Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)
1991-03-16 / 24. szám
IRODALOM • MŰVÉSZET I M | Szerkeszti: Balázs F. Attila | <-----------------------------------------------------------------------------------Szilágyi Domokos Nagysomkúton született 1938-ban, Szatmáron végezte középiskolai tanulmányait, és a Bolyai Tudományegyetem magyarszakos hallgatója volt Kolozsváron. A kolozsvári egyetemi évek döntően meghatározták Szilágyi Domokos emberi-művészi tartását, szemléletét. Ezekben az években a fiatal tehetségek egész sora találkozott a filológiai kar magyar szakának két -három évfolyamán (Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János). Szilágyi következetessége-konoksága jórészt ebben a pályaszakaszban gyökerezik. Életformája: az alkotás és a szüntelen önművelés. Nyelvismerete (különösen az angol) nemcsak fordításokban gyümölcsözik, hanem költészetének fejlődésére is visszahat. Első könyve, a Forrás-sorozat harmadik köteteként megjelent Álom a repülőtéren (1962) már jelzi Szilágyi Domokos vitathatatlan költői tehetségét. A József Attila-i szigor már első köteteiben összebékül a Szabó Lörihc-i, sót Weöres Sándor-i játékossággal, nyelvi fantáziával, nagyszerű formaérzékröl téve tanúságot. A Bartók Amerikában című verse az időszerűség fogalmát nemcsak politikai, hanem erkölcsi értelemben is teljesen fedi; ez a zenei és történelmi motívumokból felépített költemény már nem a pillanatot, az esetlegest, hanem a törvényt ragadja meg, mutatja fel: Fából faragott fájdalom, kőbe kalapált gyűlölet, allegro-barbaro jelen, polifon álom, ó, jövő, rezdülj végig a megismeréstől a fölismerésig a céltudatos húrokon! Rezdülj végig a végestől a végtelenségig, tudatos, ésszerű varázs mert csak az igaz, ami végtelen, minden véges: megalkuvás. A megismeréstől a fölismerésig jutott el Szilágyi Domokos is újabb köteteivel, amelyek az ígéretes pályakezdés után meghozták a bizonyítást, s a mai költészet élvonalába helyezték a költőt. A Garabonciás (1967), A láz enciklopédiája (1967) és a Búcsú a trópusoktól (1969) már egy öntörvényű világot tár az olvasó elé. Pályájának alakulását a Nagy Lászlóéhoz hasonlíthatnánk: külön-külön megtett útjuk a partikuláristól az egyetemes felé, a pozitív valóságrögzítéstől az alkotó kételyig - rokon ítja őket. A Búcsú a trópusoktól hat verse egy újfajta politikus költészetet honosít meg, amely a legkisebb napi hírig tudomást vesz ugyan a világ eseményeiről, ezeket azonban az emberiség többezer éves tapasztalataihoz méri. Leszámolás ez a kötet egy vers-, irodalom-, sőt világszemlélettel, amely kész recepttel rendelkezik arra nézve, „hogyan írjunk verset“. Szilágyi Domokos költészetében az erdélyi líra legjobb hagyományai megtagadva újulnak meg. A Fagyöngy (1971) verseiben már némileg csitulnak a gigantikus szenvedélyek és vágyak. A kiúttalanság végső kompenzációja az életelvek kétségbeesett hirdetése, a kín demonstrációja. Az emberi lét értékek híján puszta adottsággá süllyed, s csak a determináltság tartja fenn, nem a minőség akarata: „Mert végső / érved neked is: hogy élni kell... A másik változat / még nem próbálta ki senki, hitelesen legalábbis. / Pedig ez már / csak amolyan szükségtelen rossz. Muszáj-rossz így is elég akad.“ (A játszótér) A jövő kifürkészhetetlensége, a halálképzet, a reménytelen várakozás a személyes sors legbensöbb elemeivé lesznek a Feleződő (1974) című kötetben. A személyiség felórlödése, az elmúlás nemcsak lelki, hanem anyagi, testi megsemmisülés is. A radioaktív elbomlás a lelki megtöretés fizikai analógiája, jelképe. Az éj, a csend, a halálárnyak egyre érzékletesebbé és személyesebbé teszik az elmúlás gondolatát. Az életláz csillapultával a fáradtság, a fásultság olyan fokára jut a lélek, hogy megszakad minden élethez fűző gondolati, lelki, ösztöni szál is. E stádium reprezentatív alkotása az öregek könyve (1976). A fizikai-biológiai természettörvény működése, az öregedés édes-nyers folyamata, a tapintható, empirikus, testközeli valóságában ábrázolt öregség az öregek fiktív monológjában jelenik meg, ezért gazdag és hiteles. Az életet a betegségek görcsei, bántalmai, testi gyötrelmei töltik ki. „Mi örömet tartogat még az élet?... A mások örömét.", „Mert jaj, derekam, jaj, köszvény, / jaj, a recsegő Ízület - / jobb már énnékem / élet, / kívüled.“ „Miért ragaszkodunk ahhoz, ami fáj? / Mert a fájdalom is élet.“ Ez a lét- és sorsköltemény az utolsó szintézis Szilágyi pályáján. A posztumusz, a költő 1976-os öngyilkosságát követő Tengerparti lakodalom (1978) az ebben lévő élmények megfogalmazását sokasítja meg kisebb versekben. A személyes sorsvallatás konkrétuma mellett erőteljesebbé válik a nemzeti-közösségi sors erkölcsi tényeinek izgalma, ígérete is. A szó erkölcse mellett a végsőkig kitartó Radnóti nyomorúsága (Törpe ecloga), Petőfi kétségbeesése, kínja, hogy a „ravasz, alattomos, irigy“ sors küldötte, a halál legalább ne orvul, hanem szemből sújtsa le (Héjjasfalva felé, Szemből, Halál), Vörösmarty tébolyult, lélek - és idegölő bújdosása (Apokrif Vörösmarty kézirat 1850- ből) - mind a vállalás etikai imperatívuszát nyomósítja. A magyarság érdekében elkötelezett magatartás is keserűséggel teli, mert külső segítség híján való. „Európa látta - és fejet hajtott. / És aztán mást nem is tett: / lehajtotta fejét.“Szilágyi Domokos a figyelmet metafizikai kérdésekre irányító létszemlélete, modern és szuverén költöisége, lelki, etikai és esztétikai üzenete és szuggesztivitása Kányádi Sándor mellett a legjelentősebb 1944 utáni romániai magyar költővé emeli. (Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy március 31-én 10 óra 35 perctől elhangzik Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című költeménye a Szlo-* vák Rádió magyar adásának Szép Szó c. műsorában.) I í újság^D_________ Kamasz angyal Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok, se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még. Egy kamasz ördögbe vagyok szerelmes, bár nincs nemem. Higgyétek el: ez a legeszményibb szerelem, mert csupa vágy az elérhetetlenért. Amit elértél, már nem a tiéd.. Nem akarok elérni semmit: Nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom. Chagall-szárnyú angyal vagyok, Bosch-pofájú ördögbe szerelmes. Csak egy helyet adjatok a háztetők felett. II Helyet a háztetők felett! És varázsos szemet, parázsszemet, hogy bekukkintson a családi szentélyekbe, mint Lesage sánta ördöge, s undorát kötvén, Belzebúbnak, csokorba, kívánkozzék vissza a meghitt tűzhelyhez: haza, a pokolba. S a föld fölül s a föld alól vissza a földre - ez a próba! Végignézni az emberi történetet, eme karóba húzottat, s mégis itt maradni és megmaradni, mert hiszen olyan ólomsúlyos az élet. És nem könnyű meghalni sem. Nyár Hajadon füzek, búzabóbiták - csupa illat és virág a világ, csupa mosoly és csupa kedv csupa libegés: lányokon selyemruha - emitt a pipacsok: piros kis pamacsok, amott, az ég alatt pisze szellő szalad, a felhő szétszakad, s látszik egy kék falat égbolt - alatta sírul* el a nyár, s pacsirtaszóval frissen kiabál:- Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan. * perdül-fordul Szemből, Halál öt óra. Itt a végső pillanat. Héjjasfalva felé szaladva szalad ki lovon, ki az apostolokén -mint e huszonhat és fél éves legény.*.- Potomság! - mondja. - Vagy talán nem is? Hisz fut bálványa, az öreg Bem is, aki szíve felől hordotta volt, bár nem értett egy sort se soha, sort, verssort, amelyet ,,oh, mon fils“** rovott -nem harci dobot helyettesítőt - éppen csak a tett válott igévé. S elvégeztetett. Mert tett a szó, ó, tett, igen, csak orra bukik macskaköveken, s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat buktatja orra jobb egek alatt. S akkor a fiú hirtelen megáll (a civil őrnagy) -: Hát szemből, Halál! * Petőfi Sándor ** ó, fiam (francia) 1991. március 16. Farkas Árpád Mikor az öregemberek mosakodnak, százados efeők csorognak alá fonnyadt tenyérpárnáikról, csillognak az arc vízmosásos árkaiban, úgy mosdanak az öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelőjánosok méltóságával a cínezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak mintha utoljára mosakodnának, törülközőt sem kötnek már derekukra, spriccolhatja a víz a nadrágot, nem számít, a kimért és alapos szappanozó-dörzsölő mozdulat megmunkál minden sápadt bőrfelületet, kisimít ráncot, pórusokat zaklat; ráérős, meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdácsolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy épp előle futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról a vért: úgy mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így az öregek, már csak temetések előtt, mikor az utolsó útjukra kell kísérniök a vissza nem térő társat, úgy mosakodnak, bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporladó testük lassan megillet. Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század. ★ ★ ★ Farkas Árpád Hargita megyében, Siménfalván született 1944-ben. Sepsiszentgyörgyön él. A hatvanas évek végén a Vitorlaének című antológiában, s a Másnapos ének-kel (1968), első önálló kötetével könnyen megkülönböztethető, sajátos hangú költőként jelentkezett. Morális-közéleti szenvedélyesség mutatkozott a „víg kölyök“ erőteljes és mégis könnyed, friss, mozgékony világszemlélete mélyén. Romantikus cselekvésvágy, szociális érzékenység, szenvedélyes tisztaságvágy jellemzi. Sokszínű költői igény keresi kifejezésének lehetőségeit. A rokonszenves és izgatott, dühös keresés után a Jegenyekor (1971) a megtalálást jelentette, az izgalmas kísérlet után a vitathatatlan értéket. A morális és érzelmi, indulati elemek szembetűnően gazdagodtak az ellenző gondolatisággal, s ennek képszerű kifejezésével. Az Alagutak a hóban (1979) kötet nem hoz olyan fokú meglepetést, mint a Jegenyekor. Komorabb, darabosabb a költői hang, de nem botladozó, hanem kemény. A költői személyiség gyakran többes számban szólal meg, mert Farkas Árpád egy nemzetinemzetiségi közösség tagjának oly természetességgel tudja magát, mint amilyen természetesen lélegzik az ember. Ez a közösségi tudat nagyobb felelősséget, mélyebb emberséget jelent nála. A kínban összezártság szituációja a közösségi lét perspektíváinak és küzdelmeinek kerete, mélyebb értelme pedig az emberi méltóság keresése a pusztulás idején is. Az élet legapróbb empirikus jelenségeit természetes gesztussal képes lét- és erkölcsfilozófiái övezetekbe emelni. Számára a nemzeti történelem és kultúra személyes érték, illúziótlan keserűséget és konok helytállástudatot egyként sugall. Eszmei, közösségi magatartásával és művészetének képiségre épített távlatosságával egyaránt Kányádi Sándor és Sütő András közeli rokona. A hetvenes években kötetnyi rövid prózai írása is megjelent, ezek többnyire versként is olvashatók. Farkas Árpád legszebb próza-verse, a Mikor az öregemberek mosakodnak című is ilyen jegyzetnek készült eredetileg. Langstein Erzsébet rajza
