Szabad Sajtó, 1969. július-szeptember (61. évfolyam, 27-39. szám)

1969-09-11 / 37. szám

SZABAD SAJTÓ Thursday, Sept. 11, 1969 12. oldal Budapestből Mekka II. és egyéb alvilági trükkök (Folytatás) — Kitanitom magát ennek az üzletnek egyik legfontosabb titkára — mondta az én emberem —, ne hordjon magánál egyszer­re ötnél több tűzkövet. — Miért? — Mert ha jön a hekus vagy a hék raz­­ziáznak, elkobozzák az egészet. Mit talál­nak nálam? Idenézzen: hármat-négyet. Le­gyenek boldogok vele. Az én raktárom a feleségemnél van, aki a Nagydiófa utcánál árul húzós játékot. Félóránként leszalad ide és átad nekem annyit, amennyi kell. Higy­­gye el, sok tandijat fizettem, amig rájöt­tem erre a megoldásra. Különben a tar­talékom itt van, nézzem meg. — Odaveze­tett a ház előcsarnoka nyílásához és kivett onnan egy ujságpapiríba burkolt csomagot. A Rákóczi ut forgalma fokozatosan nőtt. Mind több és több jelenet kötötte le a fi­gyelmet. És amint nőtt a forgalom — meg­jelentek az utcán a kis hölgyek. Ám sokkal érdekesebbek voltak ezeknél a nőknél azok a lovagok, akiket a nők nagy­része mellett mint állandó kísérőket meg­figyeltem. Ezek az “urak” olyan módon kisérték a hölgyeket, hogy a közömbös já­rókelő észre sem veszi az összetartozást. Együtt csak ritkán láttam őket, ha igen, annak megvolt a maga különleges oka. Ilyenkor is csak egész rövid ideig tartott az együttlét. Egyébként a hölgyek mindig egyedül jártak és majdnem mindegyik mö­gött 10—15 lépésnyire haladt a lovagja. Rendszerint a járda szélén. Onnan jobban áttekinthető ugyanis a járda, figyelhető a nő: figyelmeztetheti, ha valami bajt gya­nít, és közbeléphet, ha valami nemvárt do­log történik körülötte. De ha a szükség úgy kívánja, könnyebben átszaladhat az utca másik oldalára is. Mialatt igy sétáltam, volt időm megfi­gyelni az előttem haladó párokat. A hát­térben mozgó lovag figyelte a szembejövő­ket: van-e valaki, akiről feltehető, hogy megtetszett neki a nője? Ha igen, akkor akcióba lép és a megállapított jellel figyel­mezteti a lányt. A nő megérti a jelet és ehhez alkalmaz­kodik. Ha a manőver sikerül, a lovag disz­krét távolságból tovább követi a párt, azu­tán a kapu alatt vár, vagy a ház előtt sé­tál. Ismeri a detektiveket. Tudja, mikor kell nagyon vigyázni, mert a hekusok csak a nap bizonyos óráiban szoktak razziázni. Ha idejében észreveszi őket, leadja a meg­állapított jelet a kapu alatti vészcsengőn, vagy úgy tünteti fel a dolgot,, mintha ő. is a nő társaságában lett volna, vagy mintha ruhapróbára kisérte volna föl a lakásába. De nem is ez a legfontosabb teendője, ha­nem az, hogy még melegében elszedje a nőtől a pénzt, lehetőleg az utolsó fillérig. Tapasztalataim nemsokára érdekes dolog­gal bővültek. A hangszerüzlet előtt megállt egy idősebb ember és mustrálgatta az elvo­nuló nőket. Egyesekhez odalépett és kis fehér cédulát nyomott a kezükbe. Külsőm — úgy látszik — megnyerte a bizalmát, mert odajött hozzám és megkér­dezte, mit csinálok. — Amit maga — feleltem —, nézem a nőket. — Figyeli őket? — Mi az hogy! Ez a szakmám. — Hát persze — mondta az öreg. — Nézze, csinálhatnánk, egy boltot. Adok ma­gának egy pengőt, ha elvállalja ezeket a cédulákat. Ossza ki a lányok között. — Hány darab? — Kétszáz . . . — Elvállalom — mondtam —, de csak egyötvenért. Alkudoztunk, én kitartottam, végül még­is megfizette, amennyit kértem és átvettem a cédulákat. Ez áll rajtuk: “Az Alsóerdősor utca x sz. III. 45 alatt három jó szoba van, két kijárattal. 60 fillér, razzia nincs. LJj lakás. M. Józsefné. Bözsi Néni.” Bözsi néni forgalmát — bevallom — nem nagyon emeltem a cédulák kiosztásával. . . . Delet harangoztak a Rózsák terén, s már indultam volna ebédelni a Kulacsba, mikor észrevettem a túloldalon Pojvát, az egyik Tisza Kálmán téri “barátomat”. Át­mentem hozzá és beszélgettünk egy kicsit. Pojva dilemmában volt: azon tépelődött, hogy elmenjen-e a fiukkal ma éjjel egy ki­­rakatfeltérésre, vagy maradjon a téren, ahol. markecolásra, vagyis részeg emberek kifosztására volt kilátás. — Maradj a téren — ajánlottam neki — és melózz ott. Én éjfél után lemegyek. Mikor a Kulacsba értem, már ott volt a Kisvörös és Rozi is. Egy liter borral néha sokra megy az em­ber, hát még kettővel- A másodiknál meg­kérdeztem Kisvöröst, hogyan jutott ideá­ig? Elmondta, hogy törvénytelen gyerek, lelencházban nevelkedett, inas lett egy la­katosnál, akitől lopott néhány pengő érté­kű ruhát. Javítóba került, megszökött, de újra visszavitték, később újra megszökött. Hesszelő lett. Összeakadt néhány rovott múltú cimibórájával, kinyitottak néhány ki­rakatot, azóta nem volt rendes foglalkozá­sa, toloncházba került, csavargó lett, tolva­jokkal cimboráit. Egy-egy jó “szenk” után összeszedte magát, kiruházkodott és most félév óta a Főnök szolgálatában áll, mint fi­gyelő. Rozi röviden végzett velem: — Ugyan, mit dumáljak? Mondjuk, hogy a faterom tele van dohánnyal, én princ va­gyok és csak viccből jöttem ide, két ilyen vagánnyal, mint ti vagytok. No, kell-e még egyéb is? Bővebbet az Oberhén tudhatsz meg ingyen és bérmentve. A kocsmában sokan ebédeltek. Nem mesz­­messze tőlünk egy fiatal pár ült. A nő alig töbfb húsz évesnél. Nevetve, jókedvűen be­szélt a vele szemben ülő fiatalemberrel, aki igazi jampectipus volt. Abból, hogy igy lát­tam őket, már sejtettem, hogy mifélék le­hetnek, de megkérdeztem mégis a kisvö­röst, kik azok ott? — Férj és feleség — mondta. — Borosék. Az asszony itt jár a Körúton, nagyszerűen keres. Ismerem őket jól, ha akarod oda­mehetünk. — Hogyne, úgysem ismerem még őket. Gyerünk. Kisvörös bemutatott, odaültünk. Újabb bort rendeltem: — Ki tudod pörkölni a cehhet? — Ne majrézz! — nyugtattam meg — van elég dohány nálam. Rövid idő múlva már többet tudtam Bo­­rosékról :az asszonyka még lánykorában ismerte Borost, aki két év óta volt már ki­­tartottja, amikor elvette őt feleségül és azóta igy élnek. Nem értettem, miért kel­lett elvennie, ha az asszony továbbra is “kijárni”? Kisvörös elnevette magát: — Hát hol éltél eddig, hogy még ennyit sem tudsz? Azért vette feleségül az Irént, nehogy eszébe jusson meglógni. Boros kicsit bosszúsan nézett Kisvörös­re: — Úgy látszik, mindenki jobban akarja tudni nálam, hogy mit csináltam. Azt hi­szem, nem olyan nagy szenzáció az én ese­tem, ugyanezt csinálta Laboráns is, meg más is. De nem cáfolta meg Kisvörös állítását. Nyilván köztudott volt a dolog ezekben a körökben. — És mi lesz, hogy ha mégis kinyomoz­zák, hogy nincs foglalkozásod? Mi lesz akkor? Azt hiszed, nem szúrnak ki? — fag­gattam Borost. — Az nem létezik. Van egy hamis fény­képes igazolványom. Békét hagynak a he­kusok. — Ezek békét — vágott közbe a cseresz­­nyeszáju menyecske. — Hát tegnap este? Nem elvertél miattuk? — Jó, jó, kicsikém, hiszen tudod, hogy csak a te érdekedben történt. Hát vertelek én eddig? Ütöttelek, mint a többiek a női­ket ? — Nem mondom — duruzsolt Irén —, de azért tegnap ugyancsak megpofoztál l (Folytatjuk.) 1 Hires kémek, kalandorok és bűnügyek

Next

/
Thumbnails
Contents