Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-09-17 / 38. szám
Thursday, Sept. 17, 1970 SZABAD SAJTÓ 7„ oldal ' BESZÉLJÜNK MÁSRÓL Irta: PAPP VARGA ÉVA Az újságírót nemcsak hivatása, nemcsak lapjához fűződő munkája készteti írásra, hanem az uj és újabb események is, amelyekről olvasóit tájékoztatni kötelessége. Ebből kiindulva gyakran eszembe jut, hogy az a szörnyű californiai szenzáció, amely hónapok óta mint sötét felhő lebeg városunk felett, a Sharon Tate gyilkosság és még jónéhány . . . engem is kötelezne egy beszámolóra. Mert bár a naponta ismertetett tárgyalások részletei eljutnak a TV-n és az újságok hasábjain keresztül a közönséghez, mégis, a térbeli közelségről egy “story” talán hatásosabb lenne, ha ugyan lehet ezt még fokozni . . . Lelkifurdalásomat leintettem azzal, hogy “nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Irtózom az ártatlanul kiontott vértől, tehát nem néztem a szereplőket, nem hallgattam a részleteket és ha néha véletlenül rátévedt a szemem a képernyőre, borzadva fordultam el, hogy ne lássam Mansont, aki bár közismerten “Sátán”, itt még mindig kijár neki a “mister” . .. és a hölgyeit, akik valóságos divatbemutatót rendezve jelentek meg a színen. Ennél sokkal “enyhébb” vérengzés is irtózattal töltött el, mikor spanyolországi életünk idején a világhírű Sevillában a bikaviadalra készülődött a lelkesedő lakosság. A városban minden utcán, minden középületen látható volt egy-egy hatalmas, színes plakát, amelyről a szépszál torreádor szinpompás alkalmi öltözékében diadalmasan nézett le a járókelőkre, kezében tartva a véres kardot, mig a mellette fekvő bika felhasitott testéből ömlött a vér . . . Ez a kép jutott eszembe, valahányszor a Manson-féle gyilkosságokról hallottam. Aztán szinte magam előtt láttam a Barcelonában megismétlődő gyilkossági reklámsorozatot; torreádornak öltözött fiatal fiuk zászlókat hordoztak az utcákon, színes rajzokkal, azokon látható volt a küzdő ifjú képe, neve, és a dátum, amikor a csodálatos látványban gyönyörködhetnek a nézők, hogyan szúrják le a bikát, vagy jobbik esetben, hogyan pusztul el a győzelemért küzdő torreádor, az aztán izgalom . . . Nem akartam elmenni, de az ajándékba kapott jegyekkel szinte rákényszerültem. Nem röstellem bevallani, hogy semmit se láttam, mert behunyt színekkel ültem a tömegben, a pokoli lármában, amikor az örömrivalgás tudatta, hogy a szegény állat kiszenvedett. Az arénából valósággal félájultan vitt ki a férjem és ha az ottani, szűkre szabott baráti körünkben előhozták ezt a témát, én sietve közbeszóltam: beszéljünk másról . . . Mikor Bilbaóba költöztünk, láttam, hogy hasonló ünnepségek, bár sokkal szerényebb formában, de ott is ismétlődnek, megemlítettem a házigazdánknak, aki orvos volt, mondván, mennyire az idegeimre meg ez a barbár szokás. Tőle azt a választ kaptam, hogy a hagyományos szokástól eltekintve sem hibáztatható ez; az embereknek le kell vezetni valahogyan az indulataikat és lám, itt nincsenek napirenden a gyilkosságok, bűnözések, mint pl. Amerikában ... A célzás ellen nem tiltakozhattam, be kellett ismernem, hogy ott a Básq-countryban nagy a rend és érezhető a közbiztonság. A hotelban, ahol laktunk, utcai szobánk ablakaival szemben volt a csodaszép ősrégi barokk városháza. Onnan indultak naponta háromszor a rendőrök, hivatali posztjukra. Mindig megbámultam az uniformist, a fekete lakkcsizmákat, a csípőig érő fehér bőrgallérral, a könyökig érő fehér kesztyűvel és a különös formájú “sisakkal”. Amint jöttek hosszú sorban az épület előtti hídon, úgy hatottak rám, mint valamilyen misztikus szekta tagjai. Amilyen impozáns volt a megjelenésük, olyan szelídek voltak egyébként; már tapasztalatból tudtam, hogy az autóvezetőket is inkább tanították, semmint megintették volna. Viszont a házigazdánk erről is szigorú véleményt mondott azzal, hogy semmi nem az ő érdemük. Az ottani rendezett életforma betudható az u.n. Gardia Civil-nek. Azok szigorúságától valósággal rettegnek az emberek. Láttam aztán, hogy azok már a megjelenésükkel is az óhazai csendőrségre emlékeztetnek. Mikor ünnepek alkalmával kivonultak egyszerű katonai uniformisban, fekete lakk “kalpaggal”, kézi gépfegyverrel, félelmetes látványt nyújtottak. Csak ebben találtam annak a magyarázatát, hogy esténkint a gyéren kivilágított, szűk és elhagyatott utcákban, a sötétben ásító kapualjakban soha nem történt egy támadás, erkölcstelen, vagy rablási szándékkal. Gyakran mentünk autóval hosszabb utakra, hogy megismerjük a környéket. Olyankor láttam, amint 10—12 éves kislányok mentek egyik faluból a másikba, mert azok közel vannak egymáshoz. Az országúton sem gyalogost, sem rendőrt nem láttunk, csak biciklin száguldoztak fiatal fiuk, de sohasem hallottuk, hogy egy-egy ilyen gyereklányt megtámadtak volna. * * * Az ottani esős, hűvös tavaszt is hirtelen váltja fel a forró nyár. Az üzleti kirakatok ott it zsúfolva vannak fürdő-alkalmatossággal és a szivárvány minden színében megtalálhatja a vevő, amit akar, de sehol nem láttam egy u.n. kétrészes fürdőruhát, vagy — Uram bocsáss — bikinit . . . Csupa egybeszabott fürdőruha az elfogadott divat, amelyeknek vállait is “vállalni kell” a nőknek . . . még a nadrágrész is bizonyos előjrt hoszszuságu, nadrágos nőt az utcán sem láttunk soha. Ha a strandon előfordul egy-egy turista, azt megbámulják . . . Számunkra Algorta volt a legközelebbi strandfürdő. A tengerparton körül elegáns villák sorakoznak, köztük egy-egy kastélyszerü is. Elsétáltam arra és láttam, amint a háziak ülnek vendégeikkel a hatalmas teraszokon. Egy inas nagy tálcán frissítő italokat szolgált fel és — hiszik, vagy nem — kedves olvasóim —, a “butler” úgy volt öltözve, mint hajdanán egy-egy ünnepélyen az öreg urak; “Ferec Jóskában”. Manapság legfeljebb, ha színházi előadáson láthatunk ilyet, pedig ez a frakk és szmoking elődje volt az idősebb korosztálybeliek részére, az un. szalonöltöny. A szörnyű hőségben szánakozva néztem azt a szegény alakot, aki a gazdagok előkelősködésének áldozata és erről eszembe jutott egy ujamerikás ismerősöm, aki az elmúlt nyáron Pasadénában panaszolta nekem: “Sikerült jó állást kapnom; egyik film-mágnásnál vagyok butler. Ez itt nagy fizetést és általában olyan sokat jelent, hogy lassan elfelejtem óhazai szőlőbirtokomat a velejáró alkalmazottakkal, csak egy dolgot nem bírok megszokni: Naponta rengeteg a vendég, akik a háziakkal együtt szinte teljesen meztelenre vetkőzve, mezítláb ülnk a fürdőmedence körül, mig én az italokat és különféle frissítőket felszolgálom . . . szmokingban. Ez az előírás és mivel számomra az itteni nedves-forró klíma amúgy is szokatlan, valósággal fojtogat a gallér, amely kötelező és a sírás, amit rejteni kell..^ >»/ i3? Kis ibolya virágzik a bokorba’ Lepke, szellő röptében megcsókolja, Oly édesen simul rá a keblére. Hogy a lelkét oda adja cserébe. Csalfa szellő nagy sebesen elszárnyal, Az ibolya lelkét viszi magával, És száll tovább, virágtól uj virágra, Az ibolya várja, ámde hiába!... ÓHAZAI SZÍNÉSZ-TÖRTÉNETEK: ! » A KÖRÖMRÁSPOLY . . . Egy külföldi lapban olvastam egy öreg zsebtolvajról. Nem művelhette kiválóan mesterségét, mert mindig lecsukták, ám egy alkalommal, mivel jó magaviseletét tanúsított, a börtön igazgatósága meg akarta jutalmazni. Megkérdezték, milyen ajándékot szeretne a börtönben. — Egy körömráspolyt kérnék — volt a válasz. Megkapta. Azután nap mint nap figyelték a kulcslyukon keresztül, vajon mit csinál a körömráspollyal. Nos, az ujjai belső bőrfelületét ráspolyozta, egészen addig, amig véresek nem lettek. Ekkor a börtönigazgató megkérdezte a különös kérés okát. Az öreg zsebtolvaj bőre a sok börtönbüntetés alatt megkeményedett, ő pedig azért dolgozott, hogy ismét érzékennyé tegye ujjait. Sokszor eszembe jut ez a groteszk példázat, mikor arról kérdeznek, hogy mit jelent a színész életében a gyakorlás. Tolnay Klári “ENGEDÉLY KELL! . . ” Az ember tragédiáját játszottuk Szegeden szabad téren néhány évvel ezelőtt, s én alakítottam. Ádámot. A rendezés bátran kihasználta a szabadtéri előadás minden lehetőségét, s igy én az Athéni színben a közönségen keresztül indultam serlegemmel a görög főváros felé. Pontosabban csak indultam volna. Mert amint megjelentem kíséretemmel, néhány mondattal a korabeli végszó előtt, egyszerre csak elémbe állt egy idős ember, akinek az volt a feladata, hogy a hivatalba érkezőket kitessékelje. — Itt nem lehet bemenni — dörögte. — De én vagyok a Miltiádész! — válaszoltam kétségbeesetten. — Akkor is engedély kell! Közben a végszó veszedelmesen közeledett. — Kitől kell engedélyt kérni ? — faggattam az ajtónállót. — Nincs az messze, kérem, itt a szomszéd házban X Y elvtárstól — felelte. A végszó elhangzott, én széttéptem magamon a jelmezt és igy kiáltottam a színpad felvigyázójára:: — Lőj jön! Azzal bevonultunk. Básti Lajos Mosolyogjunk j ÓVATOSSÁG A részeg ember eszméletlenül fekszik az utca kövén, a mentőautó beviszi a kórházba. Mikor felfektetik az egyik ágyra, meglepetten látják, hogy egy tábla van a mellén az alábbi felirattal: “Tisztelt doktor urak! Egyszerűen részeg vagyok. Ne próbálják kivenni az epémet, sem a vakbelemet. Már féltucat ilyen téves műtéten túl vagyok.” ^ NEGYEDI SZABÓ MARGIT IBOLYI
