Szabad Földműves Újság, 1991. április (1. évfolyam, 37-61. szám)

1991-04-09 / 43. szám

1991. április 9. ÚJSÁG Pusztították járványok, háborúk dúltak, tűzvé­szek és természeti csapások szegényítették - mégis, újra meg újra talpra tudott állni a FALU. A főnix madárhoz hasonlóan - amely önön hamvaiból éledt újjá - megteremtette a boldogu­láshoz szükséges életfeltételeket. Eme régi idők eseményeivel és tanulságaival még nem foglalkozott a hazai magyar sajtó. Most induló sorozatunkban azzal szeretnénk pótolni ezt a hiányt, hogy településeinket végig­járva felkutatjuk és közkinccsé tesszük ősi örök­ségünk legértékesebb „aranyrögeit“. Vagyis: a mindenkori parasztembernek, a népnek mind­azon tapasztalatát, leleményességét, amelyet a nehéz idők során szerzett. Vakok módján járnánk, ha nem vennénk észre, hogy a közöt­tünk élő falusi öregek intelmei jelenthetik szá­munkra a gyökeret, a megtartó erőt. Hajoljunk össze közösségekké a bölcs öregek fölött, mert csak így lesz reményünk, esélyünk a szellemi és gazdasági megújhodásra. „Mondandóm van a földnek...“ A mészkőfennsíkon meghúzódó festői falucska, Szilice egyik legidő­sebb lakosa a 81 esztendős Mezei Sándor. Ő a falu élő krónikása, sőt évtizedeken keresztül tevékeny szol­gálója: közel húsz éven át vezette a Csemadok helyi szervezetét, négy esztendeig volt a szövetkezet elnöke, és ugyanennyi időt töltött a helyi nem­zeti bizottság élén. Most itt ülök vele szemben, családi házának konyhájá­ban, hogy együtt barangoljuk be életé­nek ösvényeit. S miközben a felesége szalonnát, kenyeret és bort tesz az asztalra, az idős embernek kérdezet­­lenül is megered a nyelve.- Mondandóm van a földnek - kez­di, távolba révedő szemekkel, mintegy magának. Nem zavarom közbeszó­lással; és csakugyan, néhány másod­perc múltán megváltozott hangon foly­tatja, mintha csak most tudatosítaná a jelenlétemet. Várakozásteli tekinte­tem az övébe kapcsolódik.-A földművelés olyan állandó, is­métlődő és mindig jelenlevő közege volt ennek a vidéknek, mint maga az idő és a történelem. A legszűkösebb időkben is eltartott,, mert mindig létez­nünk kellett valahogy. Emlékszem: if­júkoromban a szilicei határ ezerkét­száz ember számára biztosította a munkát és a megélhetést. Már akkor megtanultuk, meg kellett tanulnunk, hogy összefogással, az emberekben és a termőföldben rejlő adottságok tisztességes kihasználásával igenis talpon lehet maradni, a legnehezebb időkben is. Ma hétszázan lakják ezt a világtól elzárt falut, és az embereket kétségek gyötrik: mi lesz velünk? A gondok talán akkor kezdődtek, amikor - magára maradt a falu. Elvet­ték tőlünk az iskolát, levitték a „völgy­be". A szövetkezet sem tudta megtar­tani a munkaerőt az egycsapásra hát­rányossá vált helyzetben. A legjobb, legrátermettebb dolgozók elmentek, a helyükbe, ha jött egyáltalán valaki, azok idegenek voltak, akikből hiány­zott az ősi föld szeretete. Mi, ha kellett, késő estig az erdei kaszálókon marad­tunk, amíg össze nem gyűjtöttük a szénát; akár a mezőn is háltunk, tuskótüz mellett. Olyasmi nem fordul­hatott elő, hogy akár egy szál pené­szes takarmány kerüljön az állatok elé! Aztán: a legjobb búzatermő szán­tókat is felszámolták, „szakaszos le­gelőkké“ alakították. Pedig a mi lege­lőink addig eltartottak két tehéncsor­dát, egy ökörgulyát, egy borjúcsordát, egy sertéskondát, egy ménest és több juhnyájat - összesen legalább kétezer állatot. Most alig egy tucatnyi tehén lézeng a „modern“ legelőkön. Vagy a rétjeink, a gyönyörű fennsíki rétek: olyanok voltak, mint a végtelen virá­goskert. Gyógynövények illatoztak, szamóca virított rajtuk. A mértéktelen vegyszerezés következtében mára csak a szálas fű maradt meg, de az is olyan mint a drót, a tehenek le sem hajolva gázolnak át rajta. Elhallgat egy pillanatra, hátradől a székben, de szinte nyomban újra elörehajol, és gombolyítja tovább az emlékek fonalát:- A víz itt, a karsztfennsíkon mindig is az életet jelentette. Tele volt a hatá­runk gómeskutakkal, mellettük fara­gott itatóvályúk álltak, amelyekben mindig friss és hús volt az életet jelen­tő folyadék. Ezek mind eltűntek: beta­­postatták a marhákkal vagy telehor­­datták kővel, mondván: „a traktornak nem kell víz". Manapság vaslemez tartályokban tárolják a mezőn az ivóvi­zet. Nyáron felmelegszik és megpos­­had, az állatok undorodva fordítják el fejüket, tikkadtan, a szomjúságtól ét­vágytalanul ténferegnek, amíg be nem hajtják őket .. Mi idősebbek látjuk a hibákat, de tanácsainkkal, útmutatásainkkal nem szólhatunk bele az irányítás meneté­be. Nagy hibának vélem, hogy vezető­ink leszoktak és bennünket tagokat is leszoktattak a tagsági gyűlésekről. Rosszul gondolkodik az a vezető (vagy vezetőség), aki önmagától nem lát okosabbat. Ki kellene kérni vala­mennyiünk véleményét a hogyan tovább eldöntéséhez. A múltban a kis­bíró körbedobolta a falut gazdagyülés­­re, és tele is lett emberekkel az a jó öreg kultúrház, amelyet le akarnak bontani. Ahelyett, hogy kijavítanák és indítanának benne valamilyen szolgál­tatást. A házi pokrócszövést is fölele­veníthetnék, úgy hallom, valutáért ke­resik az ilyesmit. A falunak mindenkor és most is fenn kell magát tartania. A siránkozás helyett közös gondolkodásra és cse­lekvésre van szükség. A mi generáci­ónk sem volt könnyebb helyzetben, mint fiataljaink. Mi mégis szinte min­denből önellátók lettünk. Szombato­kon szekereken vitték az élelmet, len­csét, babot, borsót, baromfit, tojást, mézet, tejet a rozsnyói piacra. Az asz­­szonyok batyuztak. Nyáron még szé­nát is hordtunk, ősszel pedig burgo­nyával árasztottuk el a várost. A határ­ban százszámra ültettük a gyümölcs­fákat, termettek is szépen, amíg java részét ki nem pusztították. A „faisko­lát“ a gróf alapította. A hatvanas évek­ben még több mint hetvenezer korona hasznot hajtott egy szezonban. Úgy beszélik, most nagyon ráfizetéses. A legelőket díszítő szúrós bokrokról vagonszám szedtük és adtuk el a bo­rókabogyót. Harmincháromban a taní­tó istállóját tejcsarnokká alakították át. Közpénzen felszerelést (szeparátort, tejfokozót és egyebeket) vásároltunk, egy vállalkozót elküldtünk kéthetes tanfolyamra, majd beindítottuk a kisü­zemet. A gazdák nagy megelégedé­sére a tejfeleslegből vajat, túrót és sajtot készítettünk, amit egy szolgála­(A szerző illusztrációs felvétele) tos szekéren hordtunk naponta a vá­rosba. Nemrégen a szövetkezet is megkezdte helybeli tejkimérést, de az állatorvos „egészségügyi okokból“ betiltotta az árusítást. Hát képtelenek kiválasztani vagy tíz egészséges te­henet, hogy ezek tejével elláthassák a falu népét??? Bezzeg mi magángazdák még Hi­telszövetkezetet is alakítottunk a falu­ban. Ha valakinek például elpusztult a lova bement pénzért és másnap mehetett a vásárra, hogy pótolja a veszteséget. Vagy ha leégett vala­mije, máris kéznél volt a segítség. Volt üzletünk, kerékgyártónk, ko­vácsmesterünk. Volt hatalmas kiterje­désű erdőségünk. Ha az erdőinket vissza tudnánk szerezni, évente milli­ókat kereshetnénk a fával. A múltban naponta hetven szekér fát szállítottunk a vagonokba... Faszenet is égethet­nénk eladásra, mint régen. Akkor még a követ is pénzzé - azaz mésszé - változtatta a szilicei ember. Nagya­pám idejében sörgyárat is üzemeltet­tek a falu jégbarlangjában! S még a csupasz jégből is pénzeltek: a nyári kánikulában zsupkötegek közé rejtve szállították a „hűvösséget“ a buda­pesti kereskedőknek... Tengernyi volt a teendő, de hagyo­mányainkról, kultúránk ápolásáról nem feledkeztünk meg. Arra is szakí­tottunk időt - mert ösztönösen szük­ségét éreztük -, hogy télen fonóhá­zakba járjunk és színházat játsszunk. Dalolva ébredt, dolgozott és tért nyu­govóra a falu. Ha most valaki nótaszó­val menne az üzletbe, kiröhögnék és menten bolondnak nyilvánítanák... jó­magam is hozzájárultam ahhoz, hogy ország-világ népe megismerhesse a híres szilicei verbunkószenét és tán­cot. Ez is szívdobogtató örökségünk tartozéka, nem lenne szabad elkótya­vetyélni. Mert a népzene, a népdal és a néptánc egy másfajta idöérzetet és életformát sugall, egy sietség nélküli idöérzetet és életformát. Egy férfias kézszorítás és a gyö­nyörű kis falu panorámájának emléké­vel ballagok a buszmegálló felé. Köz­ben akaratlanul is fel-felzendülnek bennem első szavai, amelyek meg­előzték - és jó, hogy megelőzték - az én kérdéseimet: „Mondandóm van a földnek“... KORCSMÁROS LÁSZLÓ 5 Drámai fordulatok jellemezték az elmúlt két-három évben a világ gyapjúpiacát. A rend­kívül élénk kereslet, valamint a fino­mabb gyapjútípusokból kialakult kíná­latszűke 1988-ban és 1989 első felé­ben a raktárak kisöpréséhez és re­kordmagasságú árakhoz vezetett. A szinte napról napra növekvő árak hatására mozgásba lendült a spekulá­ció is, tovább erősítve a valós piaci tényezők árfelhajtó hatását. Az ered­mény: a két említett szezonban a gyapjúárak a minőségtől függően 50-104 százalék közötti mértékben, átlagban 17 százalékkal emelkedtek. Reakciók az áremel kedésre A termelők és a felhasználók termé­szetes reagálása a heves áremelke­désre más, részben előre nem látható tényezőkkel párosulva, rövid időn be­lül fordulatot okozott a gyapjúpiaco­kon, túlkínálathoz, a piaci egyensúly teljes felborulásához vezetett. A magas árszínvonal a termelőket természetesen az állatállomány növe­lésére ösztönözte. E törekvések és a rendkívül kedvező legeltetési feltéte­lek eredményeképpen a világ gyapjú­termelése az 1989/90-es szezonban, az előző évi 7 százalékos bővülés után, újabb 5 százalékkal emelkedett. Ráadásul a készletek is nőttek, így a kínálat több mint bőséges volt. a küszöbárat valamennyi minőségnél 20 százalékkal csökkentette. Remél­ve, hogy az alacsonyabb árak hatásá­ra megélénkül a kereslet. Ez azonban mindeddig nem következett be. A felhasználók az eladatlan gyapjú­hegyek láttán talán további árcsök­kentésben reménykednek. Legalábbis erre utal, hogy a felhasználói készle­tek apadása ellenére egyelőre nem sietnek a gyapjú vásárlásokkal. Sokan úgy vélik, hogy az árcsökkentés még mindig nem a tényleges piaci viszo­nyokat tükrözi, csupán egy lépést je­lentett ebbe az irányba, s érdemes várakozni. Az AWC azonban kizárja az újabb árcsökkenést, szerinte a je­lenlegi átlagos kilogrammonkénti 700 ausztrál dollárcentes árszínvonal a következő két évben fennmarad. Teher a készletek raktározása Mindenesetre az új szezonban az AWC már az időközben heti 140 ezer bálára korlátozott aukciós kínálatnak is 60-70 százalékát kénytelen átven­ni. Ennek finanszírozása, valamint a hatalmas készlet raktározása óriási terhet jelent számára. A kormány ugyan az AWC e célra felhasználható hitelkeretét 2500 ezer ausztrál dollárra emelte, a jelek szerint azonban a gyapjútestület adósságállománya már 1990 végére meghaladja ezt. Megoldás: a jelenlegi árrendszer felszámolása Gyapjúhegyek a raktárakban Természetes volt a gyapjúfeldolgo­zók reagálása is a magas árakra: csökkentették a gyapjú felhasználá­sát, s növelték az egyéb olcsóbb textil­szálakét. Ráadásul a fejlett gyapjú­iparral rendelkező országok a korábbi­­spekulációs vásárlások eredménye­képpen meglehetően nagy készletek­kel is rendelkeztek, így újabb beszer­zéseiket minimálisra korlátozták az 1989/90-es alacsonyabb árak mellett is. Mindez előre kiszámítható volt. Nem lehetett viszont előre látni, hogy Kína és a Szovjetunió vásárlásai szin­te teljesen kiesnek. Alapvetően ennek volt döntő jelentősége a gyapjúeladá­sok visszaesésében. Ettől eltekintve is úgy tűnik, hogy a ruházati gyapjú ter­melésében meghatározó szerepet ját­szó ausztrál gyapjúipar rosszul ítélte meg a piacot, s ezért most igen nagy árat kell fizetnie. Mi válthat ki árcsökkenést A kedvezőtlen jelek már az előző szezonban is világosan látszottak. A termelés visszafogása, a magasan tartqtt garantált minimális árak azon­ban a termelőket erre továbbra sem ösztönözték. Ráadásul a legeltetési viszonyok továbbra is szokatlanul kedvezőek, így a gyapjútermelés a bőséges kínálat ellenére a folyó szezonban tovább nő. Az induló kész­letek közel négyszeres mennyisége miatt világszerte 19 százalékkal több gyapjú áll rendelkezésre, mint az elő­ző szezonban. Az AWC már az előző idényben is az aukciókon felkínált gyapjú 50-60 százalékát kénytelen volt felvásárolni és raktározni. Ennek ellenére úgy vél­te, hogy a termelők gyapjúadójának 8- ról 25 százalékra emelésével elkerül­hető az árak csökkentése. Az ausztrál kormány azonban az AWC és a ter­melők heves tiltakozása ellenére má­jusban, egy hónappal a szezon vége előtt, drámai lépésre szánta el magát: A kormány 500 millió ausztrál dollár hitelkeretet is megszavazott a Szov­jetuniónak, ebből 400 millió dollárt gyapjúvásárlás céljára, de csak akkor veheti igénybe, ha kiegyenlítette ko­rábbi tartozásait. S hogy Kína ismét jelentős vásárlóként jelenjen meg az aukciókon, erre valójában nem sok esély van. Japán és a nyugat-európai országok elóbb-utóbb kénytelenek lesznek növelni vásárlásaikat, de mindezek együttesen sem hozhatnak lényeges változást. Szabad gyapjú piacot A kínálatot kell alapvetően a keres­lethez igazítani. A magyar kormány által elrendelt 20 millió juh kényszer­­vágása is csak enyhítheti a jelenlegi túlkínálatot. Egyesek szerint ennél jó­val több állatot kellene vágóhídra vin­ni. Az ideális az lenne, ha a termelést évi 750 ezer tonnára sikerülne csök­kenteni. Az erre vonatkozó tervek és az 1991/92-es szezonra beígért kvó­tarendszer azonban bizonyosan nagy tiltakozást vált majd ki. Nemcsak a gyapjútermelők ellenállására lehet számítani, hanem a hústermelőkére is, hiszen a kényszervágások nem javítják az egyébként is gondokkal terhes húspiacot. Mind többen úgy vélik, hogy nem adminisztratív eszközökre van szük­ség a gyapjúpiaci egyensúly megte­remtéséhez, hanem szabad gyapjúpi­acra: vagyis a 18 évvel ezelőtt kialakí­tott, a termelőket szinte minden koc­kázattól mentesítő minimális árbevé­teleket garantáló árrendszer felszá­molására. így vagy úgy, de a terme­lőknek mindenképpen fizetniük kell a korábbi magas árakért, s még lega­lább két nehéz évre kell számítanunk. A gyapjúipar viszont stabil nyers­­anyagárakkal számolhat az elkövetke­ző években. (Mm) ✓

Next

/
Thumbnails
Contents