Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-08-06 / 32. szám
16. oldal SZABAD SAJTÓ TfcurscUr#. August S, 1970 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. ÁRTATLANUL ELÍTÉLVE (Folytatás) A bíróság előtt ezek voltak utolsó szavai: “Esküszöm, Dreyfus ártatlan. Életemmel és becsületemmel kezeskedem érte. Ebben az ünnepélyes órában, ezen bíróság előtt, önök előtt, esküdt urak, akik a nemzetet képviselik, Franciaország színe előtt esküszöm, Dreyfus ártatlan. Mindenre, amit szerettem, hírnevemre, a francia irodalom dicsőségéhez való hozzájárulásomra esküszöm, Dreyfus ártatlan. Ártatlan!” Átárgyaláson tanúként kihallgatták Picquart-t, Henryt és du Paty de Clamot is. A tárgyilagos szemlélő a napnál is világosabban meggyőződhetetett róla, hogy Zola nem rágalmazott senkit, az igazságot képviselte, s ellenfelei a rágalmazók. A tömeghangulatot azonban befolyásolta az esküdteket. Zolát bűnösnek mondták ki, s egyebek mellett egyéves fogházra is Ítélték. Veszély fenyegette Zola életét. Mark Twain igy irt róla: “Mélységes tiszteletet, határtalan csodálatot érzek Zola iránt. Olyan gyávákat, képmutatókat, mint amilyenek a katonai bíróságokban ülnek, szerte a világon milliószámra találhatunk évről-évre. De öt évszázadba telik, amig fellép egy Szent Johanna, vagy egy Zola”. A londoni Times: “Zola az igazságot és a polgári jogokat védelmezte. Mindenütt, ahol szabad népek élnek, tisztelettel ejtik ki nevét.” A Daily Graphic véleménye: “Az ítélet nem annyira Zolát, mint inkább a Harmadik Köztársaságot marasztalja el, amely a törvény iránt leplezetlen megvetést tanúsító katonai kaszt uralma alatt áll.” A Daily Tribune: “Zola hősies harcot vívott Dreyfus kapitány védelmében. Most már olyan bajnokra lenne szükség, aki Franciaország védelmében állna ki a porondra.” A katonai klikket azonban nem zavarta a nemzetközi felháborodás, Elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak Picquart-tal is, aki már ekkor alezredesi rangot viselt. Nyugdíjazták, arra hivatkozva, hogy súlyos mulasztásokat követett el katonai szolgálata során. Aztán letartóztatták és vizsgálati fogságba vetették. Zola azonban nem hátrált. Újabb cikkeket irt, amelyeknek következményeképpen ismét bíróság elé állították, és újabb kéthónapi börtönre, s kétezer frank pénzbüntetésre ítélték. Ezután nem maradt már a nagy iró számára, minthogy a börtönbüntetés elől külföldön keressen menedéket. Éjnek idején, egy szál ruhában lépte át a határt, s először Londonban, majd angol vidéki városokban bujkált. Ott kezdte Írni uj regényét. Cime: “Igazság”. És jóllehet Zola száműzetésbe kényszerül, most már hazájában sem lehetett útját állni az igazságnak. A Dreyfus-ügy régen túlnőtt egy, bármennyire is bonyolult kémper keretein. Az ártatlanul elitéit rehabilitációjáért küzdő “dreyfusard”-ok a progresszív Franciaországot képviselték. Mögöttük sorakozott fel Franciaország valamennyi haladó személyisége, s lassanként a közvélemény nagyobbik része is. A militarizmus bajnokait az igazság napfényre jutása létérdekeikben fenyegette, s ezért pozícióik gyengülésével még elkeseredettebben használták aljas eszközeiket. Támadva védekeztek, megpróbálták aláásni a köztársasági rendszert. Franciaország a polgárháború szakadékának a szélére került, s bár Dreyfus mellett egyre többen emeltek szót, a másik oldal mégis mindig százezres, sőt milliós tömegeket tudott felsorakoztatni maga mellé. A megtévesztettek a hazaárulás, a becstelenség, az istentelenség, az ideigen vérből származás vádjával illették a dreyfusardokat, s azzal fenyegették őket, hogy végleg leszámolnak, a haza ellenségeiként bánnak el velük. Dühödt ellentámadásukkal azonban csak rövid ideig késleltethették Dreyfus felmentését, megakadályozni pedig már nem tudták. A Dreyfus ártatlansága mellett harcolóknak nemcsak bizonyítékok álltak rendelkezésükre, hanem volt már erejük is, hogy ki tudják kényszeríteni a tények figyelembevételével. Cavaignac lett a hadügyminiszter, s maga is megismerkedett a Dreyfus-ügy anyagával. Először Dreyfus bűnössége mellett foglalt állást, később azonban be kellett látnia, hogy félrevezették. A dosszié tanulmányozása közben felfedezte, hogy Henry hamisított okmányokkal igyekezett takargatni a nyilvánvaló igazságot, Dreyfus ártatlanságát. Behivatta Henryt, aki a bizonyítékok súlya alatt kénytelen volt vallani. Az alezredest — már Henry is ezt a rangot viselte — a hadügyminiszter parancsára letartóztatták, de engedélyt kapott, hogy a ruhájáért hazamenjen. Táskájába csomagolta borotváját is, melyet a börtönszokásokkal ellentétben nem vettek el tőle, s mire az őr benézett a cellájába, már halott volt, felvágta az ereit. Amikor ezt Walsin-Esterhazy meghallotta, azonnal Angliába szökött. És közben Picquartnak is biróság elé kellett állnia. Azzal vádolták, hogy okmányt hamisított, mellyel Esterhazyt akarta megvádolni! Picquart is Dreyfust védte, nem magát. Picquart ügyében nem született ítélet, mert közben a Dreyfus-ügy revízióját követelők száma egyre nőtt. Az ügy a legfelsőbb biróság elé került, amely elrendelte a perújrafelvételt. Ezekután indult el a Dreyfusnak oly nagy meglepetést okozó távirat az Ördögsziget felé. Picquart ügyében az eljárást felfüggesztették, a nyugalmazott alezredes 324 napi raboskodás után kiszabadult, s 11 hónapos Angliai száműzetés után Zola is visszatérhetett Franciaországba. S 1899. junius 7-én Rennes-ben másodszor tárgyiba a Dreyfus-ügyet a hadbíróság. Az adatokból kitűnt, hogy Alfred Dreyfus csupán harminckilenc esztendős, de öreg, őszhaiu, töpörödött ember állt a hadbiróság előtt. Azok az erők, amelyek öt esztendővel korábban megrágalmazták és elítéltették, most sem tétlenkedtek. ,A közönségben helyet foglaló tábornokok úgy viselkedtek, mintha ők lennének a bírák, s a bírói pulpitoson ülő tiszteket ismét sikerült megfélemlíteniük. A biróság 5:2 arányú szavazattal Dreyfust újra bűnösnek találta hazaárulásért és ezért — “az enyhítő körülmények figyelembevételével” — “csupán” tízévi börtönre Ítélték, s nem mondták ki Ítéletükben a nyilvános lefokozást sem. Georges Clemenceau igy irt ekkor: “Enyhítő körülmények — nevetséges! Enyhítő körülményekről ez esetben nem a vádlottal, hanem a birákkal kapcsolatban kell beszélni, akik önmaguknak szavaztak meg enyhítő körülményeket. Az Ítélet nem egyéb, mint bevallása annak, hogy kompromisszumot hoztak létre a katonai fegyelem és a lelkiismeretük között ... Az igazság hangja, amelyet a tárgyalóteremben elfojtottak, hamarosan betölti az egész világot. Holnap a megdöbbent népek majd azt kérdik, vajon mi maradt meg azokból a történelmi tradíciókból, amelyek valaha az egész világ szemében a jog és az igazság bajnokainak tüntettek fel bennünket. És világszerte felharsan a kiáltás: Hol van Franciaország? Mi történt a franciákkal? S csupán az igazság hűséges harcosainak lesz joguk arra, hogy feleljenek! jelen! ... Az ország, amely becsületét egy bűnös felmentésére és egy ártatlan meghurcolására alapozza, nevezheti magát köztársaságnak, vagy monarchiának, szocialistának és imperialistának vagv demkratikusnak, rendelkezhet nemzetgyűléssel, városi tanácsokkal, miniszterekkel, birákkal, kórházakkal és színházakkal, a civilizáció valamennyi külső ismertetőjelével; építhet vasutakat, elhódíthat területet védtelen négerektől, felhasználhatja a villamosenergiát, a távbeszélőt, verheti a Világkiállítás nagydobját, hogy megteljenek a szállodái . . . mindez azonban porrá-harauvá válik az eljövendő viharokban. Egyetlen társadalom sem maradhat fenn a szilárd gondolati alap, az igazság és a jog erkölcsi cementje nélkül.” (Folytatjuk) J
