Szabad Szó - Libre Palabra, 1947 (3. évfolyam, 26-37. szám)
1947-12-01 / 37. szám
4 SZABAD SZÓ zordságától, úgy érezze és higyje, hogy az országok, melyekben éltek, saját állampolgáraikkal teljesen egyenrangúnak ismerik el őket. Az újabb és újabb csalódást mindig elfelejtették, ha egy biztonságosabb hullám a magasba emelte őket. Mikor a tizenkilencedik század közepén egyik legnagyobb tudósuk, a¡ száz egy évet élt Mózes Montefiore azzal fordult hozzájuk, hogy segitsék öt pénzzel, tettel és tanáccsal a palesztinai zsidó kolonizáció érdekében, nem álltak melléje. Mikor több, mint ötven évvel később, Theodor Herzl, a kiváló zsidó ujságiró a Dreyfuss-ügy kapcsán, az újra lábra kapott antiszemitizmusra feleszmélve, felkereste a gazdag zsidókat azzal, hogy adva van a lehetőség Palesztina visszaszerzésére, ahol a zsidók újból, mint szabad emberek, szabad országukban élhetnek, mert a török szultán pénzért átengedné nekik a területet, hallani sem akartak a dologról. A kapitalista világrendszer, mely a fejlődés során talán egy szükségszerű láncszem volt az emeri történelemben, a hazátlan zsidóknak hat millió testvér pusztulását hozta, holott fegyver nélkül álltak a felfegyverzettek között, és ők, ai kinhalált szenvedők voltak az egyetlenek, kik egyetlen emberéletet sem oltottak ki. És most, a legnagyobb vérvesztesség, most a legnagyobb világdulás után, mint ahogy Mózes Mendelssohn az ezernyolcszázas évek elején szinte prófétai előrelátással megmondta, hogy „Csak egy olyan háború' melyben majd valamennyi állam vesz részt, adhatja visszai népünknek régi hazáját“, — most valóban, ez a hazátlan nép, mely az emberiségnek a legkiválóbb orvosokat és a most. már végidejét élő kapitalizmusnak a legügyesebb bankárokat adtai, végre hazára lélt. Nem kétséges, hogy ez a nép, mely kétezer év óta vándorolva, az emberlakta világot egy széltől, vihartól, örökké korbácsolt, szaggatott, sziklás hegycsoportnak láthatta, itt-ott barátságosabb öblökkel, ahol ideig-óráig megpihenhetett, ha most lábai alá földet kap, biztonságos földet, mely nem reng alatta, nagyot és szépet adhat a világnak. Kétezer év szenvedésével, ősi kultúrájával, gondolatkultuszával, tanulékonyságával, átvéve a már meglévő és az emberiség javára szolgáló eredményeket, újakkal fogjai gazdagítani azokat. Az egyetemes emberiségnek beláthatatlan hasznára lehet, mert ez a legújabb, legfiatalabb állam egyben a legrégibb, legősibb állam is. Nem uj nép hódított itt meg uj területet, hanem ezer tűzönvészen átnemesedve, a “Zsidónak Tilos” tábla árnyékában is tanulva, fejlődve tért meg Izráel népe arra a földre, hol még ma is őseinek kultúrája hirdeti egykori d esőségét. És ennek a világ összes tájain szétszórt népnek mai fiataljai már ott állnak a civilizált népek által szentnek nevezett föld dombjain, hegyein és lelkes tűzzel, fáradhatatlan szorgalommal építik az első telepesek házait. Kezeik termő földet munkálnak ki a kövek közül, erejükkel, akaratukkal a pusztaságot életre keltik, vízzel, fákkal termékenyítik meg a sivár, alvó homokot. Ahol még egy évvel ezelőtt, a forró naptól fehérített köveken kívül semmi sem volt, ott mai már iskolák épülnek gyermekek számára és tanuló, olvasó, szórakozó termek azok részére is, kiket várnak, s kik végül annyi szenvedés után mégis meg fognak érkezni. Ezek az ifjú telepesek, kik ott fenn a fáklya tüzét gyújtják, kik dacolva szomjúsággal, arabveszéllyel, nehéz verejtékükkel végzik az első kapavágásokat az ős-uj hazában, ezek az ifjú emberek a zsidó állam alkotói, támaszai, uj dicsőségének felépítői. Mert ezek az ifjak már tudják, hogy azok a nemzetek, melyeknek világában tul nagy a fény és tul sötét az árny, meg nem maradhatnak. A tul naigy ellentéteket a haladó kor meg nem tűri, kiegyenlítődésre fesziti erőit. Ezek az ifjak tudják, hogy csak együtt, egységesen, közös jólétben, kölcsönös munkával lehet élni és építeni. Ezek az ifjak tudják, hogy csak a kollektív jólét a maradandó, a biztos, a félelemmentes, nyugalmat és békét biztositó jólét. Ezek már tudják, hogy a humanizmusnak uj formája érkezett el, amikor az öregnek, a betegnek, a munkaképtelennek nem az ad, akinek „jó szive van“, hanem a közös munka által megerősödött állam. Ezek az ifjak tudják, hogy a halomra gyűjtött arany holt tömeg, mi csak arra jó, hogy akinek van, kizsákmányolhassa azt, akinek nincs. Ezek az ifjak magvakat fognak gyűjteni arany helyett és azt aizért, hogy megtermékenyítsék velük a tőlük távolabb eső földeket, hogy jusson azoknak is, kiknek idáig nem jutott és hogy belekapcsolják a közösség munkájába azokat is, kik utánuk érkeznek. Ezek az ifjak fogják világra nemzeni azokat az utódokat, kik a földet közös terv szerint fogják megmunkálni, kik a tudományt az egyetemes emberiség javára fogják fejleszteni, kik haszonlesés nélkül fognak gyógyítani, kik gazdasági képességüket az egész emberiség szolgálatába fogják állítani, kik mindenki gyönyörködésére fognak művészetet alkotni. Eizek a zsidó ifjak le fogják ütni a „Betű és Arany“ allegorikus cimerről a holt tömeget, a kapitalista korszak bálványát és helyette büszke jelszavuk ez lesz: Betű és eke.
