Szabad Sajtó, 1969. október-december (61. évfolyam, 40-52. szám)
1969-12-25 / 52. szám
12. oldal SZABAD SAJTÓ Thursday, Dec. 25, 1969 jjiyul .-yül r^fü *1 ~ryir~i |-^*i n ryi>i»i VI/— i r^fl rf^ft-*Vrf^r*VrfYr*1—^fr^rr^ft-n--ri|prnTfi^n j Hires kémek, kalandorok és bűnügyek] Wuiulerlidmé és a tiizönjáró Kuda Bux (Folytatás) A tömeg türelmesen várakozik, nincs az a hatalmas erő, amely elmozdítsa az embereket ez elöl a kis házikó elől. Időközönként valami jótét lélek friss vizet ho z ki a házból és azzal kínálja a várakozókat, s csak később kéri ki a krajcárt. Hogy ki ez a “jótét” lélek, azt senki sem tudja, valahonnan előkerült, kibújt a föld alól, rájött arra, hogy ezzel is keresni lehet. A ház lakóival senkinek sincs érintkezése, mert a csodatevő aszszony egyelőre beszüntette a betegek fogadását. A tömeg ostroma már napok óta tart, úgyhogy Wunderlichné lassan tényleg képtelen lesz arra, hogy akárcsak beszéljen is a hozzáfordulókkal.” A kint álló tömeg aztán megtudja, hogy a delejes asszony az éjszaka folyamán észrevétlenül eltávozott Sashalomról. Egyesekszerint azért, hogy egy Londonból érkező, nagyhírű tudós vizsgálatainak vesse alá magát s ezzel is megcáfolja a rosszindulatuak fecsegését, akik azt állítják, hogy nem rendelkezik gyógyító, jövőbe látó erővel. Mások azt mondják, hogy Wunderlichné kórházakat és szanatóriumokat keres fel és ott folytatja a betegek gyógyítását, S bár most már mindenki tudja, hogy eltávozott, senki sem mozdult és láthatóan nincs az az erő, amely bárkit is mozdulásra késztethetne. Sőt, újabbak és újabbak érkeznek. Hogy mit mondanak a házban tartózkodó hozzátartozók? . Ugyancsak a krónikás Írja le, mit látott odabent: egyszerű szobákat, amolyan falusi házat. A hozzátartozók szerint Wunderlichné néhány hét óta — amióta a gyilkos Felek Gyulának delejes erőt tulajdonítottak egyes újságok — rengeteg levelet kapott, amelyekben betegek jelentkeztek és kérték, mikor beszélhetnének a “delejes” asszonnyal. Egész kis titkári hivatal dolgozik már körülötte, s még igy sem tudnak válaszolni az összes levelekre. A hozzátartozók — mnt mondják — valamennyien Wunderlichné egészségéért aggódnak, “mert a csodatevő asszony, miközben számos betegnek visszaadta az egészségét, jómaga megbetegedett. Olyan óriási munkát végzett az utóbbi időben, oly sok látogatót fogadott, hogy az idegei alig bírják már tovább.” —Azért ment Pestre is — mondja az egyik rokon —, mert teljesen képtelen, hogy megbirkózzék azzal a rengeteg emberrel, akik valamennyien beszélni akarnak vele, s kérik, hogy gyógyítsa meg őket. Valami rendszert kellene kitalálni, mert igy a betegeknek sem jó és Wunderlichnénak sem jó. Hogy pénzt kapnának érte? Nahát az ajándék, a zmás. De ők ugyebár nem kérnek . . . Viszont hisznek benne, s a hit óriási erő: még a zsebeket is kinyitja. — Valami rend kellene itt, hogy szép sorjában jöjjenek az emberek, s ne legyen túlzott roham — mondja a rokon. — Fordultunk is már a községházához, hogy adjanak ide néhány csendőrt, akik a rendet vigyázzák . . . S bár neki óriási a hatalma, a vakokat látni tanítja, a bénákat járni, a süketeket hallani, de olyan delejes ereje nincs azért neki, hogy egy gyorsaságra kényszerítse ezt a községi közigazgatást. Érdekes módon Wunderlichné mellé áll jónéhány jeles sajtó-orgánum is. Hinnének neki ? Müveit, okos emberekről aligha tételezhető fel; valószínűbb, hogy a tömegpszichózis ejtett rabjául néhány újságírót is, akik ellátogattak a községházára, hogy megtudakolják, mi a szándékuk a delejes asszonyt látogató óriási tömeggel. A községházán a jegyzó ur ezt válaszolja: — Na természetesen mi eddig még nem akartunk beavatkozni, vártuk a felsőbb jóváhagyást. De most már kiküldjük a rend őreit, mert itt nem lesz semmiféle mozgolódás. Különben úgy fogjuk rendezni a dolgokat, hogy figyelembe vesszük a község gazdasági érdekeit. Már jelentkezett nálunk két ur, akik majd egy nagyobb szállodát építenek abban az esetben, ha Wunderlichné elkötelezi magát és a szállodában tartja majd fogadó óráit. Éttermeket is kell nyitni, a község egyik kocsmárosa már fel is ajánlotta, hogy ha sürgős állami hitelt kap, s egyben biztosítékot arra, hogy Wunderlichné Sashalmon marad, hatalmas éttermet épít . . . Állam hitelt kérünk majd a község útjainak rendbehozásához is, hogy tisztességesen meg lehessen közelíteni a hovatovább világhíressé vált Wunderlichnét. De mozgolódást, politikai aknamunkát, ami a tömegen itt-ott már látszik, nem engedünk. Figyelik, kedves olvasók, mire kényes a főjegyző? Figyelik, hányán ismerték fel azonnal, hogy a Wunderlichné-legenda milyen rózsás anyagi haszonnal kecsegteti őket is? S miközben a községházán tanácskozások folytak, a még élelmesebbek máris munkához láttak. Mozgóbüfé került a Wunderlich-ház elé, a legváltozatosabb ennivalókkal. A sashalmi konjunktúra a helyi vendéglősöket is kellemesen érintette, hiszen minden vendéglő zsúfolva lett nagyhirtelen vendégekkel. Néhány nap múltán pedig a vármegyeház ódon falai remegtek meg attól a tömegtől, amely szabályosan betört ide, hogy tanúja legyen azoknak a csodáknak, melyeket Wunderlichné segédletével szándékoztak bemutatni a vármegyeház udvarán, a megyei tiszti főorvos rendeletére, hogy megállapítsák, “kivel is állnak szemben”, tényleg gyógyító képességü-e a sashalmi szabómester felesége? Az óriási tömeg tulajdonképpen Wunderlichné híveiből került ki — egy nagyváros nyomorúságának minden képviselője eljött csodát várni. De aztán mégis úgy döntött a főorvos, hogy ezt a vizsgálatot a saját, orvosi műszerekkel is felszerelt szobájában ejti meg. Wunderlichné, ez a bánatos arcú, foghíjas hölgy úgy ült le a főorvos mellé, mint aki feltétlenül hisz abban, hogy sikerülni fog minden csodatétele, hogy tökéletes lesz minden válasza. A tiszti főorvos — miután beengedte a nagyszámú újságírót — először delejezésl kísérleteket végzett Wunderlichnéval. — Megdelejezem ezt a vattát, majd alája teszek egy papirt és a papír fel fog ugrani — mondta az asszony. — Lássuk — hagyta rá a tiszti főorvos. Ekkor Wunderlichné egy nagy vattacsomót vett elő, lecsípett belőle egy darabot, aztán többször is végigsimogatta. Egy papírlapot helyezett az Íróasztalra és rátette a vattacsomócskát. Az újságírók izgatottan figyelték a kezeit. A vatta és a papírlap azonban nem mozdult. — Üvegen van, azért nem sikerül — állapította meg lakonikusan Wunderlichné. A vattát és a papírlapot elvették az Íróasztal üveglapjára és az ablakdeszkára helyezték. Az asszony körülnézett, alaposan szemügyre vette a jelenlevőket, aztán uj~ rakezdte. De úgy látszik, most is közrejátszott valami gátló körülmény —, legalábbis az újságírók többsége azt állította, hogy sem a vatta, sem a papírlap nem mozdult meg. Mert akadtak olyanok is, akik mégiscsak látni vélték, hogy “mozgott a vatta és a papír”. Végül is harsogó nevetésbe fulladt a kísérlet. Ekkor kinyitották az ajtókat és beszéli tottak egyet a gyógyulást kereső betegek közül. Hatalmas tülekedés indult meg odakint. Kis gyermekek sikítottak, mert a gyógyulást kereső nagyobbak rátapostak a lábukra, a gyengébbek jajgattak, s végül is az elővezényelt hajdúknak kellett az ajtót ismét becsukniuk, miután egy beteg embert beengedtek. Wunderlichné beült egy karosszékbe, majd háttal maga elé ültette a beteget, aki arról panaszkodott, hogv fái a szeme. Egy ideig nézte a hátát, majd felállt, odalépett a beteghez, az ölébe vette a fejét és két kezével simogatni kezdte a szemét. Az asszony arcára jóságos mosoly ült. (Folytatjuk-)
