Szabad Szó - Libre Palabra, 1946 (2. évfolyam, 13-25. szám)
1946-12-01 / 25. szám
SZABAD SZÓ 5 Amikor több, mint félévvel ezelőtt, május huszonnyolcadikán egy kis magyar hallgatóság előtt felolvastam “Uttörök” cimü Írásomat, txidtam, hogy a jelenlevők, kik szórakozni, mulatni jöttek a Magyarországon sínylődő antifasiszta Szellemi munkások javára rendezett estre, felolvasásomat “tul komolynak“ fogják tartani- Teljesen felkészülten arra, hogy hallgatóságom közt még olyanok is lesznek, kik unalmasnak vélik miisorszámomat, csempésztem be az elmúlt világ kabaré-slágerei közé mondanivalómat. Tettem ezt abban a meggyőződésben, hogy a csak nevetni, mulatni vágyók között mégis akad majd néhány ember, ki hangomra felfigyel, ki elgondolkodik, kiben nyomot hagynak szavaim. — Einstein tanár mostani nagyszerű megszólalása old fel a szerénység kötelezettsége alól mikor magamat idézem. Az ó kijelentése, hogy minden uton-módon, fáradhatatlanul és ismételve figyelmeztetni kell az emberiséget végveszedelmére, hatalmaz fel a bátorságra, hogy ismételjem; Tudósoknak, tanároknak, íróknak össze kell fogniok az imperialista nagyhatalmak politikusai ellen. Tudásukkal, tehetségükkel meg kell akadályozniok a nagyhatalmak egyeduralmi törekvéseit s ezzel egyidejűleg az újabb háborút. Tudósainknak, íróinknak sorkatonaságot kell képezniük és minden energiájukkal szembe kell szállniok az emberiség ellenségeivel. Azt irtani, hogy ebben a háború utáni háborúban nincs bátor, igaz hang, mely felrázza a világot. A régi világ szellemi élharcosai hallgatnak, újak még nem jelentkeztek. Az emberek magukra hagyva, mint szétbitangolt nyáj, ziillenek mind mélyebbre, távolodnak el mindjobban egymástól és az előző generáció eszményeitől, melyek helyébe újakat alkotni nem képesek. Iramlépésben jutnak vissza az őserdőbe, ahonnan csak lassan-lassan, lépésröl-lépésre merészkedtek TE IS SEGITSZ... elő, közel két évezred tartama alatt, az első nagy világosságot gyújtó bátorítására. Az első nagy tanító igéi már csak nyomtatott betű papíron, szavai nem lángolnak a szivekben és nem világítják be többé az utat, melyen az emberiség vezető nélkül, magára hagyottan nem előre, de visszafelé rohan. Ebbe a káoszba gyújtott most tüzet Einstein. Egyszerű szavakkal figyelmezteti az embereket, hogy ébredjenek öntudatra, nézzenek körül, tanuljanak meg újra gondolkodni. Vegyenek részt a béke küzdelmeiben és védjék meg a maguk és az öszszesség létét, mig nem késő-December havában jutott el hozzánk az üzenet, mint ahogy — az írás szerint — majd kétezer év előtt kelt hire Krisztus születésének. Karácsonyi ajándék ez a fuldokló emberiség számára, hiszen a legnagyobb tudós állt a tudósok élére és messze hangzó szavával vétót emelt a további gyilkolás, a hatalmi őrjöngés ellen. Einstein tanár matematikus-fizikus és az atomenergia szaktudósa. De amikor az egész világ valamenynyi emberét felszólítja, hogy tiltakozzon az atombomba háborús használata ellen, amikor magyar rázza, hogy a leghalkabb szónak is van ereje, amikor állítja, hogy min den megnyilvánulás számit és nyomot hagy, akkor nem csak mint fizikus gondolkodik és nem csupán az atombombáról beszél. Akkor az emberi elvadultságra is utal, mely mint a legszórnyübb betegség lepte el a világot. Az önzésre, — a rosszaságra gondol, mely a háború vértalajából fogamzott, hogy átkos teherbe ejtse az emberi világot. Amikor arra hiv fel mindenkit, hogy tanuljon újra gondolkodni — “neu denken lemen” — akkor ebben az is benne van, hogy ne akarjon minden áron felejteni és a tudatlanság kétes biztonságába menekülni. Hogy ne kívánjon mindenáron nevetni és mulatni, mert semmi nevetni és mutatnivalója nincs. Az “uj gondolkodásban” ezt nem pesszimizmusnak, sötétenlátásnak nevezik, hanem tisztánlátásnak, szembenézésnek a legnagyobb és végső veszedelemmel. Mert ma nincs boldogok szigete. A háborút nem viselt népik ugyanúgy a kiirtás, a pusztulás előtt állnak, mint a többiek. Ki kell egyszer mondanunk, hogy ma nincs félelem nélküli ember. Mindenki, még aki nem is öntudat ősit ott a magában ezt az igazságot, idegeiben érzi a világot bontó erők hatását. Mindenki kedélyén lidércnyomás ül, de csak kevés azoknak száma, kik nem rosszasággal akarnak a rossztól szabadulni. Ütnek, vagdalóznak, sebeznek nagy, be nem vallott félelmükben ahelyett, hogy összefognának a jóra, a közös nagy feladatra: a megmaradásra. Nincs béke, kortársak! A németeket, a japánokat verték csak le, de el a nacionalizmus- Jobban virul, mint valaha, Bacillusa megfertőzte a győzőket, üzletként vették azt át, mit a németek és japánok gyilkoló eszményként írtak véres lobogójukra. Mint a ravaszságukból kifogyott üzérkedő, harácsoló boltosok akarják a győztes országok államférfiai elcsenni vagy elerószákolni egymástól a javakat, mintha a területeken, melyekért a birkózás folyik, nem is emberek élnének. Előnyökért küzdenek, anélkül, hogy figyelembe vennék azt a szenvedést, mely a népeket sújtja. Az ö megkérdezésük nélkül döntenek létük felett, kereskednek velük, mint barmokkal jogtalan tulajdonosok. Szép lenne, ha egyszer már valamennyien felgyújthatnánk szimbolikus gyertyáinkat a szeretet ünnepén. De nincs szeretet a világon, elmenekült, elbujdosott tőlünk, feledésbe merült. Ezért ül ma minden ember szivében félelem, a szeretet helyét a bizonytalanság érzése tölti be. Gazdag, szegény, Öreg és fiatal, valamennyi támasz nélkül lézeng, mintha minden percben katasztrófa érhetné. Katasztrófák Zemplényi Klára:
