Szabad Szó - Libre Palabra, 1947 (3. évfolyam, 26-37. szám)
1947-07-01 / 32. szám
SZABAD SZÓ 11 Róna Miklós: így láttam most Budapestet! Tíz nap az újjáépülő fővárosban Az úti fáradalmak kipihenése után elindultam az első sétára Budapest uccáin. Bizony szülővárosom sok uccájára nem ismertem rá. Az uj Kossuth-hidon mentem keresztül és lenéztem a csendesen folyó Dunára. Ez a viz még nemrég összekötözött kezű. tarkőnlött emberek holtesteit vitte. Szegény Duna nem tudott védekezni a meggyalázás ellen. A véreskezü nyilasok borzalmas bűntetteire emlékeztetett itt minden. Bizalmatlanul néztem a szembejövőkre, mert rokonaim, barátaim gyilkosait véltem magam előtt látni. Szomorúan értem a pesti oldalra. Este 8 óra volt. Sötétségbe volt borítva a főváros. Mintha gyászolna Budapest.. Nemsokára feltűnik egy-egy fénypont. Egy kivilgitott tábla a Belvárosi kávéház grilljét hirdeti. A hűvös este begombolkodásra készteti az embereket, akik sietős léptekkel, legnagyobbrészt kis kabátban, feltürt gallérral mennek otthonuk felé. De milyen a kibombázott uccasorokban a pesti ember otthona? Legnagyobb részt túlzsúfolt tömeglakásokban laknak az emberek. A lakáskérdés megoldása a legsúlyosabb problémája Budapestnek. * Este 8 órakor szokatlanul csendes, elhagyott az ucca. Az üzletek és trafikok délután 5 órakor zárnak. A színit házak és mozik este 7 órakor kezdődnek és 10.20-kor végződik az előadás. A pesti polgár fél az éjszakától és korán akar fedél alatt lenni. A taxisofőr aki hosszas rábeszélés után hajlandónak mutatott elvinni Budapest egyik legromantikusabb része felé a Ferencvárosban, felkérés nélkül mesél az egész utón. “Nem igen merünk fuvart vállalni éjjel —mondja— 455 áldozata van a szakmának január 1 óta. Ha a taxi olyan helyre ér, ahol kevés a világítás, a kocsit sok esetben megállitják az utonallók revolverrel a kézben és a sofőrt kirángatva, a kocsival elhajtanak. Ez a szerencsésebb eset, mert nagyon sokszor lelö(MÁSODIK KÖZLEMÉNY) Róna Miklós, az AMZsE volt elnöke tiz napot töltött a múlt hónapban a felszabadult Magyarországon. Ezen tiz nap benyomásairól egy cikksorozatban számol be a „Szabad Szó“ olvasóinak. vik az áldozatot és kirablása után a rendőrség találja meg másnap holtan, vérbefagyva. A nyomozás nagyon nehéz. A vélemények pedig különbözők. Egyesek szerint szökött katonák, mások szerint bujdosó nyilasok a gyilkosok, akik még mindég szép számmal találhatók a budai hegyek rejtett barlangjaiban. A rendőrség rendszeresen razziázza ezeket a búvóhelyeket és nagyon sokszor eredményesen. Az orosz katonaság készséggel áll rendelkezésére az államrendőrségnek ebben a munkájában, de csak akkor avatkozik bele, ha orosz szökevény akad horogra. A még nem régen divatos “vetköztetés’’ már nem aktuális. A vetköztetök rájöttek, hogy a pesti polgárról nincs mit lehúzni. ’ ’ Eddig tart a sofőr elbeszélése és más is elérkeztünk a Boráros-térre. Egy régi ferencvárosi leány-ismerősömet kerestem. A házmester utasítása alapján megtaláltam. Még a régi lakásban lakott, bár a ház felét bombatalálat érte. Nem hiszem, hogy ennek a kis két emeletes háznak szánták a bombát az amerikai repülök, de szerencsétlenségre a ház közvetlen szomszédságában vannak a hires budapesti malmok amiket az amerikai-angol és orosz repülök heteken keresztül bombáztak. A leány, akiről beszélek, egyik legszebb lánya volt a Ferencvárosnak. Mikor elhagytam Budapestet, 16 éves volt. Ennek 8 éve. Erkölcseiről hires, jólnevelt gyermek volt- Szülei szemefénye. Ott álltam előtte az ajtóban és rámnézett. Nem ismertem volna meg, ha az uccán találkozom vele. A háború borzalmai súlyos nyoiríokat hagytak szép, fiatal arcán. Mikor megismert sirt a boldogságtól. Hiszen nagyon jó barátok voltunk sok éven keresztül. Együtt nőttünk fel. A lakás, ahol él, üres és rideg. És kérdés nélkül mesélni kezd: —“Aput 1944. szeptember 11-én a nyilasok elvitték és a Dunába lőtték huszad magával. Anyu szeptember 14- én öngyilkos lett. Nem bírta el áldott lelkű férje elvesztését. Én a pincében kenyéren és vizen, a házmesterünk jóvoltából január 18-ig éltem, 25—30 fokos hidegben, egy szalmazsákon, egy ócska kabátba takarózva vártam a felszabadítást. Január hónapban 3 katona jött be a lakásba részegen és én voltam a katonák áldozata. Azóta viselem elmek a szürnyü éjszakának a rémségeit, öngyilkos akartam lenni. Menni a szüleim után. Azután felülkerekedett bennem a fiatalságom és az élniakarás. Ma dolgozom egy tésztagyárban és élek. És várom sorsom j obbraffordulását. Ki szeretnék vándorolni. Elfelejteni a múlt rémségeit és boldog szeretnék lenni. Szeretnék újra tiszta lenni és szeretnék férjhezmenni. Arra neveltek szüleim’’. Megígértem neki, hogy ha hazaérek, keresek neki egy rendes férjet, aki jóvá fogja tenni mások vétkét és tolmácsolni fogom a kérését, hogy hü odaadó felesége lesz annak a férfinek, aki megbízik benne. Elbúcsúztunk és én nekivágtam gyalog a Ferenckörutnak. 10 óra lehetett, mikor a Baross uccai keresztezéshez értem. Messziről erős fényszóró és máris a kereszteződéshez ért egy katonai jeep-kocsi. Leugrálnak rendőrök és orosz katonák vegyesen és egy hatalmas kört alkotnak. Bazzia. Én is beleestem a körbe. Nem voltam ideges, hiszem külföldi útlevelem van és szabályszerű beutazási engedélyem. És elkezdődik a cca. 40—50 ember egyenkénti igazoltatása. Aki rendelkezik papírokkal már is mehet ki a körből. Egy borzas fejű 20 év körüli suhanc áll a rendőrtiszt előtt. Hol lakik? — kérdi a tiszt. “Ahol kevés a zsidó’’ — volt a válasz.
