Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)

1991-03-09 / 18. szám

1991. március 9. í ( újság ) I nem hallottam, majd újra mint­ha hallottam volna a csengety­­tyűt. Fogyott mögöttem a tisz­tás s igen a világosság is. Aztán egyszer csak elfogyott az út is a talpam alól. Nem is tudom már,, hogyan kerültem vissza a fával rakott szekérig, ahol már nem találtam mást, csak a holdat. Ott ült egy nyár­fa tetején. Mosolygott szelí­den, amitől egy kicsit magam­hoz tértem. De a nyárfa egy­szer csak kihagyott a hold alól, mintha le akarná ejteni. Ettől nagyon megijedtem. Elkezd­tem pityeregni. De a hold mint­ha megsajnált volna, visszaült a nyárfa tetejére, s ott is ma­radt, míg könnyeimmel együtt a kenyérmadárkát is morzsán­ként meg nem ettem. Na - gondoltam -, ha már ilyen jól megvacsoráztam, leg­jobb lesz, ha lefekszem. De hová? Nem messze tőlem, ahol ültem, ott volt a nyári szállás­hely. Rágyújtottam egy nótára, hogy nagyobb legyen a bátor­ságom, s amilyen gyorsan csak tudtam, odanótáztam a kalyiba helyére. De ott bi­zony csak egy hideg tűzhely fogadott, esőverte hamuval, holtszenekkel. Ilyen helyen sok a kullancs - jutott eszem­be itt nem lesz jó. Újabb nótába kezdtem, s a szekér felé vettem az irányt. Befeküd­tem alája. De ha farkas talál jönni? Fölnótáztam magam a szekér tetejére. Nagyon ké­nyelmetlen fekvés esett a ha­sábfákon. És ha a farkas ke­resne a szekér alatt, s nem talál, lesz annyi esze, hogy felnézzen a szekér tetejére is! Úgy látszik ezt már a hold is megsokallta, mert a nyárfáról belépett egy vékonyka felhő­be. Ha ő a felhőbe, én a bog­lyába. Ott lesz a legkényelme­sebb. Kikerestem a leghosz­­szabb nótát, amelyik elszól­­gálna a boglyáig. És nekivág­tam a kőhajtásnyi útnak, még félig sem énekeltem a hosszú nótát, már ott vackolódtam a boglya tövében. De mi lesz, ha jön a farkas, s mint a kutyák szokták, egyik hátsó lábát föl­­emelintve, levizeli az én mezít­­lábos lábamat? Elkezdtem ás­ni magam a boglyába. Be is ástam, hogy még az orrom se látszott ki. Arra ébredtem, hogy valaki a nevemet kiáltja. Kiperdültem a boglyából, s hát édesanyám áll ott a már holdtalan éjszaká­ban kezében egy lámpással.- Csakhogy megtaláltalak! - Ölbe kapott, s úgy hozott egy darabig hazafelé. Megtudtam, hogy a lovak úgy megijedtek valamitől, hogy hazáig meg sem álltak. Édesapám kere­sett engem egy darabig, aztán gondolta, biztosan hazamen­tem, s ő is hazament. „Nagyfiú már, nem eszik meg a farka­sok!“ De az édesanyám ettől nem nyugodott meg. Keresé­semre indult. És vitt, fogta a kezemet az ő kenyérmadár­­meleg kezében. Másnap én voltam az iskola hőse. Nagyon büszke voltam az orromon kunkorodó kakas­ra. Máig is úgy tudják, hogy a farkassal vívott küzdelem­ben szereztem volt. Rtwmi öotp ngt* Mißt' öoitmtipatómöiín ii)un< infmeawiKBÖ». A kiállítás az építészet és a né­pi kultúra tárgyi emlékein kívül bemutatja a 19. és 20. századi magyarosítási politika alakulását és a német népcsoport erőfeszí­téseit, hogy nyelvét és identitását megőrizze. A demográfiai, gazda­sági, kulturális valamint politikai fejlődésen túl megismertet a né­metek Dél-kelet-Európából való visszavándorlásával, elüldözteté­­sével, menekülésével, valamint Baden-Württembergben való le-Sváb telepesek a Duna mentén Városról városra vándorol Ma­gyarországon a Baden-Württem­berg tartomány belügyminisztéri­uma által létrehozott kiállítás, amely a tartomány németségének a történelmét tekinti át Nagy Károlytól egészen napjainkig. Tá­­gabb értelmezésben a délkelet­európai német települések kiala­kulását dolgozta fel dr. Harald Zimmermann professzor és dr. Immo Eberl magántanár, a tübin­­geni egyetem munkatársai. A kiál­lítás középpontjában a Duna menti svábok története áll, a Bácskába, Bánátba, a Szerém­­ségbe, Szlavóniába és Szatmár­­ba való betelepülés, amely a 17-18. században folyt le: a Habsburg uralkodóház, a ma­gyar fónemesség és papság tobo­rozta a telepeseket, akik aztán gyarapították és fejlesztették a városi polgárságot, a kézműves réteget, s a növénytermesztő, ál­lattenyésztő és bortermelő falusi parasztságot. Persze területünkre már jóval korábban, a 13-14. században érkeztek német telepesek, sót el­jutottak Dél-Oroszországba is... telepedésével és integrációjával is, szomorú bizonyságát adva an­nak, hogy a diktatórikus hatalmak hányszor visszaéltek az erejükkel s nyomorgatták a kisebbségben élő embereket, éltek bár azok Eu­rópa bármelyik országában. A kiállítás szervezőit senki sem vádolta meg nacionalizmussal, szeparatizmussal vagy más „di­vatos bűnnel“; a látogatók öröm­mel fogadták az új információkat, s hogy betekintést nyerhettek egy nép, népcsoport történelmébe. Vajon nálunk milyen fogadta­tásra találna egy olyan kiállítás, amely a deportálást, a kitelepítést is a többségi nemzet elé tárná, szembenézésre kényszerítve őket? Mert bizony történelmünk­nek ezekkel a tényeivel vajmi ke­vesen találkozhattak a hallgatás és elhallgatás évei alatt. S mi magunk is csak hézagosán ismer­jük saját múltunkat... A délkelet-európai német tele­pesség történetét bemutató ván­dorkiállítás jelenleg a Győri Kisfa­ludy Színház előcsarnokában vár­ja a látogatókat. - r -Egy szobor története Verebélynek, a Zsitva-völgye met­ropolisának van néhány szép köztéri szobra. A legrégibb és a legértéke­sebb Nepomuki Szent Jánosé, amely a városka „főutcáján“ áll, majdnem szemben a Pethő házzal (Örkény Ist­ván nagyszüleinek háza volt ez). Itt található ma a városka gyógyszertára. Joggal kérdezhetnénk, vajon mit keres Nepomuki Szent János szobra Vere­bében, hiszen a cseh nemzet vallás­kultúrájához tartozik legalább annyira, mint Húsz János mítosza. Nepomuki Szent János egy Welflin nevű polgári család fia volt. 1320-ban született, később híres prágai egyházi szónok és kanonok lett. A székesegy­házban működött és Johanna cseh királyné gyóntatóatyai tisztségét is el­látta. A féltékeny Vencel király meg akarta tudni feleségének gyónási tit­kait, ámde hiába, mert a gyóntatóatya nem volt hajlandó kiadni királynéját. Erre a féltékeny és elvakult király két­szer is börtönbe záratta, mígnem 1383. március 21-én Prága egyik híd­­járól a Moldva folyóba taszíttatta, így aztán a gyónási titkot az atya magával vitte a halálba. Tiszta lelkének legen­dáját a nép örökre megőrizte. Később, 1720-ban, III. Ince pápa szigorú vizsgálatot rendelt el Nepomu­ki Szent János ügyében, melynek so­rán kiderült, hogy a „szent“ tiszteleté­nek híre már évszázadokkal korábban eljutott Rómába is. Néhány esztendő múltán, 1729-ben, XIII. Benedek pápa Nepomuki Jánost szentté nyilvánítot­ta. A „gyónási titok“ vértanújaként tisztelték és szobrait hidakon állították fel. A prágai Károly-hídon sétáló turis­ták közül sokan úgy tudják, hogy a szentet éppen a Károly-hídról taszí­tották a Moldva habjai közé, ezért az itt felállított szobra a legismertebb. Am a történészek körében mind a mai napig vita folyik a „gyónási titkot“ őrzó szent személyéről. Sőt vannak, akik azt vallják, hogy Nepomuki Szent Já­nos személye nem azonos a Moldvá­ba vetett érseki helytartóéval... Ám ezúttal Nepomuki Szent János verebélyi szobráról van szó, amelyet 1760-ban állíttattak. Eredetileg a Zsit­­va utcában állt és nyilván a közeli Zsitva folyó hídfője előtt őrködött. De hogyan került mégis Verebélyre? A ti­tok nyitja kézenfekvő: a törökök, majd a labancok által porrá zúzott Verebélyt a 18. század vége felé kezdték újra benépesíteni. Az új telepesek - Fojtí­­kok, Trubínik, Vojtekok, Matuákák - cseh és morva vidékekről érkeztek szép számban. Nyilván magukkal hozták népi és vallási szokásaikat, így védőszentjeik sem hiányozhattak. így került Verebélyre Nepomuki Szent Já­nos szobra. A szobrot 1933-ban az akkori pol­gármester, Stefan Klinec restauráltat­­ta és állíttatta jelenlegi helyére. Szá­munkra kézzelfogható bizonyítéka an­nak, hogy Zsitva-völgye népei, nem­zetiségi összetételük sokrétűsége el­lenére is, mindig tiszteletben tartották egymás kultúráját, vallási hagyomá­nyait és nemzeti hovatartozását.-yd-Gorillák a ködben A helyszín Afrika egyik csodá­latos vidéke. Dián Fossey az itt élő gorillákról gyűjti az ismereteit. Ez a munka rengeteg időt, türel­met és odaadást igényel, naponta újabb és újabb ismeretek meg­szerzését és az összes ezzel járó váratlan helyzetre való felkészü­lést. Az amerikai film megtörtént eseményeket dolgoz fel, Dián Fossey kutatónő munkájának és életének leglényegesebb szaka­szát tárja a nézők elé. Fossey egyike azoknak az amatőr kuta­tóknak, akik életük java részét a gorillák megismerésére és meg­mentésére áldozták. A National Geographie megbízásából utazik Amerikából Afrikába, „csak“ azért, hogy megszámlálja a pusz­tulófélben levő állatokat. Felada­tán kívül azonban jóval többet ér él: a gorillák barátjává válik. Meg­tanul alkalmazkodni, „majomul“ viselkedni: röfögni, ugatni és más, érzelmeket kifejező hangokat ad­ni. Időnként a mellkasát is döngeti és rituálisan vakarózik. A bizal­matlan gorillák végül elfogadják a jelenlétét. A gorillák szokásait sikerül megértenie, ám az emberek kiis­merhetetlenek. A pénzre ácsingó­zó orwadászok és gorillakereske- - dók megelégelik Fossey „hőstet­teit“, és hosszadalmas munkájá­nak katasztrofális mészárlással vetnek véget, amelynek a kutató­nő is áldozatul esik. Pénzzé tesszük a tárgyakat, az embereket - miért hagynánk ki éppen az állatokat? E filmalkotás „eszközként szol­gál más élőlények megértéséhez. Gondolkodni, szeretni tanít, sza­­badságszeretetre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzátartozó jelenségek megfi­gyeléséhez.“ S tudatosíttatja ve­lünk: minden élőlénynek joga van az életre. ZALABA ZSUZSA

Next

/
Thumbnails
Contents