Szabad Földműves Újság, 1991. április (1. évfolyam, 37-61. szám)
1991-04-27 / 59. szám
1991. április 27. ÚJSÁG Vélemények a Csemadokról A Csemadok legyen Az önszerveződés élesztője Beszélgetés Gyurcsík Ivánnal Csakis így teremthetünk kultúrát, művelődésügyet szolgáló új Csemadokot. Ehhez persze az kell, hogy a kultúra, a művelődésügy híveinek szándéka érvényesüljön, s ne a politizálni vágyóké. Bizonyos, hogy a politizálási hajlam még sokáig kisérteni fog a Csemadokban. Ezzel számolnunk kell. Éppen ezért jó lenne, ha a politikai mozgalmaink maguk szavatolnák a Csemadok depolitizálását, és kivonnák reprezentáns politikusaikat a szervezet vezetőségéből. Ez most mindenképpen hasznára válna a Csemadoknak. A félreértések elkerülése végett, én nem arra gondolok, hogy a Csemadok tagjai ne legyenek a különböző politikai mozgalmak tagjai. Éppen ellenkezőleg: ki-ki a maga meggyőződése alapján támogassa a törekvéseiket, politizáljanak a politikai mozgalmakban, de amikor a Csemadok talajára lépnek, váljanak a kultúra híveivé, és pártpolitikai sarujukat hagyják a kapu előtt. Természetesen jó lenne, ha a politikai tömörülések nem csupán a depolitizálásban segítené a Csemadokot, hanem ki-ki a maga posztján és módján - kormánypárti tömörülés a kormánypolitika szintjén, ellenzéki tömörülés a maga ellenzéki lehetőségeinek szintjén - segítené a szervezetet, a benne folyó népművelési, kulturális tevékenységet. Éé ez máris felveti a kérdést: miféle kultúrát is ápoljunk a Csemadokban? Bizonyos, hogy ez a kultúra többé nem lehet olyan „egységes“ szellemiségű, mint amilyen eddig volt, már ha valaha is egységes volt, hiszen ez az elv már évekkel ezelőtt csődöt mondott, s mindinkább előretört a csoportigények kielégítése. Tehát amikor az egységes szervezeti struktúra megváltoztatásán fáradozunk, egyúttal az egységes kultúra nimbuszának leáldozását is tudomásul kell vennünk. Sokszínű, különböző szintű, formájú, szellemiségű kultúra művelése felé kell elindulnunk egy szervezetileg is tar,ka, változatos Csemadokon belül. Ezt a lehetőséget mindenképpen magukban hordozzák azok a klubok, szakmai társaságok (nem a legszerencsésebb elnevezés), amelyek már évtizedekkel ezelőtt kísérletet tettek a megalakulásukra, de az akkori sztálinista struktúra ezt egyszerűen nem tűrte, és amint a fellángolt vita mutatja, most sem tűri, most is útját akarja állni, mert ugye ismét újjáalakultak a Csemadok kebelében, a szervezet mellett, de mindenképpen a szervezet tagjainak ösztönzésére, s megint falat emelnek eléjük az olyan otromba vádakkal, mint amilyenekkel a pártállamban is illették őket, vagyis hogy holmi „elit“ kívánja ráerőszakolni akaratát a Csemadokra, főleg a falusi szervezetekre. Pedig köztudott, hogy ezeknek a szakmai társulásoknak a tagbázisa többségében falusi színjátszókból, néptáncosokból, énekkartagokból stb. toborzódik. Ugyanakkor persze látnunk kell azt is, hogy a társaságok egynémelyikében valóban kísérlet történik a „profi kultúránk“ támogatására, megteremtésére, művelésére, hiszen ilyen profikultúra nélkül nem létezhetünk, hosszútávon nem maradhatunk fenn, és lényegében színvonalas amatőr mozgalmak sem létezhetnek. Úgy gondolom, hogy az ilyen kulturális, népművelő tevékenység joggal és okkal tarthat igényt az állami támogatásra, hiszen kiegészíti, teljesebbé teszi az állam kulturális küldetését, és ha a politikai mozgalmaink valóban segíteni kívánják a Csemadokot, akkor a politika szféráiban mindent megtesznek annak érdekében, hogy a Csemadok ezt az állami támogatást meg is kapja. Állami támogatás nélkül ugyanis a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok közt illuzórikus a színvonalas nemzetiségi kultúra és a Csemadok fenntartása. Ezt világosan kell látnunk! Ez persze azt is jelenti, hogy a Csemadoknak is mindent meg kell tennie, hogy ezt a támogatást elnyerje. Egy ilyen rövid írásban természetesen lehetetlen minden, a Csemadok jövőjét érintő kérdésre kitérni. A jövő mutatja majd meg, és persze a Csemadok mostani közgyűlése is, hogy a szervezet az egész csehszlovákiai magyar kultúra érdekében elindul-e ezen az úton. SZÓKE JÓZSEF Másfél évvel ezelőtt, a novemberi eseményeket követően a Csemadok nem kis hozzájárulásával a csehszlovákiai magyarság az új viszonyok között is meg tudta szervezni sorait és képviseletét. A szervezetben megkezdett átalakulás azonban nem ment végbe. Személycserére sor került ugyan, a szemléletváltás azonban nem történt meg. Gyurcsík Ivánt, mint a Csemadok OV Elnökségi tagját, a tisztújítás egyik résztvevőjét kértük fel beszélgetésre.- A Csemadok volt titkára hogyan értékeli a totalitárius rendszer bukása után a szervezetben végbement változásokat?- A többi Csemadok-dolgozóval együtt túlságosan későinek, tartalmi szempontból elégtelennek tartottuk az akkori Csemadok KB Elnökségének állásfoglalását. A Csemadokban sztrájkbizottságot hoztunk létre, s a 124 aláírással hitelesített véleménynyilvánításunkat eljuttattuka Nyilvánosság az Erőszak Ellen koordinációs központjába, a rádióhoz és a sajtóhoz. A vezetőséget a központi bizottság szólította fel. Ezen a decemberi közgyűlésen engem titkárrá választottak meg. Rehabilitálták a hatvannyolcasokat - köztük Dobos Lászlót, Szabó Rezsőt. Akkor javasolták Varga Sándort a szlovák kormány miniszterelnök-helyettesi tisztségébe. Decemberben jött haza Duray Miklós is. A társadalmi életben nagyon gyorsan peregtek a változások: kormány- és köztársasági elnök választására került sor. Nem sikerült azonban létrehozni a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok kérdéseivel foglalkozó szövetségi minisztériumot. Az eufória első szakaszában még nem jelentkeztek a nacionalizmus, a kisebbségellenesség jelei. A Csemadok tagsága nem tudta elég hitelesen felmérni a helyzetet: milyen változásokat kell eszközölni az új viszonyok között. Ez a bizonytalanság rányomta bélyegét a márciusi rendkívüli közgyűlésre, amelyet úgy minőséthetnénk, hogy a tagok először mondhatták el őszintén a negyven év alatt összegyülemlett keserveket.- Ezzel párhuzamban a politikai mozgalmak részéről a Csemadok megszüntetését kezdeményező törekvések jelentkeztek..- Ha visszanyúlunk a régmúltba, akkor a Csemadok megalapítása kapcsán elmondhatjuk, hogy a szervezet a kommunista párt ösztönzésére jött létre. Az volt ezzel a célja, hogy a társadalmilag teljesen lebénult magyarságot bekapcsolja az ország vérkeringésébe. A Csemadok tulajdonképpen besegített az efsz-ek, a nemzeti bizottságok megalakításába. Érdekvédelmi tevékenységet azonban nem volt szabad kifejtenie. Csak „népi táncolós“ szinten maradhatott. Az 1968-as politizálása miatt kizárták a Nemzeti Frontból. Majd amikor 1987-ben visszavették, az a szándék vezérelte a kommunista párt vezetését, hogy könnyebben ellenőrizhető legyen a Csemadok munkája. Tény az, hogy a pártközpont által irányított vezetés munkája alapján nem lehet az egész Csemadokot elítélni, mint ahogy ezt annak idején az FMK tette a megtisztítás helyett a likvidálás mellett foglaltak állást, l-jogyan lehetne azonban megszüntetni azt a több mint 90 ezer tagot számláló szervezetet, amely negyven éven keresztül összefogta a magyarságot, és amely a nyelvet és a kultúrát ápoló fórumot jelentette.- Milyen felétetek mellett vehetett részt a magyar kisebbség a választásokon?- A politikai pártokról szóló törvényből nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy tömegbázissal rendlekező Csemadok „játékon kívül“ van. Nagy volt a tét: vagy pártot alakítani a Csemadokból, vagy külön politikai mozgalmat létrehozni. Mint tudjuk, az utóbbi teljesült.- Felmerült az a kérdés is, hogy a vezetőség nagy részét az egyik politikai mozgalom alkotja...- Ha az FMK képviselői a kezdet kezdetén hozzájárultak volna a Csemadok demokratikus átalakításához, akkor a vezetőség soraiban az ő képviseletükben is több vezetőségi tag lenne. A Csemadok-tagok azokat az embereket választják meg, akikben bíznak. S akik a Csemadok ellen áskálódnak, ne várják el, hogy tárt karokkal fogadják őket.- Milyen kapcsolat alakulhat ki a politikai mozgalmak és a Csemadok között?- A Csemadoknak tulajdonképpen fel kellene vállalnia a mozgalmak tevékenységének minősítését. Nem osztályzattal, nem is számonkéréssel, hanem a visszajelzés mechanizmusának kiépítésével, megteremtésével. Ugyanis csak az a közösség életképes, amely ha kell, felelősségre vonható. Ennek hiányában egy politikai mozgalom sem kerülheti el, hogy politikailag megfelelő színvonalon tudja képviselni a kisebbséget.- Mitől függ a Csemadok jövője?- Döntő fontosságúnak tartom először is azt, hogy az alapszabályzatba sikerül-e beleötvözni a Csemadok szakmai és társadalmi szerepét, másodszor a Csemadok jövője attól is függ, hogy kellőképpen tudatosítják-e a szervezet koordinációs szerepét. A Csemadoknak az önszerveződés élesztőjének kell lenni, amely a politikai képviselet és gazdasági vállalkozások hátterében ösztönzőként tud fellépni.- Várható-e a közgyűléstől, hogy a végig nem vitt átalakítsára tetőt tegyen?- A jövőben sokkal kevesebb anyagi forrásai kell helytállni. Nagyobb mértékben kell bevonni a vállalkozókat kulturális életünk megszervezésébe, nyitnunk kell a világba. A Csemadok vezetése koordináló tevékenységet tölthet be. Az alulról jövő építkezés elvének kell érvényesülnie. Ha nem sikerül megegyezni olyan alapvető kérdésekben, mint a társadalomszervezés, a szakmai társulások feladatainak összehangolása, akkor tovább atomizálódhat a csehszlákiai magyarság, s alapvető érdekeink saját hibánkból kerülnek veszélybe! ördögszekeres idők Fecseg a felszín, avagy: a Nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott! Németh László írja valahol, hogy a kultúra nem tudás, nem is művészi produkció, hanem életet szabályozó erő. Ez s ennyi volt a hitvallása a Gömörország legkeletibb és egyben „legzimankósabb“ végvárvidékének őrtüzei mellett virrasztóknak. Itt, Rozsnyón és környékén, a „törékeny gyepüvonal“ mentén különösen nehéz és veszélyes feladatnak bizonyult az anyanyelv, a magyarságtudat és az emberi-kisebbségi jogok védelme. Nemcsak azért jelentett gondot, mert a Csemadok járási bizottsága nem tudott, nem akart, vagy nem lehetett a környéken élő 23 ezer magyar lélek igazi letéteményese hanem amiatt is bonyolódott a helyzet, hogy a létében fenyegetett, fennmaradásában veszélyeztetett népcsoportra belülről leselkedett a legnagyobb veszély. A közénk trójai faló módjára „betolt“ (kinevezett) „magyar Elvtársak“ a pártapparátus kiszolgálóiként buzgólkodtak. Legnagyobb bűnükként mégis azt róhatnék fel, hogy szinte baráti, illetve cinkostársi kapcsolatban álltak az államvédelmi hatóságokkal. A hatalmi eszközökkel fenntartott, elnyomó és „szófojtó“ gépezet ellen szervezetten igyekszünk felvenni a harcot. A Kisebbségi Őrjárat és a Gömöri Ködlámpák Jogvédő Egyesülete fedőnév alatt megalakítottuk a magunk humánus alapon álló konspirációs szervezeteit. Ezek egyik vezéregyénisége volt Ambrus Ferenc pedagógus, a Csemadok Rozsnyói Járási Választmányának jelenlegi titkára. Elsősorban a nemzetiségi jogsérelmek dokumentumainak az összegyűjtésével és külföldi emberi jogi szervezetekhez történő eljuttatásával, valamint a nekünk, rólunk és értünk szóló szamizdatkiadványok sokszorosításával és terjesztésével foglalkoztunk. További tevékenységünkhöz tartoztak az írásos tiltakozások és állásfoglalások nyílt levél formájában való közzététele, amelyeket a legkülönfélébb helyekre juttattunk el: a titkosrendőrségtől kezdve a Kommunista párt Központi Bizottságán keresztül a nemzetközi „Figyelőkhöz“. KIÁLTÓ SZÓ voltunk, amikor még egzisztenciális következménye lehetett minden ilyen és ehhez hasonló cselekedetnek. Amikor a forradalom után nagyhangúvá táltosodon újságírók javarésze még olyan „veszélytelen ügyhöz“ sem merte adni a nevét, mint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatása, amelyhez az alábbi szöveggel gyűjtöttünk adományozóikat (akadt is szép számmal, főleg az „egyszerű fajtából“!): „Hozzánk, a kisebbségi sorsban élő szlovákiai magyarsághoz is eljutott a nemes szándékkal létrehozott Alapítvány híre, amely a magyar nép történelmi múltjának ápolásával, és a szétszóródottságban élő, mostoha körülmények között tengődő magyarság jelen helyzetének figyelésével akar szellemi hazát alapítani. Megbékélést kezdeményezni, közös dolgaink rendezését elősegítve a Duna-völgyi reménytelenségben. Azért, hogy legyen folytonosságunk, identitástudatunk, s anyanyelvi biztonságunk. Szükség van a nemzeti elfogultság, az előítéletek, a történelmi fejlődés során való ittrekedtségünk - elszigeteltségünk megszüntetéséhez.“ Eme dokumentumot azért idéztem, mert időszerűbb mint öt esztendővel ezelőtt. Az orwelli gondolatrendőrség, persze, nyomunkra akadt, de különben sem volt nehéz dolga, mert véleményünket sosem rejtettük véka alá. Különféle összejöveteleken, gyűléseken és kulturális eseményeken - tehát a széles nyilvánosság előtt - igyekeztünk minél több leleplező igazságot szétkürtölni. Az eredmény: sokan mellénk álltak és segítettek az „ellenakciók“, a „tábori összejövetelek“, az „éjszakai találkozók“ megszervezésében, valamint az „anyaggyűjtésben“ is részt vettek. A másik oldalon viszont támadásba lendült ellenünk a kommunista pártapparátus titkos hadserege. Örökösen a nyomunkban jártak, árnyékként követtek. Engem, a forradalom előtti másfél esztendőben szigorított megfigyelés alá helyeztek. Házunk előtt mindennapos vendég volt a „szolgálati autó“. „Éjjeli látogatóim“ néha órák hosszat elidőztek a mellékutcák áttűnő bokrai között, távcsővel és fotopuskával felszerelkezve. Mi több, két-három falumbélit si beszerveztek, akik némi Júdás-pénz fejében kifaggatták a gyermekeimet hollétem és a nálunk tartózkodó „idegen elemek“ kilétét illetően. Később megkönnyítettem a dolgukat: egy „Tájékoztató táblát“ helyeztem el a bejárathoz, amelyen minden nap feltüntettem a „kockacukrosoknak“ szánt információkat arról, hogy éppen hol tatózkodom, esetleg van-e nálunk vagy sem kül-illetve belföldi állampolgár. A legbosszantóbb azonban az volt, hogy a postámat rendre és leplezetlenül felbontották, vagy nem is kézbesítették. 1988. májusában és novemberében (később megtagadtam a megjelenést) sor került a „beidézésemre". A titkosrendőrségen a kassai Varga istván és a rozsnyói Bacsó Ferenc „magyarszakos kisebbségfigyelő“ végig próbálta rajtam az összes (?) pszichológiai fegyvert, a zsarolástól a megfélemlítésig, a lefizetéstől az „összebarátkozásig“. Miután tervük kudarcot vallott, figyelni kezdték pozsonyi és magyrországi utazásamiat is, sőt még riportalanyaimat is meglátogatták, „lázításaim“ felől tudakozódva tőlük... A minden iránt „érdeklődő ügynökök, sajnos, ocsuként most is a búzában (közöttünk) vannak. Talán nem is sejtik, hogy tudok róluk. Az egyik nagy „bombát" a Csemadok XIV. országos közgyűlésén „robbantottuk“. Juhász Ilona, a Csemadok jb akkori instruktora vállalta az általunk írt „vitafelszólalás“ felolvasását, majd később a Panorámának is nyilatkozott. A számos tiltakozó röpirat egyikében 1989. február 22-én Václav Havel letartóztatása ellen emeltük fel szavunkat. Nem kritikát akartam írni, sem pedig önmagunkat dicsérni, mindössze adalékokat igyekeztem szolgáltatni a Csemadok 40 éves történetéhez. S hogy miért mondtam el minezt? Mert semmit sem vesztett időszerűségből. A jogsérelmek újabb - immár (ál) demokratikus keretek között folyó - „felvonásának“ lehetünk tanúi, szenvedő alanyai. Ráadásul mintha júdásaink is megszaporodtak volna. Dehát - ahogy a régi mondás is bizonyítja - sohasem ott kel fel a Nap, ahol lenyugodott. KORCSMÁROS LÁSZLÓ Gyökeres György felvételei az elmúlt évek Csemadok-rendezvényein készültek
