Szabad Sajtó, 1969. október-december (61. évfolyam, 40-52. szám)
1969-10-30 / 44. szám
12. oldal Thursday, Oet. 30, 1969 SZABAD SAJTÓ | Hires kémek, kalandorok és bűnügyek j Budapestből Mekka II. és egyéb alvilági trükkök (Folytatás) — Fussatok gyorsan! Itt a razzia! . . . Ibi odaszólt a férfinak: — Menjen maga is gyorsan, tácsikám, mért mindenkit bevisznek! Erre a részeg megindult a Szilágyi utca felé, nehogy a razzia utolérje. Szétszaladt mindenki, egy pillanatra azt hittem, hogy csakugyan razzia van. Fél háromra járt, amikor holtfáradtan végigvágtam magam nyikorgó ágyamon a Teri néni kis szobájában. Mélyen aludtam még, amikor kilenc órakor Rozi vert fel álmomból. A Főnök arra kérte, hogy menjen sürgősen a Szövetség utcába, az erkölcsrendészetre, igazolni Vörös Nusit, én pedig legyek készenlétben. Ki az ? ?! Soha életemben nem láttam -rr feleltem. — Hát a menyasszonyom — mondta. — De legalább arról dumálj, hogy került be?— faggattam. — Háromszor bukott le razzián. Te gyere utánam, várj meg a Magyar Színház sarkán. Hátha szükség lesz rád is. Ezzel el is rohant. Én utána. Utközffcen mindenesetre benéztem a Kisvöröshöz, aki mindenkit ismert a szakmában. Tőle tudtam meg, hogy Vörös Nusi fiúja jelenleg “le van bukva”, ezért kell másnak beugrani az igazoló szerepébe. Ez esetben tehát Rozi vőlegénysége játék . . . De hogy tudja majd Nusi, hogy ki fogja igazolni őt? Hogy hívják az illetőt, kicsoda, micsoda, hol lakik és igy tovább? — Egész nyugodt lehetsz — legyintett Kisvörös. — Nusi már ismeri a dörgést. Mikor lebuktatták, bizonyosan azt mondta az igazoltatásnál, hogy az tartja őt ki, aki él fogja venni feleségül. A nevét nem árulhatja el, nehogy az megtudja, hogy megcsalta valakivel. Egyik haver azután bemegy a Szövetségi utcait rendőrségre, beadja a tésztát, hogy ő a vőlegénye és megpróbálja átejteni a héket, hátha mindjárt ki is adják a “menyasszonyát.” Különben a Rozi legfeljebb annyit tud Nusiról, hogy kicsi szőke lány, elől van egy arany foga. Nehogy valami nagydarab barna csajt nézzen a menyasszonyánk! Az erkölcsrendészetet röviden “Szövetség utca” elnevezés jelezte a bandában. Ez az utca nem olyan, mint a Zrínyi, Markó, Mosonyi, vagy Szvetenay — mindenki tudja, mi van ott. A szerelmi alvilág életének minden örömét ez az egy szó homályositja el. Ez a mumus, a gát, a mindennap legyőzendő akadály, a lesújtó kéz, a törvény, a gyűlölet, a tehetetlen düh tárgya, az élet felett lebegő végzet. Jack London szerint a dzsungel lakói két dolgot tisztelnek: a dorongot és az agyart. A szerelmi dzsungel számára ennél is több volt ez a sző: Szövetség utca. A kapitányság bezárt kapujánál négy kövér, markáns arcú, szalmasárga nő várakozott. Sokkal viditóbb látvány nyújtott a ház előtt várakozó konflis, amelynek fedele a szép idő ellenére fel volt csukva. A ló mélyen lehorgasztotta fejét, füleit szétcsapta, egyik hátsó lábára támaszkodva aludt. A kocsis — vörös bajszu, kockás felöltős, zsíros, fekete keménykalapos, piros arcú öreg legény — hatalmas köteg ágyneműt, paplant erősített éppen a bakra. — Hét, testvér — szólított meg, mikor a kapuhoz értem —, legyen szives, segítsen meghúzni ezt a kötelet. — Szívesen — mondtam s mialatt aláhurkoltam a magasan kidagadó bálákat, felhasználtam a jó alkalmat, hogy megkérdezzem : miféle fuvar ez ? — A nagyságákat viszem haza a Vig utcába. Most jönnek haza a kóterból. — Aztán pehelypaplannal, matraccal?— kérdeztem súgva. — Biz úgy! Van szivük a szegény lányokhoz . . . A “szegény lányok” beszóltak, hárman ültek hátul, egymás ölében, a két szélső jobb ról-balról a fölhágóra nyújtotta ki vastag lábait, a negyedik féloldalt dagadt ki a kisülésről, a bakra félcombbal feküdt a vörös bajuszu, megrángatta a gyeplőt és lassan megindult a körút felé . . . Odaálltunk a Magyar Színház sarkára, ahonnan szemmel tarthattam a kapitányság kapuját. Rozi csak nem jött. Talán utolérte végzete és lebukott ő is, aki a bukott angyalt akarta kiragadni tömlöcéből? Kisvörös szeme inkább a sarki kocsmán függött, végül is beinvitáltam. Kint két ismerős fiú járkált lassan, cigarettázva. Megszólítottuk őket: — Mit lógtok itt? — A meseautót várjuk, mindjárt itt lesz. Megnéztem az órámat, a fiuk rabszállitó autóról beszéltek, amely ilyenkor járja végig a kapitányságokat és szedi össze az “anyagot”. Természetesen megvártuk. , Amikor a Dohány utca felől felbukkant a nagy, sötétkék autó, egyszerre kiözönlöttek a kis kocsmákból meg a kapuk alól a fiuk és öszeszaladtak a kapitányság előtt a túlsó járdán. Néhány öregasszony már előbb ott ült a járda szélén, ezek a mamák, kosztadók, kvártélyosok, szobaasszonyok, fel- és lemenő rokonok voltak. Hátrább tolongtak a fiuk és halkan beszélgettek. Egyszerre kinyílt a kapu, néhány polgári rendőr jött ki, elhessegették a kocsi körül összecsődült kiváncsiakat, hátul a kocsiról leszedték a lakatot s mintha csak egy ügyes rendező dirigálná, kiszaladtak a színre a “görlök”. Amilyen gyorsan csak tudtak, felkapaszkodtak a kocsira; jobbról is, balról is rövid szavak, kérdések röppentek el: — Mit kaptál? Mennyit? A görlök felkapták a kezüket és széttárt ujjaikkal mutatták: három, öt, tiz, tizenöt Egy részük csak a fejével intett egy bizonyos irányba: nem kapott büntetést, de kimegy a toloncházba, mig a sorsa eldől. A bátrabbak egy-egy szót kiáltottak ismerőseik felé: üzeneteket, neveket. Akik pedig beszálltak, a rácson át tompított hangon, jelentős arcmimikával beszéltek kifelé néhány szót. De alig egy perc és vége volt a jelenésnek. A kocsi ajtaja becsapódott, az ide-oda röpködő szavakat elnyomta a motor berregése és az autó dudája. A “meseautó” elindult zsákmányával. Az utolsó pillanatban egy fehér, összehajtott papírlap esett le a kocsiablak rácsa mögül. Egy férfi lehajolt érte és elolvasta. Látta, hogy nem neki szól, átadta hát a szomszédjának. Az is megnézte és továbbadta. így került hozzám. Kezdetleges Írással ez volt rajta csupán: “Gyurinak szólni.” Én Nusit kerestem, de nem ismertem rá. Egyetlen ismertetőjele, az aranyfog itt nem érvényesülhetett. “Vőlegénye” még nem jött ki, igy tovább vártunk, anélkül, hogy sorsáról bizonyosságot szerezhettünk volna. Kisvörössel beültünk a kocsmába, ahol több “fiú” is tanyázott, egyebek mellett egy busképü lovag, zord arccal. Megkérdeztem Kisvöröst, ki ez? Már mondta is: a Holzmesser, vagyis a Laboráns Józsi. — Amióta kijött, azóta ilyen a képe — tette hozzá. — Hát mi volt vele? — Hát ezt sem tudod? — csodálkozott Fis vörös. — Tavaly jött ki, két és fél évet nyomott le kerítés miatt. Most lett világos előttem, honnan olyan ismerős előttem a Holzmesser név! Három évvel ezelőtt szenzáció volt az esete. Az volt a vád ellene, hogy egyszerre öt menyaszszonya volt, akiket arra kényszeritett, hogy az utcán férfiismeretséget kössenek; és a pénzt erőszakkal elvette tőlük, vigyázókat tartott mellettük. Ütötte-verte a lányokat, ha megszöktek, visszahozatta és fizetett embereivel az utcán verette meg őket, ha nem kerestek eleget. Az ügy nagy port vert fel. Most Laboráns Józsi zsémbes és meghasonlott ember. Még kevesebbre értékeli a nőket és nem szívelheti a Szeles Jani-féle fiukat, akik érzelmi elemeket kevernek kisded játékaikba. (Folytatjuk.)
