Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)
1991-03-23 / 30. szám
1991. március 23. f( ÚJSÁG )l Vaj kai Miklós Noé története Kemény, szívós, viharvert ember volt Atyám. Ijjas-inas alkatú. Az a fajta, akit dobálhat a kor tengere, nem adja meg magát. Világéletében becsületes volt. Másokét nem vette el, önmagáét pedig nem adta könnyedén. Gyűlölni nem tudott soha. Szeretni csak titkon. Egy idő után egyetlen történet kezdte őt foglalkoztatni. Nehéz esztendők voltak mögötte. Végül is abba a korba jutott, amikor a legtöbb ember elbizonytalanodik. Ő is úgy érezte, hogy az Úr nincs már mellette. Mozdulnia kellett volna, visszakoznia ama útelágazásig, ahol az Úr elmaradt mellőle. „Visszakozni?! Hogyan visszakozzak, hogyan hátráljak én vissza 5-7 esztendőt, amikor a lét egyetlen perce is roppantul nagy érték a magamfajta, evilági halandó számára!“ S az Úr pedig bölcsen Atyámra mosolygott. És ez volt az Úr válasza. Másfél évtized múlott el ebben az állóhelyzetben. Egy alkalommal, amikor kezébe vette fejszéjét és keretes fűrészét, hogy az erdőre induljon, ismét felötlött benne az a történet, amelyet évtizedeken át magában hordott. Csupán vigyázatlan pillanataiban beszélt erről másoknak, és ilyenek bizony csak ritkán adódtak. „Készíts, Noé, egy* világnagy bárkát, és végy magadhoz minden élőlényből egy párt, mert özönvizet bocsátók én a Földre...“ — így szólott hozzá az Úr. És Noé hasonlóképpen járta az erdei csapásokat, mint Atyám. Döntögette sorra a nagy fákat. De egy napon Noé feleségét megkísértette az ördög. Az asszony a konyhában sürgölődött éppen, amikor az ördög betoppant, és olyasmit mondott, hogy ha a következő reggelen nem tesz Noé elé mosdótálat és törülközőt, az ura majd félútról visszafordul, és kedvükre hempereghetnek az ágyon. És Noé mosdatlanul ment munkába. Az angyalok, akik mindennap segítettek a rönkök cipelésében, most nem látták az Embert. És az Ember hiába hívtaszólongatta őket: nem hallották hangját az angyalok. Visszapillantott a falura, amelyet csaknem ezer esztendőn át védelmezett az Úr. Arra gondolt, hogy lesz azokkal, akiknek egy teljes emberélet sem elegendő a „bárka“ elkészítéséhez. „Idestova hatvan esztendős vagyok, és legfeljebb a vázát faragtam ki a magam bárkájának, Uram!“ Az Úr szemei közé tekintett Atyám. És, mint mindig, most is azt az áttetsző, megnyugváson túli derűt látta. A mosolyt. Munkához látott. A fa hasadékába helyezett hasítóék Atyám tarkójának csapódott. „Elvérzek, Istenem! - villant át a tudatán. - A falu messze. Az első házat ebből a távolságból már nem érem el! Legfeljebb perceim vannak még hátra...“ A halálközelségben sohasem tapasztalt szabadságérzet hatalmasodott el a lelkében. Erdei szerszámait egymás mellé rakta. Táskájába gyűjtötte az ékeket, s a Bárkára gondolva elindult a közeli folyó felé. Nyomában: vér, vér, vér... Harmincöt esztendőm úgy múlott el, mint Atyám életének első hat évtizede, midőn egy ködös, nyirkos, téli éjszaka a saját szülőföldemen eltévedtem. Tél. Hó. Köd. Sötétség. Némaság. Sehol egyetlen út. Csapás. Mezsgye. Szétzilált-szétcincált földterület. Tapodtam a havas földkérget. Lépteimet gyorsítottam. Megcsúsztam a nyirkos havon. „Vajon meddig lehet így araszolni a semmi pástja felé? Megállni. Csak egy pillanatra. Pihenni. Kifújni magunkból a fáradtságot, lekuporodni az első farönkre, kőtömbre, és örökre elszunnyadni...“ Tél. Hó. Köd. Nem szidtam az Urat. Nem káromoltam őt. „Ha egyedül vagy, és nincsen közeledben senki, csupán az egyedüli élő Isten: többé nincsen szükséged közhelyekre.“ Hazajutni. Nemcsak hozzátok. És nemcsak magamhoz. Uram! Tél. Hó. Köd. Eső. Nyirok. Hazajutni. „Túl a vaksötéten, túl a lázas önkívületen, minden egyszerűségen túl... Ahol a határ elveszti már lényegét. Tél. Hó. Köd. Eső. Túl az ideiglenes őrületen, tehetetlenségen. Túl a gátlásainkon. Bátortalanságunkon és hiábavaló merészségünkön túl...“ Járni tanulni újra. Hajdan éjfélkor is harangoztak. Az eltévelyedettekért! Annak a könyvnek a műfaja, amelyről az alábbiakban szó lesz, nem más, mint történelmi regény, erotikában elmesélve. Ezért nemcsak azoknak ajánljuk, akik érdeklődnek a klasszikus ókor iránt, hanem azoknak is, akik - messze elkerülve a tudományos szárazsággal megírt történelemkönyveket - inkább laza kikapcsolódásra vágynak. PRIAPUS - az ókori rómaiak termőföld-istene volt. Ám eltérően a többi szépséges és daliás istenségtől, őt mindig sovány törpének ábrázolták, miközben csak egyetlen dolgot hangsúlyoztak a testén: férfi voltának hatalmas méretét. Ennek ellenére a csúf kis istenke egyáltalán nem volt mellékes alakocska a görög-római többistenhit világában, ahogy azt mulatságos szobráról feltételeznénk. Sokkal inkább egy gúnyoros, de fontos szimbólumról van szó, amely a le-Pajzán Priapus hető legszemléletesebben fogalmazta meg a kétezer évvel ezelőtti Rófnai Birodalom általános erkölcsi állapotát. A Krisztus születését követő első évszázad a római történelemben a princepszről (császár) elnevezett principátus kora. I. sz. 37- től 86-ig három princepsz uralkodott Rómában: Caligula, Claudius és Néró, s mindhárom meglehetősen kétes emléket hagyott maga után. Nevükhöz egyrészt a város és a Birodalom nagymértékű gazdasági felvirágoztatása fűződik, másrészt az a társadalmi válság, amelybe országlásuk alatt Róma jutott. Míg kívülről sikerült megteremteniük a jól prosperáló világhatalom képét, addig belülről erjedt az ország hatalmas teste. Politikai ellenfeleiket lemészároltatták, gyilkosságokkal egybekötött orgiákat rendeztek. A hatalomtól megrészegült uralkodók- közülük kettő bizonyíthatóan elmebeteg volt - tobzódtak a vérben. Főként Nero idején szaporodtak meg a családirtások, önkényes vagyonelkobzások. Saját anyját is brutálisan megölette, nevét mégis leginkább Róma felgyújtása tette hírhedten ismertté. Apolló és Herkules megtestesült utódai (mert ez a cím dukált az istenként tisztelt nagyságoknak) kendőzetlenül szabados életet éltek. Nemcsak homoszexualitásukról tud a modern történelemtudomány, de egyéb más nemi aberrációikról is. S a császárok „fenséges“ példáján a római patríciusok, a vagyonosabb polgárok körében soha nem látott méreteket öltött a szodómia, a mazochizmus, a szadizmus... Ezért írták a korabeli emlékírók, köztük János apostol a Jelenések könyvében Rómáról: a Nagy Parázna. Priapus groteszksége tehát ebben a korban épp azt jelentette, hogy a fejlődő város testén aránytalanul nagy méreteket öltött a szexuális szabadosság. Hegedűs Géza „A Nagy Parázna szemtanúja“ című, nemrég megjelent könyve erről az időszakról szól. Ezeket az ókori történelemből okos érzékkel'kiválogatott klasszikus antik adomákat- ismerni illik. VAJDA BARNABÁS Vincefi Sándor nem szakít az emberiség évezredek óta megszerzettmegszenvedett hagyományaival, hanem új formavilággal, modern tartalommal gazdagítja, kerülve az unalmas, elcsépelt témát-formát, és a harsány, olcsó, sokkoló hatásokat egyaránt. A pozitív-negatív formák párbeszéde szokatlan struktúrák metszései, az időtlenség megkísérlése, múlt, jelen, jövő találkozása egy pontban, a látszat ellentéte, a felszín mögötti belső valóság. Az In Memóriám című szoborcsoport a művész egyik legkomplexebb alkotása. A repedezett, füstös, fellazult szerkezetű, kopott,a ránehezedő idő patinájától borongós trónok (kínzószékek) és rajtuk a sorozat gúzsbakötött alakjai: az első a megváltoztathatatlanba belenyugvó, ernyedt izmokkal és felé tekintő, egyik hatalomnak behódoló, a másikban remélő alak a passzív lázadás szimbóluma. Megtört teste fölé fenyegetően magasodó tömb felső nyílása mintha utat engedne álmainak, vágyainak. A második alak az esztelen lázadó, a lehetőségeket s a végzetet kihívó, tehetetlenségében maga ellen forduló, aki erejét fölülmúlva sem tudja összetépni köteleit. Kínba merevedő teste egyszerre kérdő- és felkiáltójel. A harmadik alak a csak önmagában bízó, aki alulról várja a segítséget; megfeszült izmain látszik, hogy jól gazdálkodik energiáival, és lám, a trón (kínzószék, cella) megreped, s mintha szétrobbanna rejtett emberi erők csodájaként. Ennyi rést enged Vincefi optimizmusának s ez nem is kevés, ha meqnézzük 50 cm, magas bronzszobrát (Árnyék), amely nem egyéb, mint az ember leszegezett, abroncsokkal megfogott árnyéka. Ez a pozitív-negatív, alak és árnyéka játék majd minden szobrán, plakettjén jelen van. A gúzsbakötött alakok (bábok, múmiák) motívumát variálja Vincefi fába faragott sorozatában, a Helyzetek darabjain. A sorozat átmenet a kisplasztika és az érem műfaja között. Az egy- és kétalakos plaketteken az ember beszélget, vegetál, vánszorog, hallgat, elmélkedik, semmibenéz, vár valakit vagy valamit és mindezt minden bizonyosság, hit és cél nélkül. A Jelmezek című alumínium plakettsorozatának alakjait mintha a megkövesedett idő vulkáni hamuja alól ásta volna elő. Életük egy pillanatát őrzik groteszk mozdulatba (fintorba) merevedve az örökkévalóságnak. A keret kiszorít, meghatároz, kiemel, megoszt, kitágul. Az alak beilleszkedik, kiszorul, belemászik, nem fér bele, kitörekszik, sarokba húzódik, elnyúlik benne, szétfeszíti. Az Árnyék című szobrán az árnyék magába szippantja az embert, átveszi az alak szerepét és az ember lassan önmaga árnyékává válik. De ezen is érvényesül Vincefi finom optimizmusa: az árnyékba olvadó alak keményen megveti még meglévő lábát. Az ember hajlamos önmagát mitizálni: saját árnyékából épít emlékművet, annak hódol. Az önmaga bűvköréből • kilépő ember fennakad a lehetőségek hálóján. Lázadás című szobrán a márványsíkba beleragadt alumíniumfigura tehetetlenségében ökölbeszorult keze belebokszol a hideg és érzéketlen semmibe. Vincefi kihasználja az anyag adottságait, elképzeléseit csodálatos módon ötvözi az anyag diktálta, kínálta adottságokkal. Mást kínál a kő, mint a fa, a bronz mint az alumínium, a juhar mint a paliszander. Vigyáz arra, hogy az anyag ne veszítse el karakterét, anyagszerűségét, játékosságát vagy éppen monumentalitását, mindazokat a sajátosságokat, amelyekkel alapvető tulajdonságokat tudnak kifejezni. Ha ez nem így történne, a plasztika nem lenne más és több, mint egyszerű figura, játékszer. Vincefi egyetemes vonásokat hordozó szobrászata stilárisan még széles skálán mozog, de legújabb sorozatai már meghatározott irányba mutatnak. Bekövetkezett nála a tartalmi és formai letisztulás. Az archaikus szobrászat tömörsége egzisztencialista vonásokkal oldva éled újjá művészetében. Vincefi Sándor 1952-ben született Bukarestben. Kolozsváron végezte a Képzőművészeti Főiskolát. Művészetére már akkor felfigyelt a kritika, amikor a főiskola kapuján kilépve kiállításnyi anyaggal jelentkezett a Korunk galériában. 1987 óta Svédországban él. Művei ismertek Lengyelországban, Hollandiában, Németországban, Belgiumban, Ausztriában és Magyarországon is. b. f. a.
