Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-07-23 / 30. szám
16. oldal «IZARAP «SAJTÓ Thursday, July 23, 1970 érkezett a “St. Nazaire”, amelynek fedélzetén a gyilkos éghajlata miatt akkor már alig használt ördögszigetre szállították. ÁRTATLANUL ELÍTÉLVE (Folytatás) — Katonák! Ártatlan embert fosztanak meg becsületétől! Éljen Franciaország! Utolsó szavai azonban már elvesztek a felháborodottan morajló tömeg zajában. Ezrek ordították: — Halál Dreyfusra! Ha ekkor meginog az elitéltet a tömeg haragjától védő kettős katonai kordon, Dreyfust darabokra tépik. A kordon azonban elég erősnek bizonyult, s igy a lefokozási szertartás tovább folytatódott. A Köztársasági Gárda egyik hatalmas termetű őrmestere leszakította Dreyfus egyenruhájáról a váll-lapokat, nadrágjáról a vezérkari tiszteknak járó vörös csikót, majd elvette kardját, kettétörte és a földre dobta. A foglyot elvezették. Dreyfus akkor is azt kiáltotta: — Ártatlan vagyok! Éljan Franciaország! Ekkor még családjának tagjain kívül szinte nem volt senki, aki hitt volna Dreyfus ártatlanságában. A tábornokok és a Deuxiéme Bureau tisztjei tudták, hogy milyen eszközök felhasználásával ítélték el a kapitányt, de természetesen hallgattak. Von Schwarzkoppen, a német katonai attasé, természetesen jól tudta, hogy ki az áruló, akivel kapcsolatban áll. A német hírszolgálat számára ugyan kedvező lehetőségeket teremtett, hogy a francia vezérkar egy ártatlan bűnbakban vélte megtalálni az áruló, a német ezredes azonban — egy úgynevezett “régi vágású” katonatiszt — őszintén kötelességének érezte, hogy segítsen Dreyfusnak becsületét visszaszerezni. Erre azonban hivatalosan nem volt módja. Ha nyilvánosságra hozza az igazságot, külpolitikai bonyodalmakat okoz. Csak azt tette, hogy magántársaságokban, francia tisztek előtt elejtett célzásokkal próbálta tisztázni az ártatlanul elitéit kapitányt. Megjegyzései azonban süket fülekre találtak. Dreyfust deportálták. Párisból először La Rochelle-be vitték, onnan pedig Ile de Réfe, hogy ott várja be a hírhedt ördögsziget felé induló börtönhajót. A La Rochelle-i pályaudvaron az őrök gondoskodtak arról, hogy elterjedjen a hír, hogy a börtönkocsi rabjai között ván Dreyfus is. Amikor átkisérték a hajóhoz, a csőcselék megverte. “Úgy deportáltak, mint egy aljas gazembert, mert annak tartanak — irta erről Dreyfus feleségének. — Mindaddig, amig ilyen nyomorult figurának látnak, nem tehetek mást, mint hogy egyetértek velük:” A kapitány csak néhány hetet töltött az Ile de Rén, aztán 1895. február 21-én megUtközben a foglyot cellája üléséhez láncolták, a lehető legembertelenebbül bántak vele. Hasonló bánásmódban volt része az Ördögszigeten is., Hiába kérte, munkát nem kapott. Egyedül raboskodott egy házban, az őrök nem szólhattak hozzá, Dreyfusnak pedig a tenger felé is tilos volt fordulnia. Felesége nem látogathatta meg. Elutasították Lucie Dreyfusnak azt a kérelmét is, hogy megoszthassa férjével a deportálás szomorú sorsát, pedig ezt a “kegyet” általában meg szokták adni. Az asszony leveleiből a cenzúra törölt mindent, ami a férjéért folytatott küzdelemre vonatkozott, így hát a kapitány, aki rettenetes állapotba került a fogságban, nem tudott semmit arról, hogy milyen harc folyik Franciaországban érte. Óriási meglepetésként érte, amikor 1899. junius 5-én a főporkoláb belépett a cellájába és egy táviratott nyújtott át neki: “A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint Dreyfus kapitányra többé nem alkalmazandók a deportáltakra vonatkozó rendelkezések . . . ismét hordhatja az egyenruhát . . . az őrséget el kell távolítani, s Dreyfust szabadon kell bocsátani. A mai napon Fort-de France-ból kifut a “Sfa*” cirkáló, hogy hazaszállítsa Dreyfust Franciaországba.” Dreyfus négy és fél esztendei deportálás után elhagyhatta kettős fallal körülvett celláját, s a gyilkos klimáju Ördögszigetet. Az érte küldött “Sfax” cirkálón hazavitték Franciaországba. Bretagne-ba szállították, a rennes-i katonai börtönbe. Most már megtudta, hogy ügyében uj tárgyalást készítenek elő. Négy és fél esztendő harcainak eredménye volt ez. A család, elsősorban öccse, Mathieu mindent megtett, hogy az ügy ne merüljön a feledés homályába. Küzdelmük alighanem eredménytelen lett volna, ha Sandherr ezredesnek betegsége miatt nem kell távoznia helyéről. A kémelháritással foglalkozó “Statisztikai Alosztály” vezetőjének ekkor Picquart őrnagyot nevezték ki. Picquart áttanulmányozta a Dreyfusanyagot és megdöbbenve látta, hogy milyen nevetségesen sovány vádpontok és bizonyítékok alapján ítélték el a kapitányt. Dreyfus ártatlanságát kétségtelennek látta. — Ugyanakkor fény derült gróf Walsin-Esterhazy őrnagy és a német katonai attasé, von Schwarzkoppen gyanús kapcsolatára. Picquart hirtelen ötlettől indíttatva Esterhazy írását egybevetette a bordereau-val. És határozottan kijelentette: “Ez az ember irta a bordereau-t is!” Picquart jelentette felfedezését feletteseinek, akik erre ügyesen eltávolították öt Párisból. Afrikába küldték, s távollétében Henry őrnagynak adták át a Deuxiéme Bureau vezetését. Henry érezte, hogy baj lesz, ha az igazság napfényre kerül, s különböző hamisításokba, manipulációkba kezdett. Ebben segítségére volt du Paty őrnagy is, aki szintén saját magát védte, mikor Dreyfust továbbra is vádolta. Picquart sejtette, hogy miért kell neki mindig újabb és újabb ürügyekkel Afrikában szolgálatot telejsitenie. Egy barátjának meg is jegyezte, hogy a Dreyfus ügy titkát nem viszi magával a sírba. Egyszer leesett a lováról, s a baleset arra figyelmeztette, hogy akármikor meghalhat. S ekkor elszánta magát: Levelet irt a köztársaság elnökének, amelyet azonban nem adott fel, hanem egy ügyvéd barátjánál letétbe helyezett. Úgy rendelkezett, hogy halála esetén a levelet küldjék el a címzettnek. A levélben Picquart határozottan állította, hogy Walsin-Esterhazy a németek ügynöke, s a bűnök, amelyekért Dreyfust elitélték, az ő lelkiismeretét terhelik. Kifejtette: a Dreyfus-ügyben semmibe vették a törvényt, s tudva Ítélhettek el ártatlan embert. Az ügyvéd megőrizte a levelet, de nem őrizte meg a titkot. A forrás megjelölése nélkül elmondta Scheuer-Kestner szenátornak. Közben egy kereskedő, aki összeköttetésben állt Walsin-Esterhazyval, a figaró cimü lapban közölt bordereau fotókópiája alapján azt állította, hogy ezt Esterhazy irta. Clemenceau, a későbbi miniszterelnök, aki “Tigris” néven vonult be a történelembe, szintén Dreyfus pártjára állt, Esterhazyt vádolva, akit bíróság elé állítottak, de aztán felmentettek. Az ő ügyét is hadbíróság tárgyalta, s “természetesen” megvédték a hadsereg tekintélyét. Zola, a kiváló realista iró, akit lelkiismerete nem hagyott nyugodni, végül is meggyőződött Dreyfus ártatlanságáról. A Figaróban cikksorozatot irt az ügyről. Az egyik cikket e szállóigévé vált szavakkal fejezte be: “Az igazság útban van, és semmi sem tartóztathatja fel!” A Figaró azonban, amely kezdetben Zola rendelkezésére bocsátotta hasábjait, átállt a másik táborba. így hát a nagy iró kénytelen volt más lehetőségeket keresni, hogy hallathassa továbbra is szavát. Először röpiratot adott ki, aztán pedig a L’Aurore-ban jelent meg történelmivé vált nyílt levele, amelyet Felix Faure-hoz, az akkori köztársasági elnökhöz címzett és amely a “J’Accuse!”, a “Vádolom!” címet viselte. “Kötelességem beszélni — nem kívánok bűnrészes lenni. Álmatlan éjszakákon annak az ártatlan embernek a képe kísértene, aki rettenetes kínzások közepette bűnhődik egy olyan bűnért, amelyet nem ő követett el. (Folytatjuk) i “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek..
