Szabad Sajtó, 1970. január-március (62. évfolyam, 1-13. szám)
1970-03-26 / 13. szám
12. oldal SZABAD <3AJT<% Thursday, March 26, 1970 f A pokol mélységéből I (Folytatás) Tizenhétszer 508 órát töltöttem benne. Egyszer nyitották ki az ajtót, hogy a parancsnokhelyettes elé citáljanak. A szomszédomon kivül, akivel naponta pár szót válthattam, összesen négyszer szóltak hozzám. Eljött a szabadulás reggele. Hat óra. Itt a kávé meg a kenyér. Nyolcra már megettem az egész napi cipót. Kinyitják az ajtót, a parancsnokhelyettes meg két fegyőr vár. — Charriére vége a külön büntetésének. 1936. junius 26. van. Kövessen! Kilépek. Az udvarra érve elvakit a napfény. Majdnem elesem. Sötét foltokat látok. Az igazgatósági épület előtt megpillantom két katonámat. Maturette eleven csontváz, Clousiot-t hordágyon hozzák. Halálsápadt. Szeretném én is megnézni magam a tükörben. — Hogy vagytok? — Nem felelnek. Még egyszer: — Hogy vagytok? — Megvagyok — feleli halkan Maturette. Clousiot-hoz hajolok, megcsókolom. — Isten veled, Pillangó — mondja.—Nekem végem van. Tiltakozom. De igaza volt: néhány nap múlva meghalt a király-szigeti rabkórházban. Harminckét éves volt, és húsz évet kapott biciklilopásért, pedig nem is ő volt a tolvaj. A parancsnok azt mondja, hogy az én kartotékomra rávezeti “rossz magaviselet”. — Miért, parancsnok ur, nem értem. — Hát nem emlékezik a kókuszdióra? — Őszintén szólva, nem. — Nahát, ez mindennek a teteje! — Miért? — kérdem bambán. — Tegnap este mit vacsorázott? — Amit mindig. Mit tudom én, babot, vagy rizst, nem emlékszem ... — Na, jó, nem bánom, kihúzom, hogy “rossz magaviselet”. TUTAJ A TEMETŐBEN Öt hónapja élek viszonylag” szabadon az Üdvösség-szigeteken. Minden zugot ismerek. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a temető a legmegfelelőbb egy tutaj elrejtésére. Találkoztam egy dél-francia asztalossal. Majdnem földim. — Bourset, tudod, hogy a földim vagy? — Nem! Hogyan? — Hát nem Valence-ból való vagy? — De. — Én meg Ardéche megyéből. így hát földim vagy... Egy este azt mondom neki: — Kapsz kétezer frankot, ha megteszed, amit kérek: kétszemélyes tutajra van szükségem . . . — Ide figyelj, Pillangó. Az égvilágon senkinek se csinálnám meg. A te kedvedért azonban hajlandó vagyok megkockáztatni két év magánzárkát. De engedj, hadd gondolkozzam. — Mikorra kapok választ? — Három napon belül. — Akarsz velem szökni? — Nem . . . Félek a cápáktól, meg hogy belefulladunk . . . — Na jó . .. Ne félj, úgy csinálom, hogy neked ne lehessen belőle bajod. Lemásolom a tutaj alaprajzát egy füzetlapra, és ráírom: “Bourset, ha nem akarod, hogy megöljelek, csináld meg nekem ezt a tutajt!” így, ha lebukunk, nem fognak megkinozni, s legfeljebb hat hónapot kapsz. Egy hónapja dolgozunk a szökésen. Már kaptam az asztalostól, aki a fegyenctelep műhelyében dolgozik, két deszkát. Irtó feldobott hangulatban vagyok — mint mindig, amikor szökést készítek elő. Úgy zabálok, mint soha, rengeteg halat kajálok, magam halászom őket. Mellesleg minden reggel két órát tornázom a sziklákon. A temető mellett menve, egyszer észreveszem, hogy friss sirt ástak. Ja, igen, meghalt az egyik fegyőr felesége. Ótvaros, hervadt virág éktelenkedik rajta. A temetőcsősz egy vén, félig vak fegyenc. Egész nap egy kókuszpálma árnyékában csücsül a sirkert másik végében, onnan nem láthatja az uj sirt. Elhatározom, hogy ebbe a sirgödörbe dugom a tutajt. Munkámat a haverom fedezi: Matthieu egy korzikai. — A temetőfalon ül, a fején fehér keszkenő. Mellette van egy piros. Amig nincs veszély, a fehér marad a fején. Ha baj van, felveszi a piros keszkenőt. “EGY RONDA FÉREG" Már három hónapja készítjük elő a szökést. A megszámozott alkatrészek a jóaszszony koponyáján hevernek. Az esős évszakban vagyunk. Majdnem minden nap zuhog, ami megkönnyíti a tutaj összeszerelését a sírboltban. Már majdnem kész vagyok vele. De egyszer csak nyugtalannak látom Bourset-t, az asztalost. — Mi a hézag, öreg fiú? — Semmi . . . semmi . . . — Na ,ki vele, látom én, hogy van valami ! — Csak éppen egy balsejtelem: egy bizonyos Bébert Celier furcsán néz rám . . . . Mintha leskelődne. \ — Ki az? — Egy ronda féreg . . . Afrikában volt katona egy hírhedt büntetőszázadban . . . verekedő, kötekedő, megjárta Marokkó és Algéria minden börtönét . . . Buzi, kártyás, fecsegő . . . Soha nem volt életében szabad ember, mindig vagy katona, vagy börtöntöltelék volt. Azt ajánlom, öld meg az éjjel . . . — Semmi sem bizonyítja, hogy besúgó — felelem. Nemsokára, miután már el is felejtettem ezt a Béber nevű pacákot, megyek a temetőbe, átugrom a falat, vállamon a lapáttal. Mathieu velem tart, együtt bontjuk ki a sirt, ellapátoljuk a földet a gyékényről, mely a tutajunkat fedi. Megpillantjuk a gyönyörű tutajt: tökéletes, csak éppen sáros egy kicsit. Sebaj, majd a tenger lemossa! Amikor az ékeket kezdjük beverni, — kénytelenek vagyunk zajt csapni. De már végeztünk is. — Ne moccanjatok, mert lövök! Egy fegyőr állt mögöttünk, karabéllyal a kezében. Leejtjük a tutajt, kezünket az égnek emeljük. Ráismerek a smasszerra. A műhely főporkolábja. — Nehogy marhaságot csináljatok! Ha ellenálltok, végetek van. Különben még megmenthetitek a bőröket, nincs kedvem szétlőni a pofátokat. Gyerünk, nyomás, előre, fel a kezekkel. Megyünk a parancsnokhoz. Útközben odaszólok neki: — Ugye Béber Celier jelentett fel, főnök? — Nem én mondtam nektek. — Nem baj, azért jó tudni . . . Amikor a parancsnokhoz érünk, megkérdezi a fegyőrtől: — Mi történik, Monsieur Bruet? — Az, parancsnok ur, hogy tetten értem ezt a két fegyencet: tutajt rejtegettek. — Sötétzárkába velük! HALÁLOS SZEMBESÍTÉS Szerencsére sose motoznak, se zárkában, se engem magam. így aztán sikerült bicskát szereznem. A haverjaimat pedig kérem, intézzék el, hogy szembesítsenek a besúgóval. Azt megtudom, hogy a parancsnok belement. Másnap tízkor lesz a szembesítés. Egész éjjel próbálom leszerelni az indulatom, igyekszem minden érvet felsorakoztatni magamban, hogy ne öljem meg Celiert. Nem sikerült. Nagyon igazságtalan lenne, hogy egy piszok disznó jutalmul a kontinensre kerüljön, még én megdöglök a magánzárkában. De az is lehet, hogy halálra ítélnek — hacsak . . . hacsak addig nem ügyeskedek, hogy ő huzza ki előbb a kését, s én akkor önvédelembe kerülök . . . Mihelyt a szembesítésre kerül a dolog, kihúzom a bicskám és szépen eltakarom a markommal. Csak a Béber vette észre. Irtózatos sebességgel kirántja az övét, és beleszurta a jobb karomba. Én balkezes vagyok és egyetlen szúrással leteritem: a kés markolatig hatolt be a mellébe. Felkiált, mint a megsebzett vad, aztán élettelenül esik ősze. — Állj félre fiam — mondja Antartiglia, az egyik korzikai fegyőr. Ne nyúlj hozzá, mert nincs kedvem rád lőni. (Folytatjuk) £
