Szabad Sajtó, 1970. október (62. évfolyam, 40-44. szám)

1970-10-01 / 40. szám

16. oldal SZAR AD SAJTÓ Thursday, Oct. 1, 1970 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. FŐ A BECSÜLET (TÖRTÉNET A RÉGI VILÁGBÓL) (Folytatás) — Emil, kérlek — mondta nagyon sér­tődötten az ezredorvosnak — nem ebben ál­lapodtunk meg. Én teljesítettem a feltétele­ket, ti . . . hm . . . ígéretetek ellenére csele­kedtetek. Emlékezetem szerint abban álla­podtunk meg, hogy ez a kínos ügy közöt­tünk marad. — Amennyiben, kérlek, kilépsz a kaszi­nóból és a klubból. — Megtettem. — Nem tetted meg. A kaszinóból kilép­tél, de a klubból nem. — Azóta sem voltam ott. — Ez nem elég, Emil, nem ezt Ígérted. Hol a nyilatkozat? — Nem nyilatkoztam még levélben, mert haladékot akartam kérni tőletek. Bíztam benne, hogy mint barátaim . . . — Csak voltunk barátaid. Kérlek, meg­értheted, te hamisan játszottál, csaltál, Emil, s ilyen körülmények között nem óhajtjuk többé barátaidnak mondani ma­gunkat. — Tudomásul veszem, kérlek, de némi megértésre, gondoltam, számíthatok. — Milyen megértésre és miben? — Tudod, hogy Bécsben egy nagyon elő­kelő család egyetlen lányának udvarolok. Sokszor beszéltem előtte a klubról, s na­gyon felkeltettem az érdeklődését. Most közelednek az ünnepségek — a millenniumi eseményekre gondolt Babó, a botrány 1896 tavaszán történt—a család felutazik Pest­re, s én, ígéretemhez híven, leendő meny­asszonyomat ekkor be akartam vezetni a klubba. Ehhez kívántam tőletek engedélyt kérni s ezért nem fordultam még levélben a klubhoz. — Sajnálom, kérlek, de nincs halasztás. Azonnal nyilatkoznod kell, nem várunk to­vább. — Tönkre vagyok téve. Házasságom meghiúsul, szegei irodámat feladhatom, a mandátumról kénytelen leszek lemondani. — Mert ki akartál fosztani, Emil. Ráfi­zettél, kérlek. És most szeretném, ha befe­jeznénk ezt a beszélgetést — mondta Koszt­ka, s hátat fordított volt barátjának. Babó nagyon élesen válaszolt: — Rendben van, kérlek, te akartad a botrányt, hát legyen — mondta, s köszönés nélkül otthagyta az ezredorvost. A pályaud­varra sietett, s az első vonattal visszauta­zott Bécsbe. S bár a fővárosban nagy megbotránko­zással figyelték a fejleményeket, a szegedi közvélemény felháborodása túltett még a pestin is. A tiszaparti város kaszinójában nyíltan tárgyalták az ügyet, s egy helybeli potentát kijelentette: — Bár megdöbbentett, nem lepett meg az eset. Láttam néhányszor játszani Babót, s ahányszor láttam, mindig nagy összegeket nyert. Négyszemközt céloztam is rá: a kár­tyához nemcsak szerencse kell. Tréfával válaszolt rá . . . — Nincs fél esztendeje, hogy játszot­tam vele — mondta erre egy szegedi birto­kos. Néhány óra alatt többezer forintomat nyerte el. A szemébe mondtam, hogy ha nem tudom, kivel ülök az asztalnál, még azt hiszem, egy hamiskártyás fosztott ki. — Erre ő? — Hajlandó revansot adni. Ezt mondta. — Elfogadtad? — Másnap elutazott . . . Itt, a szegedi kaszinóban mondta ki elő­ször egy pártbelije: — Úgy hiszem, urak, ideje lenne felkérni Babót, hogy nyújtsa be lemondását a Ház elnökének. S mig napokon át ezt latolgatták a sze­gediek, titkon a városba érkezett Babó. La­kásába zárkózott, nem engedett magához senkit, még legbenső barátai, bizalmasai jelentkezését is visszautasította. — Nagyon sajnálom — üzente mindenki­nek, aki meg akarta látogatni, — betegsé­gem nem engedi, hogy vendéget fogadjak. Csak irodája vezetőjét hivatta. Zárt aj­tók mögött tárgyalt a két férfi, s másnap Babó, amilyen váratlanul jött, oly hirtelen elutazott. Órák alatt elterjedt a hir a városban: magával vitte irodája húszezer forintnyi hivatalos pénzét. Az a néhány hive, aki még kitartott mellette, ekkor felnyitotta a la­kást, s megállapította: Babó nagyon hosz­­szu időre távozhatott. Egyetlen értékesebb darab nem maradt a szobákban, a képviselő magával vitte minden arany- és ezüsthol­miját, egész ruhatárát, értékpapírjait. S az is hamarosan kiderült: nemcsak az iroda pénze hiányzik, Babó kölcsönkért Osztó doktortól is ezer forintot, úgy látszik, nagy összegre lehetett szüksége. A barátok — menteni, ami menthető — értesítették a családot, s a rokonság azonnal rendezte a pénzbeli ügyeket. Néhány nap múlva pedig ismét levelet kapott dr. Osztó, s megint Bécsből: “Ma újabb konzultációm volt dr. Schröderrel. Olaszországba küldött. Még nem tudom, mit csinálok. Onnan értesítem. Hive, Ba­bó Emil.” E levélből csupán a harmadik mondat feltűnő, az, hogy az újabb híradást onnan, vagyis Olaszországból Ígérte Babó, tanú­sítja: az utazásról véglegesen döntött. A “még nem tudom, mit csinálok” tehát nem arra utal, hogy az orvos tanácsát fontol­gatta volna. Ennél lényegesebb ügyeken töprenghetett a hamiskártyás honatya: le­mondjon-e mandátumáról, vagy sem, vég­leg külföldre távozzék, vagy hazatérjen. De mig a császárvárosban bezárkózva élt a Weisinger Gasse 30. számú ház első emeletén és csak akkor hagyta el a lakást, ha a postára igyekezett, napjait nem töltöt­te tétlenül. Nyilván széleskörű pesti isme­retsége révén szellőztetni kezdte Kosztka viselt dolgait. Volt mit. Megint Kosztka — Írták a lapok — me­gint ő, aki a Dániel-ügy főrendezője volt. Az országos kaszinóra, pengették az érzé­kenyebb húrokat, éppenséggel nem vet va­lami jó fényt dr. Kosztka Emil szereplése. Az ezredorvosnak — tárták az újságok a közvélemény elé a tényt — soha nem volt vagyona, amióta csak a pesti élet ismert fi­gurája, mindig szerencsejátékból élt. A 80- as években még kávéházakban kártyázott, s ki tudja, csak Fortuna pártfogolta, vagy gondosan ápolt, hosszú ujjai is segítették benne, tény, hogy néhány kivételes véletlen esettől eltekintve, mindig nyertesként állt fel az asztaltól. A könnyen jött jénzt —­­könnyen el is szórta, neve ez időkben sűrűn volt olvasható a hitelezők közlönyében, susz­terek és szabók szólították fel adósságaik rendezésére. ! Még kávéházi kártyás korában vívta el­ső halálosvégü párbaját. Egy este más­napig kölcsönkért Tamásffy Gyula lovagtól öt forintot. A törlesztés óráján a lovag pén­zét kérte, erre Kosztka felállt a kártyaasz­taltól és se szó, se beszéd, pofonütötte Ta­­másffyt. Az ügy természetesen fegyverrel folytatódott, s Kosztka első lövésével meg­ölte a lovagot. Ült is e párbaj miatt — a kor úri világának törvénykezése szerint — egy hétig az államfogházban ... Ezzel min­denki napirendre tért az ügy felett, párbaj volt, s egyik fél meghalt, a becsület kíván­ta, hogy lövöldözzenek, minek ezzel tovább foglalkozni? Kosztka pedig rövid idő múlva nagy összeget nyert a tőzsdén, s ekkor, hogy, hogy nem, felvétette magát a kaszinóba. Ettől kezdve ott kártyázta és párbajozta tovább életét. így szólt az újságcikk, amelyet két hely­reigazítás és — természetesen — egy pár­baj követett. Az első helyesbítést nyilván maga a szer­kesztőség határozhatta el. Tény, hogy a cikk megjelenését követő napon már köz­zétették: a Kosztkáról szóló Írásban téved­tek: az ezredorvos nem öt, hanem három forintot kért kölcsön és pofon nem volt. . < Aztán egy nap múlva megint helyesbítés, de most már a Tamásffy-család kérésére : nem öt és nem három, hanem négy forintot adott annakidején kölcsön a lovag, s a kár­­tyaszobabeli összeszólaláskor a két férfi között — idézzük a választékos kifejezést — tettleges inzultus nem történt, de Koszt­ka sértő kifejezést használt, s ezt Tamásffy nem tűrhette el . . . t (Folytatjuk) |

Next

/
Thumbnails
Contents