Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-07-30 / 31. szám
16. oldal SZABAD SAJTÓ Thursday, July 30. 1970 ÁRTATLANUL ELÍTÉLVE (Folvtatás) Önhöz fordulok, Elnök Ur, ezzel az igazsággal, önhöz kiáltok egy becsületes ember felháborodásának minden erejével. Becsületére legyen mondva, meggyőződésem, hogy Önnek nincsen tudomása, milyen szörnyű bűnt követett el. S vajon kinek panaszoljam be az igazi bűnösök elvetemült söpredékét, ha nem Önnek, országunk legmagasabb rangú tisztviselőjének? ... A vezérkar akarta a pert, a vezérkar akarta az Ítéletet ... A hadsereg becsületéről szavalnak nekünk, zt akarják, hogy szeressük, hogy tiszteljük a hadsereget. Szeretnők, tisztelnők, hogyne — azt a hadsereget, amely a veszély első jelére fegyvert fogna Franciaország határainak védelmére, azt a hadsereget, amely valóban azonos az egész néppel, s amelyet csak gyöngédség és tisztelet Övezhet. Most azonban a páncélozott ököl, az elnyomó melletti állásfoglalásra akarnak kényszeríteni bennünket. Vajon alázatosan megcsókolhatjuk-e ezt az öklöt? — Istenemre nem! Dreyfusnak csak úgy szolgáltatható igazság, ha a vádlottak padjára ültetik az egész vezérkart . . . Micsoda nagytakarítást kellene rendeznie a köztársaság kormányának ebben a jezsuita fészekben, hogy magának Billot tábornoknak a szavaival éljünk! . . . Micsoda undorító eszközökhöz nyúltak ebben a balfogásoktól és ostobaságoktól hemzsegő ügyben, micsoda alantas politikai praktikákhoz folyamodtak — mintha csak a spanyol inkvizíció nyomasztó lidércnyomásának lennénk tanúi! Sok embert ismerek, aki félve reszket a háború lehetőségétől, mert tudja, hogy milyen kezekben van a haza védelme . . . Vádolom du Paty alezredest, hogy — remélem, nem tudatosan — e justismord ördögi eszköze volt, s hogy az elmúlt három esztendőben a legváratlanabb és legbünösebb mesterkedéssel védelmezte ártalmas müvét. Vádolom Mercier tábornokot, hogy valószínűleg szellemi gyengeségből, a század egyik legszörnyübb bűntényének részesévé vált. Vádolom Billot tábornokot, hogy noha kezében volt Dreyfus ártatlanságának döntő bizonyítéka, eltitkolta ezt és politikai indítékból, a vezérkar presztízsének mentésére maga is vétkessé vált az emberiségellenes és igazságellenes bűntény elkövetésében. Vádolom Pellieux tábornokot és Ravay őrnagyot, hogy gazemberek módjára folytattak vizsgálatot; e vizsgálat során felháborító elfogultságról tettek tanúságot, s a teljes jegyzőkönyv elolvasása után mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a logikátlan arcátlanság örök szobra áll előttünk. Vádolom a három írásszakértőt: Belhomme-ot, Variard-t és Couard-t, hogy hazug, csaláson alapuló jelentéseket terjesztettek elő — hacsak orvosi vizsgálat nem állapítja meg vakságukat és beszámithatatlanságukat. Vádolom a hadügyminisztériumot, hogy aljas sajtókampányt folytatott, elsősorban a L’Echo de Paris és a L’Eclair hasábjain, a közvélemény félrevezetésére és saját büneileplezésére. Végül vádolom az első per hadbíróságát, hogy megsértett minden emberi jogot, amikor a vádlottat előre titokban tartott tanúvallomás alapján ítélte el. Továbbá vádolom a második per hadbíróságát, hogy parancsra fedezte e törvényszegést és hogy maga is elkövette azt a jogi törvénytiprást, hogy felmentette a bűnöst, noha tisztán látta bűnösségét.” Zola klasszikus sorokban fejtette ki, miként lett egy egyszerű tévedésből presztízskérdés : “Úgy folytatták le a vizsgálatot, akárcsak egy 15-ik századi történetben, a titokzatosság, a durva szemfényvesztés és fondorlatok légkörében; az egész vád egyetlen semmitmondó gyanúsításon, ama bizonyos ostoba bordereau-n alapult . . . hiszen hamarosan kitűnt, hogy a sokat emlegetett elárult titkok szinte teljesen ártatlanok voltak, s újra hangsúlyozom, ez az egész ügy ugrópontja; itt veszi kezdetét az igazi bűntény, az igazságszolgáltatás döbbenetes csődje, amibe belebetegedett Franciaország ... A kezdet kezdetén csupán felületességről és ostobaságról volt szó. De máris ott áll Dreyfus a hadbíróság előtt. A tárgyalást a legnagyobb titokzatosság övezi. Ha egy áruló megnyitotta volna a határokat az ellenségnek és a német császárt egyenesen a Notre Dame katedrális elé vezette volna, még akkor sem foganatosíthattak volna szigorúbb és titokzatosabb intézkedésedet. A nemzet dermedt rémülettel figyel, iszonyú részleteket adnak tovább suttogva a történelemben példátlanul álló árulásról. Nyilvánvaló, hogy egy nemzet nem tiltakozhat. A legsúlyosabb Ítélet sem elég szigorú e bűnöző számára; az ország ujjong a nyilvános lefokozás láttán, követeli, hogy a bűnöst életfogytiglan pellengérre állítsák sziklaszigetén, hogy gyötörje ott a lelkiismeret. Vajon azok az elmondhatatlan, suttogva terjesztett vádak tartalmaznak-e valamennyi igazságot, vajon valóban lángra lobbanthatnák egész Európát, hogy feltétlenül a zárt tárgyalás leple mögé kell rejteni őket? Nem! E zárt ajtók mögött csupán romantikus, őrült agyszülemények, du Paty de Clam őrnagy fantazmagóriái hangzottak el! Ó, milyen üres e vádirat! Már egymaga az is az aljasság diadala, hogy valakit egy ilyen vád alapján elitélhetttek. Felszólítok minden becsületes embert, olvassa el a vádiratot, és vajon megállja-e azután, hogy ne háborodjék fel, hogy ne kiáltsa világgá undorát az ördögsziget foglyának emberfeletti kínlódása láttán. ... A vádirat tizennégy vádpontot sorol fel — végül azonban csupán egyetlenegy, a bordereau marad. S ráadásul még azt is megtudjuk, hogy ebben sem jutottak az írásszakértők egyértelmű véleményre; hogy egyiküket, egy bizonyos Gobert urat, katonai megtorlással fenyegették, mert nem vonta le a kívánt következtetést . . . Családias tárgyalás folyik, egymás közt marad minden, s ne feledjük végül azt sem, hogy a vezérkar rendezte az egész tárgyalást, az az ítélkezett, majd egyszerűen megerősitette saját ítéletét. . . . Mondják, hogy a bírósági tanácsteremben a bírák természetesen a felmentésre hajlottak. S éppen ezért érthető, hogy ítéletük igazolására milyen elkeseredett makacssággal hajtogatják, hogy létezik valamiféle titkos irat, valami perdöntő, soha nyilvánosságra nem hozható bizonyíték, ami minden lépést törvényesít, s mely előtt ennélfogva meg kell hajolnunk, mint a mindenható és kiismerhetetlen Isten akarata előtt! Ezek tehát, Elnök Ur, azok a tények, amelyek fényében világossá válik, hogyan követték el a bírói tévedést. Az erkölcsi bizonyítékok, Dreyfus anyagi helyzete, az indítékok hiánya, ártatlanságának szüntelen hangoztatása — mindez arra utal, hogy Dreyfus du Paty de Clam rendkívül élénk fantáziájának és azon klerikális miliőnek áldozata, amelybe du Paty de Clam belekeveredett, az üldözés atmoszférájának, röviden a “büdös zsidó” atmoszférájának, korunk egyik szégyenfoltjának az áldozata.” Zola nyílt levelében leszögezte: tudja, hogy írásáért biróság elé állíthatják, de éppen ez a cé. ja: “Azért szántam rá magam erre a forradalmi lépésre, hogy siettessem az igazság és az igazságosság napvilágra jutását. Egyetlen szenvedélyes vágy vezérelt: világosságot akarok az emberiség nevében, amely már annyit szenvedett, s amelynek joga van a boldogságra. Heves tiltakozásom lelkiismeretem parancsa. Állítsanak esküdtbiróság elé, ha mernek, folytassák le a vizsgálatot a napvilág könyörtelen fényében ! Várok.” Amit Zola akart, elérte. Biróság elé állították. A Zola-per 1898. ftbruár 7-én kezdődött, az írót sajtó utján elkövetett rágalmazással vádolták. Zola azonban nem önmagát védte, hanem Dreyfus igazságát bizonygatta s Esterhazyt és a tábornokokat vádolta. (Folytatjuk) ú “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek..
