Szabad Sajtó, 1970. október (62. évfolyam, 40-44. szám)
1970-10-01 / 40. szám
SZABAD SAJTÓ Thursday, Oct. 1, 1970 Senki sem veheti rossz néven tőlünk, ha ebben a keserves világban, amelyben élünk, ugyahogy, menekülni akarván a minden áldott nap megismétlődő rémhírektől, néha egy kicsit mosolyogni akarván, vagy pláne nevetni is szeretnénk, anélkül, hogy ez a nevetés ártana valakinek. Én magam a könyveimhez és jegyzeteimhez menekülök, ha már elég volt a mindennapi szörnyűségekből. Ezekben mindig találok olyasmit, ami egy kis derűt hozhat az események véres egyformaságára. — Vasváry Ödön Ezért megyek szívesen a múltba tréfákért, heccekért, amelyek talán egy gondtalanabb világban születhettek meg. Három ilyen heccet mondok el, amelyek mostanában némi derültséget jelentenek számomra. As első régi, majdnem száz esztendős. * * * Az akkori orosz cár, II. Sándor fia, Alexis nagyherceg, 1871 novemberében meglátogatta az Egyesült Államokat. A nagy demokrata ország, amely titokban mindig erősen érdeklődött a koronás családok dolgai iránt, természetesen nagy ünnepélyességgel fogadta a rokonszenves nagyherceget, aki a “Svetlana” nevű hajón érkezett meg. (Száz év múlva Sztálin ilyen nevű lánya lett nevezetes amerikai személy). A párisban folyó vietnami előkészítő tárgyalásoknak “serkentő injekciót” akart adni a Nixon adminisztráció, amikor David Bruce nagykövetet nevezte ki az amerikai küldöttség vezetőjéül. Kiderült, hogy a “Bruce-injekció” hatástalan maradt. Mindkét fél merev és hajlithatatlan: A kommunisták Amerika feltétel nélküli kivonulásához és a délvietnami kormány megbuktatásához ragaszkodnak. Amerika szerint a feltételek továbbra is elfogadhatatlanok. Az “Agence France-Presse” nevű francia hírügynökség hírelemzőjének véleménye: Észak-Vietnam és Amerika már képtelen olyan tárgykört találni, amelyről egyáltalában tárgyalni lehetne. Afrika élesen szembeszáll az Amerikából importált Afro hajviselettel. Annak ellenére, hogy az amerikai négerek az Afro frizurával akarják hangsúlyozni afrikai származásukat, az afrikai nacionalista szervezetek véleménye: Az Afro frizura nem más, mint az amerikai imperializmus importja Afrika számára. * * *, Augusztusban az Egyesült Államokban a fo^ gyasztási ár-index “mindössze” 0.2 százalékkal emelkedett és a Nixon adminisztráció hatalmas lelkesedéssel fogadta az alacsony mértékű áremelkedést. A közgazdászok ennél kevésbbé lelkesek és hangsúlyozzák: Az áremelkedés csak akkor ‘elviselhető’, ha évi két százaléknál nem magasabb, jelenleg pedig ennél sokkal nagyobbméretü az áremelkedés Amerikában évenkint. * * * Cambridgeben (Anglia) egy Peter Clark nevű asztrológus kijelentette: Egyes gansterbandák rendszeresen tanácsot kérnek az asztrológusoktól a bűncselekmény elkövetése előtt: kedvező-e a csillagok állása? — Mi magunk mindeddig kétkedve fogadtuk az asztrológusok “elemzéseit”, ezekután azonban megváltoztatjuk véleményünket. Ha a gansterbandák hisznek a dologban — lehet benne valami! A nagyherceg “tanulmányútra” jött, de a világkörüli ut igazi és nem is nagyon titkolt célja az volt, hogy a fiatalembert távoltartsák szerelmétől, aki egyszerű polgárleány volt, egy Zukovsky nevű költő leánya. Amerikai tartózkodása alatt meglátogatta a hires Harvard egyetemet is, amely rangban akkor is legelső iskolája volt az Egyesült Államoknak. A diákok azonban az egyszerű időkben nem bombagyártással és gyújtogatással töltötték idejüket, hanem annyit, amennyit, tanultak. Legkedvesebb napjaik természetesen azok voltak, amikor nem kellett előadásra menni. Lelkesedve várták tehát az orosz mágnást is, abban a reményben, hogy látogatása napján előadás szünet lesz. Az egyetem nagyhatalmú elnöke azonban, a hires dr. Eliot, másképpen határozott. Nem lesz előadás-szünet! Nagy volt a felháborodás a diákok részéről, akik a csalódásért fizetni akartak az elnöknek, még pedig eredeti módon. Amikor a nap elérkezett, hintó állt meg az elnöki lakás előtt. A kocsis leugrott és az ajtónál jelentette, hogy a nagyherceg megérkezett. Az elnök méltóságteljesen elébe sétált, hogy fogadja, de senki sem jött és a hintó is eltűnt. Nem kevesebb, mint negyven Ízben ismétlődött meg ez az epizód. Végül egy cukrász jelent meg hat pincérrel, hogy 150 személyre terítsenek. Dr. Eliot már tajtékzott a méregtől, amikor megint csak becsöngettek. Ekkor egy egyszerű uniformisba öltözött fiatalember jelentkezett, olyan tengerész-hadnagy féle, azzal, hogy ő a nagyherceg. Ezt már az elnök személyesen akarta kikergetni. Takarodjék, mert rendőrrel vitetem el! — kiabálta szinte magán kívül. A fiatal tiszt nagyot nézett a nemvárt fogadtatásra és csak nagy nehezen tudták ő és az utána jövő kísérői meggyőzni a dühös pedagógust az igazság felől, amit egy hirtelen előkeritett Harper’s magazinnal bizonyítottak be, amelyben benne volt a nagyherceg arcképe. Hogy lett-e folytatása a heccnek, arról nem szól a krónika. Valószínűleg a mérges egyetemi elnök jobbnak látta hallgatni a dolog felől. * * * A második hecc szenvedő hőse a hires iró, Bernard Shaw volt, elkövetője pedig Max Beerbohm, szintén jólismert iró, aki nagyon szeretett ilyesmivel foglalkozni. Kezébe került egy könyv, mely a már akkor hires Shaw fiatalkori arcképeit tai’talmazta. Mint kitűnő rajzoló, hozzáfogott az arcképek megváltoztatásához: az orrot ellapositotta, vagy meghosszabbította, esetleg alaposan elgörbítette, a szemeket kissé megkancsalitotta, a füleket szétállókká tette és igy tovább, rendkívüli gonddal és precizitással, hogy fénykép jellegük megmaradjon. Aztán külön-külön lefényképezte valamennyit, felragasztva a régi divatu kemény táblákra és elküldte őket különböző barátainak, azzal, a kéréssel, hogy küldjék el Shawnak, mint nagy tisztelői, akik örömet akarnak neki szerezni egy ilyen régi, valószínűleg általa már elfelejtett arcképével. A barátok mind eleget is tettek a megbízásnak, már csak azért is, mert abban az időben az ilyen heccek nagyon népszerűek voltak. Beerbohm boldog volt, amikor megtudta, hogy Shaw csakugyan értetlenül állt a látszólag megfejthetetlen talány előtt és nem akarta elhinni, hogy fiatal korában akkora orra és kancsalitó szeme és szétálló füle lett volna. * ❖ * A harmadik, valóban nagyszerű hecc itt történt New Yorkban, nyolc évvel ezelőtt. Az egyik színház uj vígjátékot mutatott be, “Subways are for sleeping” címmel, amely a kritikusok részéről igen langyos elismerésben részesült: egyszóval : inkáb bukást, mint sikert ígért. A newyorki lapoknak hét, minden újságolvasó által ismert színházi kritikusát hidegen hagyta az uj komédia, amit természetesen meg is Írtak. A színdarab mögött David Merrick színházi vállalkozó állt, kinek a bukás, természetesen, nagy pénzébe került. De egy ötlete támadt, valószínűleg nem is azért, mintha a darab megmentését remélte volna ezáltal elérni, hanem csak a hecc és a nagyobb nyilvánosság kedvéért. Eszébe jutott, hogy egy olyan óriási városban, mint New York és a környékén bizonyosan akad olyan két ember, akinek a neve azonos a hét szinházi kritikus nevével. Igaza lett. Talált is hét ilyen nevű embert, akik hajlandók voltak belemenni a heccbe; A hecc pedig abból állt, hogy Merrick egy egész oldalas hirdetést állított össze a new yorki lapok részére, amely szerint mind a hét férfiú, aki a hirdetésben szerepel, el van ragadtatva a vígjátéktól, amit remekműnek, stb. tartanak. Korunk egyik legnagyobb sikerű vigjátéka — mondta az egyik. Micsoda darab, micsoda bámulatos siker ! — mondotta a másik Századunk még nem produkált ehhez hasonlót, mondta a harmadik. Semmi kétség: előbb-utóbb látnia kell mindenkinek, ez az, amire a publikum már olyan régen várt. Tiz esztendeig egyfolytában kell előadni! Ne csak sétáljon, de rohanjon a jegyért! 7— és igy tovább. És mindegyik mellett az ajánló neve: Howard Taubman, Walter Kerr, John Chapman, John McLain, Richard Watts, Norman Nadel, Robert Coleman; vagyis a hét szinházi kritikus neve. Igen ám, de mindegyik nyilatkozat mellett ott volt a nyilatkozó arcképe is, amelyek semmiképpen sem hasonlítottak az igazi kritikusokhoz. így természetesen nyilvánvaló, hogy az egész csak igen sikerült hecc, amely természetesen csakugyan nem mentette meg a darabot, de nagy publicitást szerzett az ötletes szinházi vállalkozónak. Merrick az összes newyorki lapokban akarta közölni az oldalas hirdetést, de a New York Herald Tribune kivételével mindegyik visszautasította. A Herald is csak elnézésből közölte, egyszer, azután kidobta. Remélem, az olvasó nem tartja elveszettnek azt a kis időt, amit a fentiek elolvasására szentelt. SZILÁNKOK PERPATVAR Csak fiatal párok veszekedjenek. Idős korban már nem olyan édes a kibékülés. * * * ANYA Négy felnőtt lányom van. Mind a négyet felneveltem, férjhez adtam és segítettem nekik, hogy el tudjanak válni. Egy szülőtől igazán nem lehet többet kívánni . . . * * * ÉJFÉL UTÁN Dülöngélő, erősen ittas férfi botorkál egy taxihoz. Beszól a sofőrnek: — Vigy-él a lakásomra, pajtás. Hol lakik? — kérdi a vezető. — Ha ezt tudnám, cimbora, akkor gyalog is elmennék ! ❖ * * FÉLELEM Z. annyira fél az öregségtől, hogy még becsületben sem szeretne megőszülni. * * * SZEMTELEN Kacorkai hazatér és látja, hogy felesége — szokása szerint — megint a tükör előtt áll. — De Mariskám — szól rá —, hogy lehet valaki ennyir-e hiú! — Ugyan, kérlek — vágja vissza az asszony —, én nem vagyok hiú. Még félig sem tartom ma-r gamat olyan szépnek, mint' amilyen vagyok. Galambos Szilveszter 6. oldal Három sikerült hecc Irta: VASVÁRY ÖDÖN
