzel magyarázható a fokozott türelmetlenség e kérdéssel kapcso­latban. • Programjában mi újat hirdet ma a Csemadok?- Az 1989 előtti időszakhoz képest három lényeges újításra került sor. Teljesen új mozzanat, hogy a szakmai társaságok létrehozásával a Csema­dok a szakmai szempontot helyezte előtérbe. Bár sokan még nem barát­koztak meg e gondolattal, úgy vélem, ez a helyes út, csak értelmesen kell használni. Hiszen a szakmai társasá­gok kiváló fórum egy bizonyos terület szakembereinek a találkozásra, arra, hogy szakmailag kiélhessék magukat, programot alkothassanak. Ahhoz vi­szont, hogy ne elszigetelt csoportot alkossanak, szükség van egy olyan kétirányú utcára, mely a szakmai tár­saságokat és az alapszervezeteket kötné össze. Ez lényegbevágóan fon­tos, mondhatnám elsőrendű feladat. Az információ szabad áramlására te­remtődnének így meg a feltételek. A másik kezdeményezés a vállalko­zás. Mivel nagyon rövid ideje indult be, korai lenne értékelésébe bocsátkozni. ' Egy viszont már ma világos: a szűkre szabott állami támogatás egyre kemé­nyebb feltételeket szab a túléléshez, így szükség lesz a pénzkeresés más formájára. A központban már beindult a munka, s az első év mérlege nem is a legrosszabb. Sokkal kevesebb vi­szont az ilyen jellegű próbálkozás az alapszervezetekben. Nekik természe­tesen nem gazdaságilag, hanem kul­turálisan kell „vállalkozniuk“. Azokhoz a területükön működő magánvállalko­zókhoz kellene megtalálniuk az utat, akik majd adóalapjukból leírva támo­gatnák a Csemadok-szervezeteket. Félő azonban, hogy sok helyen nem tudatosítják, a vállalkozások esetében épp a privatizáció játssza a kulcssze­repet. Az alapszervezetek viszont nem rendelkeznek az ehhez szüksé­ges elegendő anyagi háttérrel. A harmadik elképzelés most sarjad. Egyre inkább szükség van arra, hogy a járások vonzáskörzetei régiókká vál­janak. A logikusan együvé tartozó vonzáskörzetekből kell kialakítani egy olyan struktúrát, amely pozitívan befo­lyásolná a Csemadok munkáját. Álta­luk könnyebben kerülne az alapszer­vezetekbe az új, s a társaságok is hamarabb szereznének tudomást e szervezetek igényeiről, esetleges gondjairól, megoldásra váró felada­tairól. • Bár meglehetős késéssel, de megalakultak a szakmai társaságok, melyek lényegében a szakbizottságo­kat váltották fel. A Csemadok az el­múlt években, évtizedekben elmulasz­totta azt a lehetőséget, hogy tudomá­nyos központja legyen a csehszlová­kiai magyar kultúrának és irodalom­nak, ugyanakkor tagbázissal is rendel­kezzen. Ez a lehetőség már a múlté. Hogyan működnek megítélése szerint a szakmai társaságok, s nem tartja-e erőltetettnek, hogy a tudományos tár­saság a Csemadok égisze alatt szer­veződött?- Azt hiszem, hogy a társaságok működésével kapcsolatban csak elha­markodott választ adhatnánk, hiszen nagyobb részük nem egészen egy éve működik. Lehetőséget kell kapniuk ah­hoz, hogy beérjenek, ne lássuk el őket hamarabb jelzőkkel. A csehszlovákiai magyar tudományosság kérdésének felmérésével foglalkozó intézményt il­letően úgy érzem, történtek próbálko­zások, nem utolsósorban az egyetem magyar tanszékén is. Sok minden ki­alakulóban van, a szervezeti formáját a Bibliotheca Hungarica vagy a Nem­zetiségi Dokumentációs Központ ki­alakításában látom. S bár megvan a lehetőség arra, hogy esetleg kiala­kuljon a csehszlovákiai magyarság történelmét, kultúráját, mindennapjait elemző intézmény, megvalósítása nincs közel. A tudományos társaság kérdése engem még intenzivebben érint. Sze­retném, ha világossá válna, a tudomá­nyos társaság - a többi társasághoz hasonlóan - nem kívánja helyettesíte­ni a szakintézményeket. így hát a szakmai társaságoktól sem várhat­juk el, hogy professzionális intéz­ménnyé váljanak. A tudományos tár­saság sem az. Fő feladata, hogy össz­pontosítsa a magyar értelmiség színe­­javát, segítse az információáradatban való eligazodást. S mivel a tudomá­nyok egyes ágazataiban dolgozók számára elengedhetetlen a folyama­tos továbbképzés, figyelemmel kíséri a legújabb felfedezéseket. S hogy mi köze a Csemadoknak mindehhez? Ahhoz, hogy anyanyel­vűnkön szerezhessük meg ismere­teinket, s ezek a legkisebb alapszer­vezetekbe is eljussanak, erre elsősor­ban a Csemadoknak van meg a lehe­tősége. • A ,,politikamentesség“ a közel­múltban passzivitásra kárhoztatta a ,,csúcsvezetést“ a kisebbséget érin­tő fontos kérdésekben. Mi változik e téren?- Mint sok általánosítás, ez is sántít. A vezetés az elmúlt két évben a politi­kai átalakulás szempontjából aránylag sok jelentős lépést tett. A napi politika a pártok feladata. Vannak viszont olyan alapvető kérdé­sei a magyarságnak, amelyekre sze­retnénk felhívni a figyelmet, ezekre kell odafigyelnünk. Ha a Csemadok­nak a magyar mozgalmak számára sikerülne egy olyan fórumot létrehoz­nia, amely lehetőséget adna a kultú­ránkat érintő kérdések felvetésére, vé­leménycserére, akkor elmondhatnánk, hogy sokat tettünk a kisebbségi politi­kum érdekében is. Az viszont nyilván­való, hogy a Csemadok nem lehet a politikai mozgalmak koordináló szerve. • A társadalmi és a politikai tevé­kenység és a tudományos munka az Ön tevékenységében eddig is össze­fonódott. Az új tisztség nem jelent-e a tudós számára fokozott igénybevé­telt?- Ez elkerülhetetlen. Ha nem Így lenne, baj lenne, hiszen azt jelentené, hogy egyiket sem végzem teljes oda­adással. Hogy mekkora is ez az igénybevétel? Ilyen rövid idő után még nehéz elmondani, de feltehetően nagy lesz. Úgy próbálom majd beosztani az időmet, hogy az intézetbeli munkám, de az újonnan vállalt tisztségem se szenvedjen kárt. Nagyon pontos idő­beosztással kell majd dolgoznom, de remélem, sikerülni fog. • Milyen kérdésre válaszolt volna a legszívesebben, és mit?- Még sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést. De talán hadd ismétel­jem meg, amit a közgyűlés zárszavá­ban is elmondtam: Úgy érzem, a csehszlovákiai magyar kultúra fejlő­désének elmúlt negyven éve nagymértékben összefonódott a Cse­madok létével. Szívesen válaszolnék arra a kérdésre, szükség volt-e mind­arra, amit a Csemadok tett? Úgy ér­zem - az elkövetett hibák ellenére is -, hogy igen. E tevékenységnek köszön­hetjük, hogy kialakult egy olyan értel­miségi réteg, amely szükségét érzi annak, hogy magasabb színvonalon művelje a kultúrát. Biztos, hogy na­gyon sok buktatója volt az elmúlt negyven évnek. Ezeken túljutva ki-ki különböző sérelmekkel vagy kevésbé „sérülten" folytatta a munkáját. Sze­retném, ha tudatosítanánk, minden olyan ember, aki hajlandó támogatni a csehszlovákiai magyar kultúra to­vábbfejlesztését - függetlenül attól, hányszor bukott, vagy bukdácsolt az elmúlt negyven évben -, értékes, mert tett, tenni akart. Szomorú, hogy ma sokszor olyanok bírálnak,, akik nem­egyszer kevesebbet tettek azoknál, akiket célba vettek. A negyven év alatt nagyon sok víz lefolyt a Dunán. Magá­val hozott egy sereg értéket, s vitte a szemetet is. Nézzünk a negyven évünkre úgy, mint e folyó zajlására. Próbáljuk meg belőle kifogni a jót, az értéktelent pedig hagyjuk, hadd vigye, sodorja a víz magával. • Köszönöm a beszélgetést. FÓNOD MARIANNA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents