Szabad Földműves Újság, 1991. május (1. évfolyam, 62-86. szám)

1991-05-30 / 85. szám

1991. május 30.

7

VÚJSÁG ) I

Egy asztal — száz korona

Nem jönnek a „sóskás“ nénik

Május fiarmadik péntekén már kora reggeltől sűrű eső áztatta Rimaszombat utcáit. A piacon a fázós árusok és az esernyös vásárlók között Juhász Jánost, a felügyelőt rögvest meglelem- Kevés az árus - bökök az ujjammal az üresen álló asztalok felé.- Kevés - hagyja rám egykedvűen. majd rövid gondolkodás után halkan hozzáteszi de már dél felé jár. s különben is csak holnap lesz nagypiac.

Közben a szomszédos asztaltól Deák András - aki hivatásos tűzoltó - is bekapcsolódik a beszélgetésbe - Szabad időmben virágot és zöldségpalántákat nevelek, pontosabban neveltem, mert sajnos egyre költségesebb foglalkozássá válik ez is Itt vannak a jégvirágok. Szépek, kelendőek is, de jövőre szinte megfizethetetlenek lesznek. Az üvegházat nyolc hónapon át fütöm, 0,25 gramm mag közel kétszáz koronába kerül, s ha- Azért tavaly ilyenkor már többen voltunk - szólal meg mellettünk Lábos András, aki paradicsomot, uborkát és karalábét árul. - Sok termelő hagyta itt végleg a piacot, nem is csodálkozom rajta. Nekem is kezd elegem lenni belőle. Losoncon lakom, és tizenkét éve járok ide. Kialakult egy állandó vásárlói köröm, mégis azt hiszem, hogy hamarosan továbbállok.

Az még csak hagyján, hogy májustól nyolc koronáról százra emelték az asztalok napi bérleti díját, miközben a szolgáltatások színvonala a régi maradt. De esős időben továbbra is ázik az áru, meg az ember feje, s nézze meg a lábamat, térdig vizes.

ezekhez a kiadásokhoz még hozzászámolom a jelenlegi piaci költségeket a 11-12 ezer koronát... Egyszóval befejezem- Hetek óta kérjük a hatóságokat, hogy az ipari cikkek árusítására jelöljenek ki külön helyet - veszi át a szót ismét Lábos András. Bosszantó, amikor a zöldség szomszédságában piperecikkeket, árusítanak, s az illatos spray-eket itt próbálják ki a paradicsom felett.

Aztán itt vannak a ,,spekulánsok“. Kijönnek ide egy sereg gyerekkel, mindenféle kacatot árusítanak, közben eltakarják az asztalomat, és ha nem adok nekik belőle ingyen, akkor

átkoznak, szidnak, elriasztják a vevőket.

A rimaszombati higiénikusok pedig egy' külön fejezet.

Nem baj, hogy hetente többször is ellenőrzik a zöldség nitráttartalmát, de az bizony furcsa, hogy valamennyi alkalommal egy-egy kiló „mintát“ visznek mindenből. Legutóbb például tegnapelőtt ellenőriztek, s ma ismét. Három nap alatt hat kiló primőrárumat vittek el. Reggel a szomszéd árusnak is egy kiló salátája „bánta" az ellenőrzést. Elképzelhető, hogy mennyi maradt a ládájában. Az eladó mérgében összepakolt és hazament. Fölöttébb érdekes, hogy a besztercebányai higiénikusok számára akár a fél karalábé is elegendő a vizsgálat elvégzéséhez.

A piacon a régi árusok között egyébként teljes az egyetértés. Szlovákok, magyarok árulják portékáikat, de ha kell szívesen fegítenek egymásnak. Nem kérdezik, ki milyen nemzetiségű. Nem így az ellenőrök, akik - ha valamilyen oknál fogva jegyzókönyvirásra kerül sor - megkövetelik, hogy a hivatalos kérdőíven egyebek közt az eladó bediktálja a nemzetiségét is. Persze, meglehet, hogy a szóban forgó nyomtatványok már évekkel ezelőtt készültek. Jellemzője tehát korunknak, hogy nem az áru minősége számít, inkább az, hogy milyen anyanyelvű a paradicsom vagy a paprika árusítója.

Többször jártam már a rimaszombati piacon, bizony pár hét alatt sokat változott. Az egykoron kora tavaszi hóvirágot árusító nénik helyén ma vietnami vendégmunkások, lengyel ruhaárusok állnak. A valamikori piaci hangulat bazári jellegűvé vált. A piac üzemeltetőjének, a Városi Hivatalnak így naponta összehasonlíthatatlanul több üti a markát. Kérdés viszont, hogy ilyen bérleti díj mellett ki fog majd gombát, babot, diót árulni. S kitől veszünk majd sóskát, ha paradicsomra nem telik?

Kép es szöveg:

FARKAS OTTÓ

Az adóbevallások margójára

Adóamatőrök

Az idei adóbevallások során nem lehetett elkerülni sok előrelátható problémát. A fiatal nemzedék belevetette magát a magánvállalkozásba, és közben nem számolt azzal, hogy az államot nagyon is érdekelni fogják gazdasági eredményei, s az ezekből származó adó. A vállalkozási engedélyek ezrei a magánvállalkozás régen oly magas társadalmi ázsióját fenyegetik.

Egy normálisan működő államban az adórendszer stabil, a törvények világosak és beváltak, az adócsalásért járó büntetések mértéke elriasztó. Mi azonban még egyáltalán nem ilyen államban élünk. Amatőr adófizetőink még nem szokták meg, illetve nem tudatosították, hogy az adó életük törvényszerű velejárója. Nehezen beszélhetünk továbbá az adófizetők kötelező és áttekinthető nyilvántartásáról is. Ha létezne, nem történhetne meg, hogy úgy küldik el adóbevallásukat az adóhivatalnak, hogy ráírják nevüket és címüket, s a belső oldalra pedig annyit: „írjanak ide, amit akarnak“. Az az érzésem, hogy a törvényhozók számoltak ezzel a helyzettel. Egyébként nem létezhetnének az előírásokban különböző alternatív megoldások, könnyítések és kivételek. Ezzel elérkeztünk a dolog lényegéhez.

Mi várható egy kezdő vállalkozótól, aki azt sem tudja, hol áll

a feje, és mi az ugyancsak kezdő adóhivatalnoktól? A főiskolák friss diplomásainak sincsenek még gyakorlati ismeretei e téren. Mindez időt és toleranciát igényel. Saját tapasztalatból tudom, hogy tavaly bárminemű információszerzés eleve eredménytelen és nemkívánatos vállalkozás volt. A laikus számára reménytelen, a szakember számára pedig szinte művészet volt, eligazodni az előírások dzsungelében. A tehetetlenség fázisát használták ki jó üzleti érzékkel az ún. tanácsadók, akik úgy érezték, hogy eléggé képzettek ehhez a tevékenységhez. Különféle - a témákhoz kapcsolódó - kiadványok tömkelegé jelent meg, melyek szegényes tartalmukkal félreinformáltak nem egy hiszékeny amatőr vállalkozót. Az égbekiáltó összegekért semmitmondó tanfolyamokat szervezők közül sokan jogtalanul meggazdagodtak.

Maga az adótörvény sem tökéletes. Nem szigorú, és alternatív megfontolásokat, döntéseket tesz lehetővé. Példa erre az adóalap kiszámítása, a pénztári naplókban bejegyzett bevételek és kiadások alapján. A meggondolatlan, illetve jól átgondolt előírások lehetőséget adnak az adócsalásra, vagy a tapasztalatlanabb adófizetők esetében a csődhöz vezethetnek. Ezért is gondolom, hogy az idei adóbevallásokat követően felmerülő problémákat toleranciával és külöcsönös megértéssel kellene kezelni.

Az adóhivatalokkal kapcsolatos problémák megoldását ún. adómoratórium kihirdetésével tartom reálisnak. Tudom, hogy ez merész javaslat, de a kisprivatizáció mostani folyamatában nem elvetendő gondolat. Hiszem, hogy az állam nem vesztene vele semmit. Az államkasszába nem folyik be nagyobb összeg, mint amit a felduzzasztott apparátusra kiad. Több fejletlen ország nem félt a kockázattól, és kihirdette az adómoratóriumot az adómentes vállalkozási ,,boom“-ot. A vállalkozások három évig terjedő adómentessége kifizetődő volt. Az adómoratórium után jól átgondolt adórendszert vezettek be, amely bevált.

A jövőben az adótanácsadóknak vizsgát kell tenniük. Azt hiszem, ez jogos feltétel. Megjegyzem azt is, hogy a sikeres vizsga még nem biztosíték arra, hogy az illető jó tanácsadóvá válik. A legjobb bizonyítvány az, ha az ügyfelek, állandó klienssé válnak. Ehhez nincs szükség semmiféle törvényre. Biztos vagyok benne, hogy fel kellene újítani a Gazdasági Tanácsadók Központját (Ústredí hospodárskych poradcu - ÚHP), és kötelezni a tanácsadókat a szervezeti tagságra. A múltban ebben az intézményben héttagú, képesített szakemberekből álló vizsgabizottság működött, szigorúan őrizve a tagok szakmai és erkölcsi színvonalát. Képesítést nyerni nem volt könnyű.

H-y

A magyar népiskolai oktatás Csehszlovákiában 1918—1938

5

IV.

Visszaélések és pressziók

A felvidéki magyarság iskolaügyi sérelmei évről évre szaporodtak. Új magyar iskolák megnyitása szinte a lehetetlenséggel volt határos. A kirívó visszaélések egész sorát vehetnénk itt lajstromba, elégedjünk meg azonban csupán néhány jellemző eset bemutatásával.

•Dornkappel Pozsonynak egyik kültelki munkáskolóniája volt, ahol a városban munkát találó vidéki népesség nagy tömegekben telepedett le. A vidékről felköltözött és Dornkappelban letelepedő családok tekintélyes része magyar nemeztiségú volt. A szóban forgó munkáskolónia, természetesen, állami iskolát is kapott, sőt nemcsak elemit, hanem polgárit is, de csakis szlovák tanítási nyelvűt. A dornkappeli magyar szülők tehát vagy a helyi szlovák iskolába járatták gyermekeiket, vagy a pozsonyi belvárosi magyar iskolák valamelyikébe íratták be őket, amelyben azonban a naponkénti bejárás a belvárostól aránylag távol eső kültelki munkáskolóniáról gyalog fárasztó és időigényes, vasúton pedig költséges volt. A harmincas évek elején közel 200 magyar gyermek szülője kérvényezte a helyi magyar iskola megnyitását. A pozsonyi városi képviselőtestületnek nem volt ellenvetése magyar iskola létesítése ellen Dornkappelben, sőt az iskola felállításának költségeit is megszavazta, az illetékes iskolaügyi hatóságok azonban ennek ellenére éveken keresztül halogatták az ügy kedvező elintézését. Az eredmény végül is az lett, hogy a munkáskolónia iskola nélkül maradt.

A dornkappeli esetnél is felháborítóbbak voltak azonban az egyik Hont megyei kisközségben, Sirakban történtek. A siraki állami magyar népiskola tanítási nyelvét 1923-ban az iskolaügyi hatóság szlovákra változtatta, anélkül persze, hogy kikérte volna a község lakosságának véleményét ebben az ügyben. A sirakiak kezdettől fogva szorgalmazták a magyar oktatás visszaállítását, ezirányű kérvényeikre azonban még csak választ sem kaptak. A tanfelügyelöség alkalomadtán csupán annyi szóbeli felvilágosítással volt hajlandó szolgálni az ismételten kérvényező siraki lakosoknak, hogy községük iskolájában indokolt a szlovák oktatás, mivel - a tanfelügyelőség megítélése szerint - a sirakiak, úgymond, elmagyarosodott szlovákok. A község 1928-ban új iskolaépület felépítésébe kezdett azzal a határozott kikötéssel, hogy abban már magyar lesz a tanítás nyelve. Amikor azonban az új iskola felépült, a sirakiak nagy megrökönyödésére a tanfelügyelőség ismét csak nem engedélyezte a magyarnyelvű oktatást, mire a községi képviselőtestület tiltakozásul megtagadta az építkezési költségek kiegyenlítését. Természetesen, az eset peres bírósági eljárást vont maga után, tény azonban, hogy a siraki magyar gyermekek ezután sem tanulhattak anyanyelvükön. Az iskolaügyi hatóság arra sem volt tekintettel, hogy Sirakon az 1930. évi népszámlálás adatai szerint is a lakosság 81,5 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek.

Az ilyen és az ehhez hasonló esetek egyáltalán nem voltak egyedülállóak. A Nyitra megyei Tótmegyeren a római katolikus szlovák elemi iskolának például 1933- ig magyar párhuzamos osztályai is voltak. Ekkor azonban a helybeli szlovák többségű iskolaszék kimondta, hogy 1933 szeptemberétől megszünteti az iskola magyar osztályait. A tótmegyeri magyar szülők természetesen a leghatározottabban tiltakoztak a törvényellenes határozat ellen. Fellebeztek a nagyszombati apostoli adminisztratúránál és egyéb fórumokon is, mindennek ellenére 1933. szeptember 1-jén a magyar tagozatra beíratott 120 gyermek is szlovák osztályokba kényszerült. A magyar szülők azonban nem hagyták annyiban a dolgot. Éveken keresztül szorgalmazták a magyar párhuzamos osztályok visszaállítását. 1936 nyarán például ezt 109 tanköteles magyar gyermek szülője írásban kérelmezte az illetékes hatóságoknál, természetesen, eredménytelenül.

Az Abaúj-Toma megyei Csécs és Makranc községekben - mindkettő magyar többségű volt - mindjárt az impériumváltás után felszámolták a magyar iskolákat és helyettük szlovákokat állítottak. A magyar szülök évről évre kitartóan kérvényezték a magyar iskola visszaállítását, vagy legalább a szlovák iskola mellett magyar párhuzamos osztályok felállítását. A két magyar község lakossága 1932 nyarán egyenesen a pozsonyi Iskolaügyi Referátushoz fordult a párhuzamos magyar osztályok engedélyezésének ügyében, kérelmüket azonban ott is elutasították. A következő év nyarán már a magyar ellenzéki pártok illetékesei is interveniáltak a két magyar község anyanyelvi iskolája visszaállítása ügyében. A pozsonyi Iskolaügyi Referátus válasza az volt, hogy a beiratkozás alapján kell majd megállapítani és eldönteni, van-e igény e községben a magyar iskola visszaállítására, vagy sem. Nos, az 1933. június 28-30- án lefolyt iskolai beiratkozásnál Makrancon az összesen 120 tanköteles gyermekből 100-at, Csécsen pedig 150-ből 137-et a kérvényezett magyar iskolába írattak be a szülők, s ezzel bőven eleget tettek a pozsonyi Iskolaügyi Referátus feltételeinek. A tanügyi hatóságok azonban mindennek ellenére nem engedélyezték a magyar iskola, illetve magyar párhuzamos osztályok megnyitását az említett községekben, sőt az akció kezdeményezői és szerzői ellen a hatóságok nemzeti izgatás vádjával eljárást kezdeményeztek. A megvádoltakat a bíróság a későbbiek folyamán felmentette ugyan, a hatósági eljárással azonban sikerült a magyar szülőket kellőképpen megfélemlíteni. A két magyar többségű község így aztán továbbra is magyar iskola nélkül maradt. Holota János nemzetgyűlési képviselő 1934. június 5-én interpellációt nyújtott be az ískolaügyi miniszterhez a csécsi és makranci magyar elemi iskolák visszaállítása tárgyában, a várt eredményt azonban ez a lépés sem hozta meg.

A magyar gyermekek szlovák iskolába való kényszerítése sok helyen durva egzisztenciális és társadalmi presszióval párosult. A Bars megyei Málas és Nyír községekben - mindkettő magyar többségű - történt meg az eset, hogy az oroszkai cukorgyárban dolgozó magyar szülőket elbocsátással'fenyegették meg, ha gyermekeiket nem lesznek hajlandóak szlovák iskolába járatni.

Elvétve, persze, olyan esetek is adódtak, amikor egy-egy község magyar iskolájának megszüntetésére tett kísérletek mégsem végződtek eredményesen, illetve amikor a szülőknek sikerült kiharcolniuk a bezárt magyar iskola újbóli megnyitását. Hadd álljon itt ilyen párját ritkító példaként a kurtakeszi eset.

A Komárom megyei Kurtakeszi katolikus magyar iskolájának felszámolására valóban eredeti trükköt eszeltek ki. A harmincas évek elejétől a községben már szlovák nyelvű Liga-iskola is működött, amely évről évre fokozatosan bővült Hogy térhódítása minél gyorsabb és eredményesebb legyen, célszerűnek látszott valami „csellel“ felszámolni a magyar iskolát. Ez meg is történt, mégpedig arra való hivatkozással, hogy a magyar iskola „életveszélyes“, s így tanítás céljaira nem vehető igénybe. Az iskola nélkül maradt magyar gyermekeket egyszerűen beparancsolták a szlovák iskolába. Azokat a szülőket, akik ezt az állapotot nem voltak hajlandóak tudomásul venni, s gyermekeiket nem adták be a szlovák iskolába, a hatóság egyszerűen megbírságolta. A község lakossága azonban kitartott, és határozottan követelte a bezárt magyar iskola megnyitását.

A kurtakeszi magyar iskola érdekében 1934 áprilisában két magyar tartománygyűlési képviselő - Alapy Gyula keresztényszocialista, valamint Járass Andor magyar nemzeti párt - is felszólalt a pozsonyi tartománygyülésben, Így aztán a község lakosai rövidesen vissza is kapták bezárt katolikus magyar iskolájukat. A kitartó küzdelem és az interveniálás ebben az esetben eredményesnek bizonyult, sajnos az esetek többségére nem ez volt a jellemző.

A magyar nemzeti kisebbség szakembereinek statisztikai számításai kimutatták, hogy például az 1935/1936-os tanévben a Felvidéken 66 olyan helység létezett, amelyben a hatályos csehszlovák törvények értelmében indokolt lett volna magyar népiskolák fenntartása, ilyenek azonban ott mégsem léteztek. E 66 helységből több mint 50 egyben magyar többségű is volt. (Holnapi számunkban folytatjuk)

POPELY GYULA