Szabad Sajtó, 1970. április-június (62. évfolyam, 14-26. szám)

1970-04-02 / 14. szám

12. Oldal_________. . ____________________SZABAD SAJTÓ________________________ Thursday. April 2, 1970

(Folytatás)

Carbonieri komám is odalép, és kicsit belerúg Celier fejébe. Két szót szól korzikai tájszólásban. Biztos azt mondja: meghalt. A fegyőr hozzám fordult:

— Add ide a késed, fiam.

Odaadom. Visszadugja pisztolyát a tokba, az ajtóhoz megy, kiszól:

— Küldjétek két ápolót egy hordággyal Meghalt valaki.

— Kicsoda? — kérdi a másik őr.

— Bébert Celier.

— Jaj, azt hittem, Pillangó.

Visszavisznek bennünket a tömlöcbe.

Carbonieri azt mondja:

— Szegény Pillangóm, most nekünk befellegzett.

— Be. De én élek, ő meg megdöglött.

Az őr visszajön egyedül, nagyon csendesen kinyitja az ajtót és megszólal:

— Kopogj az ajtón, mondd, hogy megsebesültél. Hogy ő kezdte. Én tanúskodom, hogy igy volt.

Ezek a korzikai börtönörök pompás fickók: vagy nagyon rosszak, vagy nagyon jók. Dörömbölni kezdek az ajtón és ordítok:

— Megsebesültem, a kórházba akarok menni! Kötözzenek be!

Kinyílik az ajtó. A büntető részleg parancsnokhelyettese jön és igy rendelkezik:

— Bilincseljétek meg és vigyétek a kórházba ! Kötözés után azonnal vissza!

A kórházban az orvos érzéstelenités nélkül varr ja be a sebemet:

— Nem tudtam helyi érzéstelenítést adni, nincs injekcióm. — Aztán megjegyzi:

— Nem volt helyes, amit tettél.

— Ó, tudja, doktor ur, úgyse élt volna már sokáig: fekély volt a májában.

Az orvost nagyon meglepi állításom . . .

NYOLC ÉV MAGÁNZÁRKA

Tovább folyik a nyomozás, Bourset felelősségét tisztázzák. Felmutatja az Írást, hogy halálosan megfenyegettem. A vizsgálat befejeztével átszállítanak a kontinensre.

A haditörvényszék tanácselnöke egy kegyetlen rendőrtiszt. Három évet kaptam állami anyagok eltulajdonítása, sirgyalázás és szökési kísérlet címén: további öt évet pedig a besúgó meggyilkolásáért. Tehát összesen nyolc év szigorított magánzárka. Ha nem sebesültem volna meg, lefejeztek volna.

Tehát megint visszataszítanak a pokol fenekére. Mikor visszavisznek a szigetre, a büntető börtönbe, megkérdezem az egyik fegyőrt:

— Főnök, tud valakiről, aki kibírt nyolc esztendőt?

— Nem. De tudok többről, aki kibírt ötöt, sőt egyetlen egyről tudok, aki hat eszbele.

tendeig volt magánzárkában és nem halt

— Köszönöm.

— De terád mennyit sóztak?

— Nyolcat.

— Csak akkor kerülhetsz ki élve, ha sose kapsz semmilyen büntetést közben.

Ez a mondat mentett meg. Igen, csak igy kerülhetek ki élve, ha ugyanis megbüntetnek, elveszik a kevés élelem egy részét. Tehát nem kérhetek segítséget a komáimtól, nem szómithatok kókuszra, cigire, nem irhatok.

Mielőtt végleg bezárnak, találkozom Degával.

— Ne küldj semmit, ne irj, nehogy megbüntessenek — mondom neki. — Csak azon legyél, hogy a lehető legjobb kosztot kapjam.

Betartotta Ígéretét: sok lencsét kaptam főtt hússal. Naponta tiz-tizenkét órát sétáltam a sötét, nyirkos odúban. Mellettem egymás után akasztották fel magukat a rabok.

UGRÁS A CÁPÁK KÖZÉ

Egy napon aztán — másfél év újabb magánzárka után — klak, klak, lépteket hallok. Reggel kilenc óra van. Egymás után nyitják a zárkákat. Mindenkit a küszöbre állítanak. Egy magas, előkelő, ősz halántéku úriember szemlél meg bennünket, mellette öt gyarmati tiszt, mind katonaorvos. Amikor a bizottság hozzám érkezik, a parancsnok megszólal:

— Neki van a leghosszabb büntetése: S esztendő.

— Hogy hívják? — kérdezi a kormányzó, az ősz hajú ur.

— Charriére.

— Van valami mondanivalója?

— Van.

— Mi?

— Hogy ez a börtönrendszer méltatlan F ranciaországhoz.

— Viselkedjék rendesen s talán kegyelmet kap, ha én maradok a kormányzó.

— Köszönöm.

Ettől kezdve mindennap egy órát sétálhattunk, sőt fürödhettünk is a tengerben. Egyszer éppen a parton voltunk, amikor egy asszony kétségbeesetten kiáltozni kezdett: “Segítség! A kislányom belefullad!”

A tenger cápáktól hemzsegett. Az őrök összevissza lövöldöztek. Vízbe ugrottam. Közben azonban egy csónak is a gyerek segítségére sietett. Irtózatosan kapálódzom, hogy távol tartsam a cápákat. Aztán dühömben sírva fakadok: hiába kockáztattam az életemet, a gyereket a csónakosok húzzák ki.

Tévedtem: egy hónap múlva az orvos — egészségügyi okokra hivatkozva eléri, hogy felfüggesszék a további magánzárkát.

KÓKUSZTUTAJ A TENGEREK

Az ördögsziget a legkisebb az Üdvösségszigetek közül. Ez van a legészakabbra, ezt

ostromolják a legjobban a tenger hullámai meg a szél. Az ördögszigetre elvben nem szabad köztörvényes fegyenceket küldeni, hanem csak politikai elitélteket. Valamenynyien kis, bádog tetejű házban élnek. Hétfőn adnak nekik nyers élelmiszereket egész hétre. Mindennap kapnak egy cipót. Vagy harmincán vannak. Köztük Léger doktor, aki Lyon környékén megmérgezte az egész családját. A politikaiak nem állnak szóba a közönséges fegyencekkel. A Királyszigetet kábel köti össze az ördögszigettel, mert gyakran megesik, hogy túl viharos, és a dereglye nem kelhet át.

Hat fegyenccel találkoztam a teremben: két kínaival, két négerrel, egy bordeauxival, meg egy lillei ürgével, együtt voltunk a Szent Lőrinc gyűjtőben a kontinensen. —

— Hogy vagy, Pillangó?

— És te, Csang?

— Én megvagyok. Itt nincs rossz dolgunk. Te enni velem. Te feküdni itt, ni, mellettem. Én főzni naponta kétszer.

Reggel és este csillagászati mennyiségben halászom a vörösmárnát. Naponta három-négy kilót küldök a smasszerek konyhájára. Finom langusztát is küldök. Néha, amikor apálykor halászok, háromszáz ilyen rákot is fogok.

Dr. Germain Guilbert, akinek a kegyelmem köszönhetem, tegnap eljött az ördögszigetre. Mivel a tenger csendes volt, magával hozta a feleségét is. Ez az asszony az első nő, aki a lábát az ördög-szigetre tette. Egy órát cseveghettem vele. Eljött velem a pádhoz, ahol valaha Dreyfus üldögélt s nézte a tengert, Franciaország felé tekintett, amely kivetette.

DREYFUS PADJÁN

— Ha ez a csiszolt kőpad elmondhatná nekünk Dreyfus gondolatait — mondta a doktor felesége, s megsimogatta. — Pillangó, alighanem utoljára találkozunk, mert azt mondja, nemsokára újra megkísérli a szökést. Kérem, mielőtt elmegy, jöjjön el ide még egyszer, simogassa meg a követ, ezzel mondjon búcsút nekem is...

Igen, ez a finom, sima kő, e felett a szírt felett, amelyet bőszen vernek a hullámok, legyen a támaszom nekem is. Dreyfus sohasem hagyta el magát, végig kitartott a rehabilitációért vívott csatában. Hosszú órákat töltött Dreyfus padján; az agyam vadul vágtat, álmodozom, képzelődöm. Szememet elkápráztatja a tündöklő fény, a hullámok fehéren csillogó tajtékos taraja. Itt veszek észre valami roppant fontosat: pontosan a kőpad alatt van néhány hatalmas szikla, melyen megtörnek és óriási erővel visszaáramlanak a hullámok. Ez nagyon fontos, mert ha levetem magam a szakadékba egy kókusszal kitömött zsákon, a hullámok kétségkívül kisodornak a nyílt tengerre. Tudom, honnan szerezhetek több jutazsákot, mert a disznóhizlaldában sok van, ezekben szüretelik a kókuszdiót. Beszéltem Csanggal: segíteni fog.

(Folytatjuk) }?

A pokol mélységéből