Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-08-13 / 33. szám
12. oldal SZABAD SAJTÓ Thursday, August 13, 1970 Richard L. Gregory angol professzor uj müve látott napvilágot: “The Speaking Eye” — A beszélő szem. A szerző kulturhistorikus' g tárgyát nem orvosi, hanem kultúrtörténeti aspektusból szemléli és tárgyalja, s ebben a vonatkozásban olyan következtetésekhez jut, amelyek élénk érdeklődést keltettek. • A csésze pereme A földi élőlények között csak az ember használ szavakat, szavakból alkotott öszazefüggő mondatokat és egyéb szimbólumokat (például számokat) ; a szemből és az egyéb érzékszervekből az agyába érkező üzenetek csak Bzámára teszik lehetővé, hogy a tárgyakat jelképként, szimbólumként fogja fel. Ez a képesség hosszú fejlődésen ment keresztül és különös folyamaton át jut érvényre. Ha például egy csészét látunk — írja R. L. Gregory professzor —, akkor ennek képe perspektivikusan vetitődik a retinára s ott az idegsejteket stimulálja. A szakorvosi és pszichikai magyarázat jól ismert a szakemberek előtt, de a köznapi ember, a laikus magától értetődőnek vesz egy különös és meglepő tényt: az agy azt is tudja, hogy a csésze pereme, amelyet a szem bizonyos helyzetből egyenes vonalnak, más helyzetből ellipszisnek lát — valójában kör. Más, igen bonyolult jelenségek is adódnak, amelyek mind arra utalnak, hogy itt az agy páratlan képességével állunk szemben; ennek a képességnek csaknem felmérhetetlen jelentősége van az emberi kultúra kialakulásának és fejlődésének területén. A perspektivikus “látás” és annak “visszaadása” nem tartozik az egyszerű feladatok közé. A szem és az agy .ugyanis könnyen “rászedhető’,’ félrevezethető, megzavarható. Egyszerű példa erre "W. Hogarth hires képe, amelyen épületeket, emberi-állati figurákat, természeti tárgyakat (hegy, folyó, felhő stb.) más-más nézőpontból, változó perspektívából festett le; — a hatás szemkápráztató, csaknem félelmetes. (Az Op-Art művészei ezt a zavaró hatást a tökéletességig fejlesztek' ték.) És ha kultúránk történetében visszamegyünk az egyiptomiakhoz, azt látjuk, hogy az akkori művészek nem ábrázolták, nem “adták vissza” a távolságot, a perspektívát, a mélységet. • A Saturnus gyűrűje Mi zajlik le a kultúra fejlődésében — mi megy végbe az agyban ? Hosszú idő óta izgató kérdése ez a tudománynak. Újabban — a szalamanderekkel végzett korábbi kísérletek után — a macskáknak egy-egy agysejtjébe finom elektródokat helyezett el két kutató tudós, D. H. Hubel és T. N. Weisel. A látással kapcsolatos idegsejtektől nyert elektromos jelek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szembe jutó “mintákat” (tehát a képet, a tárgyat) valami “elmondja”, “leírja” az agynak s ezt a “valamit” legérzékletesebben “az észlelés belső nyelvezetének” nevezhetnénk. Képtelenség lenne ugyanis arra gondolni, hogy — az előbb említett.példát véve alapul — a csésze látása olyan régiókat aktiváljon az agyban, amelyekben a látott csésze formái és színei már benne vannak. Valami olyan működési mechanizmus jelentkezik tehát, amelynek a kulturatörtér.et területén van ismét igen nagy jelentősége. A kísérletek során kiderült, hogy egy-egy bizonyos sejt csak akkor adott jelzést, ha a szemet egy bizonyos alakzat, vagy egy bizonyos irányú mozgás stimulálta. Az optikai minták (a tárgyak tehát elemeikre bontódnak szét a szemben és a jelzések olyan kombinációi “Írják le”, “mondják el” őket, amelyeket a sejtek szelektáltak. Ugyanaz a jelenség zajlik tehát le, mint amikor szavakban írunk le, mondunk el, jellemzőnk egy tárgyat vagy jelenetet. Kiderült az is, hogy a “látó” agyrészt több réteg alkotja, s amint a retinától elindult üzenet áthalad ezeken a rétegeken, a látott tárgy egyre több adata (szin, más érzékszervek által jelzett sajátosság s talán memóriainformáció) kerül a kezdeti mintához. • Az agy — döntés előtt A “rétegeken áthaladó adatgyüjtés”-nek ismét a kultúra történetében van igen nagy fontossága. Ha ugyanis az agysejtek impulzusait — az előbb vázoltak alapján — belső nyelvezetnek tekintjük, akkor talán már meg is nyílt az ajtó annak alapvető megértése előtt, hogy mi is megy végbe az agyban. Lényeges kérdés ezzel kapcsolatban, hogy miképpen ismerhetjük meg ezt a “belső agy-nyelvezetünket”. Kell valami mély kapcsolatnak lennie eme belső nyelv és a beszélt nyelv között — legalábbis a két nyelv szerkezetét illetően. A belső nyelv osztályozza a látott tárgyakat, leadja a különféle érzékszervektől kapott információkat. A beszélt nyelv bizonyos értelemben a “külső agy-nyelvezetnek” tekinthető, s mint ilyen, struktúrájában bámulatos pontossággal tükrözi az agy működését. Beszélt nyelvünk, mint tudjuk, akkor is képes mondatokat formálni, ha a jelentés tisztázatlan, félreérthető, kétértelmű, zavaró. Ezt a belső nyelv területére vetítve: létezniük kell vizuális bizonytalanságoknak, kétértelműségeknek, paradoxonoknak is, amikor a dolgok logikailag lehetetlenségeknek látszanak. 'Mint már szóba került: ezen alapszik az Op-Art — jól ismert jelenség, hogy a “szemet rászedő, szemkápráztató” ábrák, milyen zavart idéznek elő: a retinán megjelenő mintát, tárgyat “hol ennek, hol annak látjuk”, agyunk kutat a helyes válasz, a megfelelő “leírás”, a korrekt “elmondás” után abban a reményben, hogy azt meg is leli. Tudjuk, hogy ez a kutatás sokszor nem jár sikerrel; az agy hihetetlen zavarba került, képtelen dönteni. • A kulturatörténet nagy pillanata Ebből lényegbevágó következtetés vonható le: a látás, az érzékelés: “kitalálás’ , a feltételezések sorozata aszerint, hogy milyen tárgy, milyen forma stimulálta az idegeket. Ezeket a feltételezéseket a hiedelem legősibb, legkorábbi formáinak tekinthetjük. A tárgyak “belső elbeszélésének” fejlődése következtében az agy lassan-lassan megszabadult a reflexek zsarnokságától: a döntés (a kép létrehozása) többé nem függött közvetlenül az érzéklések rendelkezésére álló adatoktól egy adott pillanatban. Elérkeztünk ahhoz a kultúrtörténeti mozzanathoz, amikor az érzéklés adatait sokkal hatásosabban használhattuk fel, minthogy az információk területe kiszélesedett, mert óriási szerepet kapott az, hogy mit tudtunk meg, mit tanultunk meg, mit “raktároztunk” el a múltban. Evolúciós történelmünk lenyűgözően izgalmas szakasza ez; az ember megkezdte a szimbólumok (szó és kép) használatát, s ezzel átlépte a tisztán biológiai realitás határát. Egy lerajzolt, lefestett banán után a majom kapkod, mi nem. Tudjuk, hogy banán, de tudjuk, hogy festett: az eredeti tárgy térben és időben megváltozott helyzetben áll már előttünk. A rajz lapos, a banán számunkra mégis háromdimenziósán érzékelt, még akkor is, ha csak “érzékeltető vonalakkal” ábrázolták. A Cromagnoni ember ennek a törvényszerűségnek engedelmeskedett 20—22 ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangrajzokon végrehajtotta a nagy áttörést; a vonalas ábra volt az első lépés a szimbolikus nyelv, a számok használata s végül a tudományos feltételezések és teóriák megteremtése felé. Az első általunk ismert rajzok “vázlatok ’ voltak, néhány jól megválasztott vonal idézte, ábrázolta az állatot, embert (nagyon ritkán) és a vadászjelenetet vagy rítust. Sok tízezer év telt el addig, mig a művészek egyszer csak naturalisztikusan jelenítették meg a látott dolgokat abban a háromdimenziós térben, amelyben ezek léteznek. Az egyiptomi művészet számára ismeretlen volt a lejtős felszín ábrázolása, nem tudta bemutatni az asztal lapját a rajta levő tárgyakkal oldalnézetből s az általa ábrázolt ember anatómiai lehetetlenség. És mégis — számtalan mai példa mutatja — reálitás. Azokban az ősegyiptomi időkben megszületett a festészeti nyelvezet. • A “minusz-jél” A fejlődés egyszer csak felszínre hozza a hieroglifákat: az ábrák, formák már elvont ideákat, sőt logikai kapcsolatokat kezdenek jelenteni. Nem volt jelük például a “semmi”, a “nem” fogalmára. Ezért egy tipikus emberi mozdulattal, a két kar teljes széttárásának raj zával ábrázolták ezt a semmit, ezt a ne'met, ezt a kivonást. Ez a széttárt kar a mi mai “mínusz” jelünk eredete. A példák tömegét sorolhatnánk; ám ennyi is elég annak bizonyítására, hogy amint a szimbólumok számára nem volt többé parancs a hasonlóság s képszerüségük egyre inkább eltűnt, úgy váltak egyre hatalmasabbá. Megteremtésükkel a művészek voltak azok, akik az első döntő lépést megtették: nézni, kiválasztani, sőt alkotni tárgyákat, amelyek valami mást jelentenek s valami olyant ábrázolnak, amely más térben és időben is létezhet, vagy nem is létezik egyáltalán. Ez. a szemlélés a szemet egészen uj módon használta fel s hozzászoktatta a szimbólumok megértéséhez — ez megszabadította az agyat a közvetlen realitástól s lehetségessé tette a tudomány megszületését. Ezzel együtt születtek meg a “hallhatatlan belső beszéd” szavai is ... Maron Ferenc Miközben Massachusetts állam részére mozifelvételt készítettek a tonhal (tuna) halászásról, Mike Glynn és neje Dianne — mindketten alkalmi amatőr halászok —■ ezt a két óriás tonhalat fogták ki. A férj által fogott halnak a súlya 688 font, feleségének meg kellett elégednie egy “kis” 514 fontossal. TERJESSZE LAPUNKAT! ÉLET ÉS TUDOMÁNY: A BESZÉLŐ SZEM