Szabad Földműves Újság, 1991. május (1. évfolyam, 62-86. szám)

1991-05-29 / 84. szám

1991. május 29. I ( ÚJSÁG ) I A falu poétái Péli Fazekas Rozália (1915) „Én, Pólyák Béláné született Péli Fa­zekas Rozália azért használom a lánynevemet, mert jobb a csengése, költőibb, mint az asszonynevem. Azt, hogy Péli Fazekas vagyok, köszönhe­tem a szépanyámnak vagy talán még az ő szépanyjának, aki - legalábbis így mondja a családi hagyomány - ne­meslány volt, de hozzáment egy nyal­ka huszárhoz, aki szegény parasztle­gény volt, de mégiscsak eljött a kürti faluba. Itt most is több Péli nevezetű van - valamikor egy volt a szépanyánk vagy ükanyánk. Az én gyerekkorom nem volt valami mesés. Szót fogadni muszáj volt, mert ha nem, koppant a fejünk. Öten vol­tunk testvérek. Mindenkinek megvolt a beosztása, kinek mit kell csinálni. Mikor libapásztor voltam, kihajtottuk a libát a gyöpre. Volt ott sok gyerek meg lányka, elkezdtünk nótázni, eszünkbe se jutottak a libák. A veté­sek meg mindjárt ott voltak a legelő mellett. Táncoltunk, daloltunk, a libák meg kínáltatták magukat, hanem át­másztak az árkon, bele a vetésbe. Jött a csősz, elhajtotta be a községházára. Drága pénzért adták csak ki! Én este ballagok haza egymagám, libák nélkül. Akkor aztán tudtam én, hogy lesz nemulass! Bebújtam az ágy alá. Anyám látott, hogy hazamentem - de eltűntem. Apám kérdezte, hogy hol a Rozika. Én nem láttam! - mond­ták a testvéreim. De a legkisebb azt mondja: A Loza bebújt az ágy alá! No, az én apám se imádkozott nekem. „Nem gyűsz ki azonnal? Ha nem gyüsz ki, anná többet kapsz!“ Hát mit tehettem? Kibújtam. Bizony itt-ott csí- Dett. mikor measuhoatatta a mustárt.- Emberek, megebédeltünk. Hál Isten­nek, volt mit - mondta Pásztor Kálmán bácsi. - Hanem én azt gondótam, hogy a búza nagyon törik, a szem kipereg. És ez nemcsak a tekintetes úr kára lesz, hanem a mienk is. Hiszen tuggyátok, hogy minden kilencedik ki­ve a mienk, s hát mit érünk az olyan kive búzával, amiből mi magunk kiver­jük a szemet? Semmit se. Hanem amondó vagyok, hogy azért egy kis bolondságot csinálhatunk, hiszen mi nem akordba dógozunk, nem igaz? Aggyuk össze a Jánost meg Rózát itt a meszesen. A kilenc pár arató nagy hahotázás közben ráállt.- Az öreg Izsák lesz a pap, én meg a Hulicska leszünk a násznagyok, a Szabó meg a vőfény, az aratógazdá­né lesz a nyoszolyóasszony, ötöztes­­se föl a menyasszonyt! Mire észbekaptam, hogy én leszek az áldozati bárány, addigra Gizi néni egy nyaláb búzavirágot tépett a tarló szélén menyasszonyi koszorúnak. Ti­tokban rápillantottam az amúgy tartóz­kodó, de szorgalmas Jánosra. Láttam, imponál neki a bolondság. Jómagam meg uccu neki - szégyen a szaladás, de hasznos -, futottam, ahogy a lá­bam bírta. Messze jártam már, mire a poros képű vőlegényjelölt a nyo­momba ért. Távolról hallottam az öreg finomkodóra vett papi hangját: „Rozi­ka, ne hagyd magad! János, kapd el itet!" El is kapott a vőlegényemnek való. A nyalábjában vitta a mezítlábas menyasszonyt a buzakereszt-oltár elé. Hiába evickéltem, vasmarokkal fogta a csuklómat. Gizi néni a fejemre tette a búzavirág-koszorút, Jánosnak is konkolyból meg búza virágból volt a vőlegénybokrétája. A fátyolt egy ebédhordó abrosz pótolta. A vőlegény csak szorította a csuklóm, de akkor már tudtam, hogy le nem hagyom magam győzni! A násznép áhítattal hallgatta a pap szavait. Akkorra Jánosnak a búzaké­vére kellett térdelnie, és a pap szavait De igyekeztem is máskor a libákra vigyázni. A betű megtanítása apám érdeme. Nagyon szerette a könyvet, pedig a szemei gyöngék voltak. Iskolás ko­romban azt szerettem a legjobban, mikor a tanító úr a háborús élményei­ről beszélt. Úgy hallgattam, olyan áhí­tattal! Nem köllött mondani neki, hogy tanuljam a történelmet, minden érde­kelt. Úgy látszik, az vonzott engem a könyvekhez is: a történelem. Elszegődtem szobalánynak. Ott nem érdekelt a város, az utca - ha­nem a könyvek aztán lekötöttek. Be­iratkoztam a városi könyvtárba, fillére­kért lehetett akkor jobbnál jobb könyveket kölcsönözni. A gazdasszo­­nyom és a gazdám is nagyon szeret­tek olvasni, könyvtáruk volt, s nekem is megengedték, hogy olvassak. A könyvekben megtaláltam minden szórakozást. 1944-ben férjhez mentem. Három lányom van. Akkor fogant meg először az agyamban, hogy verset Írjak, ami­kor a kislányaim hozták haza az isko­lából a verseiket meg a könyveiket. Mikor azokat lapozgatom, hát látom: jó kis versikék vannak azokban. Gondol­tam: ilyet én is tudnék! Hát elkezdtem a versírást, aztán ment egymásután. 43 megjelent ver­sem van. Az Új Szóban, a Szabad Földművesben közölték - még a pio­nírok lapjába is írtam. Nagyon örültem neki, mert bár én egyszerű asszony vagyok, de szerintem mindegy, hogy a tollat ki ragadja a kezébe: ha a kopo­nyája nem üres, akkor tudhat. írtam már elbeszéléseket is, aztán derült ismételni. No János, nyilatkozzál! Is­ten engem úgy segéljen..És János hiba nélkül elmondta az esküt. De a csuklóm nem engedte el. Aztán következtem én az eskütételre.- No, Rozika, nyilatkozzál! Isten engem úgy segéljen...- Itten nekem ne meséljen.- Nagyasszonyunk a Szűz Mária...- Nagyasszonyunk a nagybélű Par­ma Kata.- és Istennek minden szentjei...- És Istvánnak minden vermei.- hogy a jelenlevő Jánost sze­retem...- Hogy a jelenlevő Jánost elverem.- Istennek rendelése szerint...- Kétkezi mestersége szerint.- És hogy őtet el nem hagyom..- Követni nem fogom vakon.- holtomiglan, holtáiglan...- A Jászfalu Koltáig van.- semminemű viszontagságban...- Ilyennemű haszontalanságba.- Isten engem úgy segéljen!- Nem érvényes! - kiáltottam. -Mert csak szalmagyűrű van az uj­jamon! De az öreg Izsák pap elkiáltotta magát:- Te János, hát meg se csókolod a hites feleségedet? Nem kellett Jánost biztatni: úgy be­lecsókolt a számba, hogy fulladoztam. Násznép még soha annyit nem derült, mint az én eskütételem alatt.- Hunnan a nehézségéül jutott eszedbe annyi marhaság, te jány?- kérdezte az aratógazda. Az aratás végeztével ki erre, ki arra ment, de sokáig emlegették az eskü­vőt a tarlón. Én sorra utasítottam el magamtól a kérőket. Az én búzake­resztes vőlegényem sokáig nem köze­lített felém, mígnem egyszer, negyvenhárom nyarán annyit üzent: várjak rá, míg vége nem lesz a véron­tásnak. És én vártam. S a sok év után még egy évet vártam. Vigyáztam ma­gamra nagyon a felfordult világban- az én szalmagyűrűs esküdt uram­nak. De a felém vezető útját befújta a fergeteg. a jónép. Sokan gratuláltak, s ez ne­kem bizony nagyon jólesett. A téma az úgy adódik. Megtörtént, hogy azt az esetet írtam le, amit a vo­natban hallottam. Kicsit kiszíneztem - kiadták azt is. Egyszer egy kisfiú a párkányi szavalóversenyen első dí­jat nyert egyik versemmel... Minden vágyam az volt, hogy a lá­nyaim továbbtanuljanak. A szövetke­zeti kereset mellett nem volt könnyű, de mindhárman gazdasági iskolát vé­geztek. A legidősebb három nyelvet beszél, a középső a magyar és szlo­vák mellett az oroszt, németet és az amerikai angolt, a harmadik lányom is az amerikai angolt szorgalmazza ne­gyedik nyelvként. Örülök, hogy az unokáim is jól tanulnak, s bízom ab­ban, hogy aki tanul, aki tud: nem lesz elveszett ember. Hatvanéves koromban nyugdíjba mentem, de nem hagytam abba a munkát: elszegődtem kapuőrségbe és mázsamesternek. Nagyon szere­tem azt a pénzt, amit én megkeresek. Tizenöt évig benne voltam a folklór­csoportban. Jó volt a siker: volt első díjas műsorunk is. Előszedtük a régi libapásztorjátékokat, sorba raktam. Régen voltam libapásztor, de megma­radt a fejemben a sok játék. Meg a balladák is, amiket gyerekkoromban hallottam. Önök is hallhatták már a rá­dióban. Van egy titkos vágyam: ha még megérem, megírom az élettörténete­met. Mert bizony eseménydús volt az én sorsom. S még valami: szerintem az még nem öreg, akinek az agya jól működik." KÖZREADJA: HARASZTI MÁRIA Péli Fazekas Rozália Emlékezik ' nagyapám... Gyalog jártam életemben, nem volt lovam, szekerem. Nem volt csak egy ásóm, kaszám, meg a kérges tenyerem. Úgy elnéztem elmerengve: de szép is a reggel, Mire a nap előbukkant, Kiértem a renddel. Búzakereszt árnyékában pajkos kedvem támadt, Elkísértem énekemmel a víg pacsirtákat. Piros pipacs, búzavirág volt kalapom mellett, De a búza, ringó búza Mindig másnak termett. Péli Fazekas Rozália Részaratók Részlet az elbeszélésből A magyar népiskolai oktatás Csehszlovákiában 1918—1938 III. Az iskolai magyartalanítás második stádiuma A Felvidéken az iskolai magyartalanítás első stádiumában a szlovák és rutén többségű vidékek magyar iskoláinak megszüntetése, illetve szlovákká, eseten­ként ruténné változtatása volt a cél. A szlovák és rutén többségű községek magyar iskoláinak szlovákká vagy ruténné tétele ellen nem is lehetne kifogá­sunk, csakhogy ezt az iskolai nacionalizálást a csehszlovák állami és iskolaügyi hatóságok oly nagy buzgalommal hajtották végre, hogy a szlovák és rutén többségű vidékek magyarsága - tehát a szórványmagyarság - teljesen iskolák nélkül maradt. Egyedüli kivétel a Sáros megyei Eperjes, ahol a Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt mindvégig megmaradt a magyar tanítási nyelvű evangélikus elemi iskola, sőt 1926-ig még a gimnáziumnak is volt egy csonka magyar tagozata. A magyar iskolák tehát az impériumváltást követő egy-két éven belül mindenütt visszaszorultak a szorosan vett magyar etnikai területre. Nem sokkal ezután azonban elkezdődött az iskolai magyartalanítás második stádiuma, amely egészen a köztársaság felbomlásáig, illetve az 1938. november 2-i bécsi döntésig és az azt követő országhatár-módosulásig tartott. Ez abban nyilvánult meg, hogy elkezdődött és egyre intenzívebbé vált az államnyelvű iskolák szervezése a magyar etnikai tömb városaiban és falvaiban. Mihelyt erre valahol kimutatható volt a törvényesen előírt gyermekmennyiség, a csehszlovák iskola­ügyi hatóságok azonnal megszervezték a szlovák - Kárpátalján a rutén vagy a cseh - tanítási nyelvű iskolát. A szláv elem gyors térhódítása főleg a városok­ban tette lehetővé az államnyelvű iskolák megnyitását. A magyar iskolák elsorvasztását a tanügyi hatóságok helyenként akár törvénysértő módon is igyekeztek elősegíteni. Kárpátalján például 1922 nyarán rendeletileg megtiltották a görögkatolikus és izraelita vallású magyar gyermekek felvételét a munkácsi római katolikus magyar tannyelvű elemi iskolába, miköz­ben az iskola vezetését megfenyegették, hogy e rendelkezés be nem tartása az egész iskola létét veszélyezteti. A görögkatolikus és zsidó szülők minden ellenvetése hiábavalónak bizonyult, mivel gyermekeiket csakis a rutén elemi iskolába vették fel. Hasonló intézkedés történt a polgári iskola vonatkozásában is. Az iskolai magyartalanításnak azonban „kifinomultabb" eszközei is voltak. A szlovák iskola felállítását - és ezáltal a magyar fokozatos elsorvasztását - sok helyen az e téren joggal hírhedtté vált Szlovák Liga (Slovenská liga) „vette kezébe". A Szlovák Ligát 1920. október 22-én hozták létre Pozsonyban. A nemzeti terjeszkedés vágyától égő radikális szlovák értelmiségieket tömörítő szervezet hivatalosan csupán azt a célt tűzte maga elé, hogy Szlovákiának azokon a vidékein, ahol a szlovákság kisebbségben vagy szórványokban él, szlovák óvodákat, elemi és polgári iskolákat létesítsen és tartson fenn, hogy ezáltal, úgymond, megóvja a szlovák gyermekeket az elnemzetietlenítés veszélyétől. A Szlovák Liga tevékenysége jóval túlment ezen a célkitűzésen, mivel - amint később nyilvánvalóvá vált - fő törekvése a nemzeti kisebbségek által lakott területek minél szlovákabbá tétele lett. Az egyesület - élvezve az államhatalom hathatós politikai, erkölcsi és anyagi támogatását - gyors fejlődésnek indult. Központja Pozsonyban volt, de körzeti titkárságai működtek a jelentősebb vidéki városokban is. Szívós szervezőmunkája eredményeként 1938 októberében már 440 helyi szervezete volt Szlovákia-szerte, s ebből 231 működött magyar vidéken. A Szlovák Liga a nemzeti kisebbségek által lakott városokban és falvakban, persze, leginkább a magyar nyelvterületen, sokszor már 8-10 „csehszlovák" iskolaköteles gyermek számára megszervezte az államnyelvű iskolát. A tanítás a díszes, modernül felszerelt iskolában tehát többnyire csak néhány gyermekkel indult. Ezután következett a szegényebb sorsú magyar szülők gyermekeinek beédesgetése a szlovák iskolába. A Szlovák Liga iskoláiban ugyanis ezeket a gyermekeket ingyen ellátták tankönyvekkel, sőt még ruhával is, biztosították számukra az ingyenes iskolai étkeztetést stb. Az anyagi előnyök biztosítása és a látványos propaganda bizony sok magyar családot rávett arra, hogy gyerme­keit a Szlovák Liga iskoláiba írassa be. Az ilyen lélekvásárlás nem mindig és nem mindenütt érte el a célját, sokszor megtörtént azonban, hogy a Szlovák Liga iskolája sikeresen hódított a magyar falvakban. S természetesen, ahogy izmosodott a szlovák iskola, úgy sorvadt a magyar. A szlovák iskola térnyerése sok helyen eredményezte végülis a magyar iskola megszűnését. Így aztán voltak olyan 70-80 százalékban magyar többségű községek, amelyekben egyáltalán nem maradt magyar iskola, ellenben virágzott a szlovák. Példaként megemlite­­hetjük Csécs, Csenke, Előpatony, Gyürki, Hegy, Hegyi, Kisbér, Kismagyar, Macháza, Makranc, Sirak, Süly, Tompa, Tonkháza stb. községeket. Mindent egybevetve: a Szlovák Liga a köztársaság fennállásának utolsó teljes tanévében - az 1937/1938-as évben - összesen 72 magyar községben tartott fenn államnyelvű iskolákat. Jellemző, hogy a magyar iskola felszámolására leginkább azokban a magyar falvakban kerülhetett sor - erre már a korabeli ellenzéki magyar sajtó is rámutatott -, amelyekben a kormánytámogató aktivizmus már „legyöngitette a nemzeti lélek ellenállóképességét, s alkalmassá tette a talajt a magyar iskola föladására". A Szlovák Liga is rendszerint azokban a magyar falvakban próbálkozott Liga-iskolát létesíteni, amelyekben „az agrárpárt politikai agitációja elvégezte már a lelki pionír-munkát" - mutatott rá egyik elemző vezércikkében a magyar pártok központi napilapja. Az államnyelv oktatása Az államnyelv oktatására a nemzeti kisebbségek iskoláiban a csehszlovák iskolaügyi gyakorlat is súlyt helyezett. A 226/1922. sz. te. 1. paragrafusa az államnyelvet csupán az elemi iskolák fakultatív tantárgyai között említette, azzal a külön nyomatékkai, hogy az Iskolaügyi és Népművelési Minisztérium az államnyelv oktatását az egyes nemzetiségi iskolák számára kötelezővé is teheti. Ugyanennek a törvénynek 2. paragrafusa hasonlóképpen intézkedett az állam­nyelv oktatásáról a nemzeti kisebbségek polgári iskoláiban is. A húszas évek folyamán fokozatosan valamennyi feívidéki magyar népiskolá­ban bevezették az államnyelv oktatását. Az oktatás hatásfoka eleinte azonban a legtöbb helyen szinte a nullával volt egyenlő, mivel az a magyar pedagógusré­teg, amely még az impériumváltás előtt szerezte képesítését, többnyire egyálta­lán nem beszélte a szlovák, cseh vagy rutén nyelvet. A 276/1920. sz. te. értelmében mindazok az elemi és polgári iskolai tanítók, akik oklevelüket 1918. december 31-ike előtt magyarországi tanítóképző intézetekben szerezték, 1923. december 31-ig kötelesek voltak vizsgát tenni az államnyelvből, valamint a Csehszlovák Köztársaság honismeretéből, mivel a tanítói képesítésüket a csehszlovák iskolaügyi hatóságok csakis e feltételek teljesítése után voltak hajlandók elismerni. A régi magyar tanítóság többsége azonban ha alávetette is magát a képesítő vizsgának és a szlovák nyelv alapjaiból is levizsgázott, az állam nyelvét a valóságban nem volt képes rendesen elsajátítani, annál is inkább, mivel színtiszta magyar vidékeken működött. Az államnyelv oktatása a magyar elemi iskolákban így aztán valóban nagyon alacsony hatékonyságú volt. (Holnapi számunkban folytatjuk) POPÉLY GYULA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents