Szabad Sajtó, 1970. április-június (62. évfolyam, 14-26. szám)
1970-06-18 / 25. szám
I 10. oldal SZABAD SAJTÓ Thursday, June 18, 1970 VIRÁG ÉS NÁDPÁLCA... Mennyi virág . . . S mind az én édesanyámé — csaptam össze kezemet a csodálkozástól. De, talán az örömtől, s a büszkeségtől is. Azon ■a bizonyos júliusi napon, amidkor vizsgák után, a feldiszi, tett katedrától haiza jövet, anyámat, elemista gyerekse■jregtől követve, megpillantottam. Volt ott mindenféle. Liliom, nárcisz', szegfű, magyar és töröbkiadásban, sok-sok szinváltozatban. Fehérf ür tü akácvirág és rózsák. Rózsák .a végtelenségig. Tea-tuba, csipke, '(labda, — drága hoszszu szaru és igen olcsó s újságpapírba burkolt csokrokéban. Ez már igen! Ez már aztán -elismerés! — kiáltoztam mindegyre, amint elmentek a gyerekek. Én a serdülő gimnazista, a nagy esemény iz.ga|imáiban segédkezni kezdtem anyámnak. Felhozni a pincéből a kést hatalmas mospteknőt, vizet huzni, s a kút körül azokban elhelyezni a rengeteg virágot. Anyámnak jól esett ez a lelkesedés. Ünneplő fekete ruhájában futkosott körülöttem. S a melegtől verejtékes homlcikán hajtincsét mindegyre hátrasimitotta. E támadt örömben —, hogy lAdy szavaival éljek, “az élet alágyürtj ével” már tréfálkozni kezdtem. Egy régi operettből: “A tanítói pálla ollan pálta, amilyen pálla nincs több ]páila”. Hogy mit dicsértem, mit ^magasztaltam, csak anyám tudta igazán. Azokból a szürke napokból, amelyek egy óven, .— de lám egy életen át is, neki osztályrészül •jutottak. A tanításban, a nevelésben, az egész jövendővel való barátkozásban, s a szeretettel való felpakolás- Iban. Mint ilyenkor mindegyre HALÁSZOL A ROZS \ A NYÍRSÉGBEN . NYÍREGYHÁZA - Kalászai a rozs, a homok kenyérgabonája Szabolcs - Szatmár (megyében. A múlt év őszén «61 ezer holdat vetettek be rrozszsal.. Miután a rozsot főiként a~ magasabb fekvésű homokos területeken termesztik, az árvíz alig tett kárt a “termésben. Irta: IVÁNI ZOLTÁN útra indulnak. Az élet útjára, az élet iskolájára. S lám, amint a tevé-vevésben éppen arról osztozkod| tünk, hogy fele a virágnak az övé, hogy lassan kiszállítsa, hetek alatt a temetőbe, — a másik fele pedig az enyém, hogy a Józsiáskerti kislányoknak szolgáljak naponkénti meglepetésekkel, és lelvén! Zoltán ültünk a fűbe, a kút, a teknők és a virágok mellé, kis idő múlva nagy csend szakadt ránk. Csak néztük egymást hoszszan . . . S a virágokat. Úgy éreztem, mintha mi is bele kerültünk volna mindezek révén a vizsgáztatás nagy tudományába. Hogy az élet iskolájában anyám is, hogyan is áll? Eddig és ezen túl. Szegény . . . Csak hallgatott, s néha-néha mélyen rámnézett. Nem a foglalkozásával való évődés érdekelte. Hanem más. Az özvegyi sorsa. Tudta már régen, hogy férje, ha behunyja szemét, esőstől zúdul a baj ránk, S még nem is úgy anyagiak értelmében. Hanem abban, hogy az egyedül maradt asszonnyal szemben az igazság, a jog a kölcsönös kötelezettség és tisztelet is el-eltolódnak. Mert hát emberek vagyunk . . . Na lám, — amint ott csendben ülünk — nem erről beszélnek a virágok? Anyám csak éppen odaodaszói a csokrok monológjához. — Ezt: Fekete ügyvéd lánya hozta . . . Aki tudod, a hatalommal összejátszódva, elhelyeztette vidékre nagybátyádat. Mert nem tetszett neki, hogy ítéleteiben semmiért nem befolyásolható. — Ezt meg, Szabónak, a kihizott fűszeresnek a lánya adott ... De a másik kollé-. nőmnek igen! Mert a férje a fiát tanította a gimnáziumban. TERJESSZE LAPUNKAT! — Amazt, Sándor örvösök lányahozta. Aki, amikor te halálodon voltál, nem jött el, — csak másnap! Azon az éjszaka, azt hittem megbolondulok. És itt, ezt a másikat, a szomszéd módos gazda lánya hozta. Aki tudod, amikor a szekerével elhuzatta a kerítésünket, még ma is jön az árával . . . Bezzeg ha Laci élne! Fizetne azonnal, az okozott kárért. És így folytatták még a virágok. És anyám megjegyzései. Olyanformán, mintha példálóztá'k volnak: egy szem sima — egyszem. nádli. Egy szál virág — egy özvegyi sóhaj . . . Mind-mind, egy “tanitónéni” sorsában, akinek az élet praktikus sikerével alig ha van kapcsolata. S legfeljebb a kihizott nebulók gőze, az olajos padló, s a tintáiolt tarkítja hivatását. Hamarosan röjöttem, hogy igy igen mélyre menetelünk. S nem sok mosolyogni való van, a virágok szemlélésében. Pedighát nagy siker van ma — és záró ünnepély. Már éppen fel akartam állni. Hogy véget vessek a furcsa életigazság feletti némaságnak, c.j:ndníek-könnynek, amikor anyám egy halvány rózsaszín bazsarózsa csokorra mutatott. De úgy, olyan hirtelenséggel, olyan elevenséggel és palástólhatatlan örömmel, hogy azon nyomban viszszaélénkültem helyemre. —Ezt pedig — emelkedett most szólásra a tanítónő, az én anyám — tudod ki hozta? — Na ki? A Kati fia, itt a városvógről. Szegény szürszaibó özvegy. Ő is megtanulta a falusi kakátok varrását, s élnek ahogy lehet. Józsika pedig — bár egy egész nyáron át hagymát, ugorkát esznek, a legjobb számtanistám! Csodagyermek, hidd el nekem . . . S milyenek az emberek: még hírbe hozták anyját neon is volt férje. Mert eltűnt a háborúban.-- A Kati fiát? — husztamn el csodálkozón a számat —1 Hiszen kertjük sincs? És miből? Anyám kissé izgatottan, de mégis határozott lendülettel hajlott felém. Ott a júniusi, s tanítónőt ünneplő virágáradatban, a kutnáL Lopta! — Lopta? ... És honnan? MAGYAR GUSZTÁV: TOKEN IÁKÉIT 1. Token Taken! Valamikor régen Ismertem a budai kerteket S a hüs déloszi ligeteket. De elszálltak felettem az évek, S a lenge árnyu ifjú képek Nem jönnek már többé, Soha- soha többé, Soha többé! Gone are the days, gone are their lights. Mine are the nights, only the nights, 2. Token Taken! Nemis olyan régen, Brooklyn bői jövet — Mint valami követ — Rám köszöntött a tél. Ő lelkem oly nagyon fél A végső bucsuzástól! Nemis az ismeretlen mástól, Hanem a fájó árvaságtól. For bitter is the toll Death is taking from all. 3. Token Taken! Hogy mikor lesz egyszer végem? Nem mondja azt senki nékem. De Ő egyszer bizton elhív, S bezárul a küzdelmes ív, Melyet éltem szántott sorba, Hol homokba, hol dalokba — Mindég otromba és mindég durva — Csak az Ő kegyelme volt a példa. But for Him we would have perished, His kindness be always cherished! *Rimfakasztó, játékos szóból — mintegy puszta véletlenként — született - a két nyelvű versek ötlete. Részünkre akik valóban két nyelvben élünk és igy is értünk régóta megadatott az a kivétel — vagy inkább a Sors bőkezű ajándéka —, hegy a második' nyelv — a mi esetünkben az angol — kifejező képességét az egyszerű megértésen túl édes anyanyelvűnk érzés- és gondolatvilágában iá átvigyük: azaz hogy a két külön nyelvet mint “egy nyelvet” használjuk, egyiket a másikkal kiegészítve, egyikből tetszés szerint átszárnyalva a másikba. Erre pedig semmi sem alkalmasabb, mint a költészet, amelynek varázsa, szabálya és szerkezete oly játszi könnyedséggel ötvözi eggyé a két nyelv egymásba olvasztott közös mondanivalóját, New York, július hó 2Q. — néztem, rá kikerekedett szemeikkel. S 6 — Ekkor már nem is mint szülő, hanem örök pedagógus, simította arcomat: — Igén lopta. Innen a mi kertünkből. De ne áruld el senkinek. Ha hátramész, megtalálód nyomát az ágyásokban . . . Ha láttad volna, milyen reszkető kézzel nyújtotta át nekem. A többiek előtt. Elvégre ő ne vigyen virágot? A legjobb számtanista? . . . Különben mondhatom neked, anyjának segít, dolgozik egy nyáron át, s egy fűszálhoz: se nyúlna ... Ami ezek után történt — most. már velem,.— csak későbbi hallomásból tudom- Leborultam a tanítónő kefére. Csókoltam a virágáradatban, s felajánlottam a már elosztott virágok nekem jutott felét is — édesapám sírjára.. Aki ha élne — tanitónő ide — tanitónő oda, s az ő megbocsátó mosolya és kedvenc tanítványa — mégse lenne ilyen nagy vizsgatétel elé állítva minden itt körülöttünk. S bennem az igazság, a jó, s a rossz fogalma. Olyan végesen, olyan bukásra íálló emberien. .. ,
