Szabad Sajtó, 1968. április-június (60. évfolyam, 14-26. szám)
1968-05-02 / 18. szám
16. OLDAL ^/.AHAD SAJTÓ Thursday. May 2, 1968 BON ÉS BÜNHŐPÉSj ATIMO RINNELT-ÜGY A kétségbeesett anya nem birt a lakásban maradni. Férje kíséretében hajnalig kereste Timot a város utcáin. Az apa hiába próbálta meggyőzni arról, hogy ez az ide-oda szaladgálás teljesen kilátástalan. Az anya minden részeg embert, minden utcalányt megszólított. Végül beleolvalta magát aibba az elképzelésbe, hogy a fiú a büntetéstől való félelmében egy bokorban rejtődött el és kezdte átkutatni a fürdőtelep számtalan parkját. Közben egy túlbuzgó rendőr járőr őrizetbe vette és a főkapitányságra kisérte a házaspárt. Azt hitték, hogy ők a tettesei annak a kirakatbetörésnek, amely az éjszaka folyamán történt egy ékszerüzletben. A félreértést persze hamarosan tisztázták, s másnap végre nagyobb rendőri erőket vetettek be Timo keresésére. Két század készültségi alakulat még egyszer alaposan átkutatta Weisbaden utcáit és parkjait — hasztalan. A napilapok és a televízió közölték Timo fényképét és a kutatáshoz a lakosság segítségét kérték. A fénykép azonban, amelyet Rinneltné az őrmesternek átadott, több mint két évvel korábban készült és már nem nagyon hasonlított a hétéves Timora; igy tévútra vezette a nyomozást. A következő napokban számosán jelentkeztek a wiesbadeni rendőrségen, akik elmondották, hogy találkoztak a keresett fiúval. Egy virágkereskedő közölte, hogy a kisfiút egy hasonló korú barátjával az üzlete előtt látta állni, amikor azonban be akarta hívni, elszaladt. Egy idősebb aszszony arról tájékoztatta a rendőrséget, hogy egy fiú, aki hasonlított a fényképre, a frankfurti főpályaudvaron viteldijra pénzt kért kért tőle. Egy frankfurti önkiszolgáló bolt eladónője pedig a bonbonos polcnál vélte látni a gyereket. Mindezek a jelzések azonban hamisnak bizonyultak. Értékes időt veszítettek ezeknek a téüutra vezető nyomoknak a felkutatásával. Csupán négy nappal Timo Rinnelt eltűnése után, amikor a városban már kósza hírek keringtek, hogy a fiú bűncselekmény áldozota lett, határozta el dr. Ender wiesbadeni rendőrfőkapitány, (hogy az ügygyei kapcsolatos további nyomozást átadja a bűnügyi, rendőrségnek. Von Seydlitz, a bűnügyi rendőrség főnöke végre mozgósította a gyilkossági ügyosztályt, a tapasztalt Rosenbaum rendőrfőbiztos vezetésével. Ennek az intézkedésnek három pappal korábban kellett volna megtörténnie! A dolgot azért halogatták, mert nem akarták elijeszteni a Wiesbadenben sok pénzt költő fürdővendégeket. A városatyák tartottak attól, hogy egy gyermekgyilkosság hire sokakat visszatartana a wiesbadeni üdüléstől, ezért figyelmeztették a rendőrfőkapitányt, hogy óvatosan járjon el az ügyben. A gyilkossági ügyosztály beosztottai számára kezdetben alig akadt munka. Csupán egyetlen nyom állt rendelkezésre amelynek utána kellett járniok, nevezetesen Hieber orvos feleségének vallomása, aki utolsónak látta Timo Rinneltet, amint házuk előtt más fiukkal együtt játszott. Az asszony kihallgatása alig tiz percig tartott. Csupán annyit tudott mondani, hogy hallotta, hogy Timo az egyik társát Johnnynak szólította. A “Johnny” utáni kutatás ezután főként az amerikai megszállók családjainak gyermekeire terjedt ki; Wiesbadenben és környékén sok ezer ilyen család lakik. Az amerikaiak a teher nagyobbik részét levették a bűnügyi nyomozók válláról. A gyerek felkutatásával kapcsolatos közleményt ugaynis 1964 február 17-én délelőtt óránként sugározta az éterbe. Rosenbaum rendőrfőbiztos szobájában már a délutáni órákban hatvan Johnny nevű kis amerikai tolongott. Feketék, fehérek, göndörhajuak és kopaszok, szeplősök, dadogósok ... A legkülönbözőbb fajta amerikai fiuk adtak egymásnak találkozót a wiesbadeni rendőrfőkapitányságon, és mohón vágyakoztak rá, hogy végre egyszer egy igazi “krimiben” működhessenek közre. Sajnos, azonban egyikük sem az a Johnny volt, akit vártak, akit a bizottság keresett. Hieber orvos felesége, aki előtt felsorakoztatták őket, egyre csak rázta a fejét. — Nem, nincs a hatvan között. Egyébként kikérdezték a fiukat, de ezek is csak a fejüket rázták. Egyikük sem ismerte Tomi Rinneltet. A hatvan fiú kihallgatása késő éjszakáig tarott. Ezért minden további nyomozati intézkedést a következő napra kellett halasztani. Rosenbaum rendőrfőbiztos az amerikai iskolákat, óvodákat és kórházakat is fel akarta keresni, hogy Johnnyt előkeritse. Erre azonban már nem került sor. Kedden, tehát február 18-án reggel tiz perccel kilenc óra után Joachim Rinnelt, az eltűnt Timo édesapja kétségbeesetten hívta fel a rendőrbiztost. — Kérem, jöjjön azonnal hozzánk,, vagy inkább mégsem . . . Csak mondja meg, mit tegyek. Lassan már beleőrülök a dologba . . . Egy levél érkezett . . . Annyira izgatott volt, hogy alig tudott öszszefüggően beszélni. Ennek ellenére Rosenbaum azonnal sejtette, hogy mi történt. Mióta átvette az ügyet, már várt erre a telefonhívásra, s egyszersmind félt is tőle. — Zsaroló levelet kapott, ugye, Rinnelt ur? — Nem . . . tulajdonképpen nem. A borítékban csupán egy biztonsági kulcs volt. Bádogszám van rajta . . . 320-as szám. Mit jelent ez? Bár a főbiztos csaknem minden meglepetésre el volt készülve, mégis elakadt a hangja. Vajon csak ostoba véletlen volna, vagy . . . A múlt vasárnap “Gyermekrablók Manhattanben”” címmel bűnügyi regényt olvasott egy amerikai szerző tollából. A szereplők nevére már nem tudott visszaemlékezni, arra viszont annál jobban emlékezett, hogy a regényben a történet pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a Rinnelt-ügy. Egy gyermeket elraboltak, a szülőkhöz névtelen levél érkezett, a borítékban semmi egyéb nem volt, mint egy számmal ellátott kulcs. A kulcs a városi főpályaudvar egyik csomagtartó rekeszének zárjába illett. A rekeszben a szülők megtalálták gyermekük egyes ruhadarabjait, egy újságból kivágott betűkből öszszerakott zsaroló levéllel együtt. “Fizessen százezer dollárt. Akkor visszakapja a gyermekét. Hagyja ki a játékból a rendőrséget. Várjon utasításainkra!”-— Halló, halló . . . Ott van még? . . . Hal engem? — Rosenbaumnak össze kellett szednie magát, hogy legyűrje izgalmát. — Mondja csak, Rinnelt ur, a 320-as számon kívül van még valami a kulcsont? Rinnelt megnézte. — Nem, semmi sincs. — A kulcs hátsó részén sem? — Egy pillanat . . . meg van! Bele van vésve, hogy “Majna-Frankfurt, csomagmegőrző”. A rendőrbiztos áttette a telefonkagylót a bal kezébe, majd jobb kezével az Íróasztalfiókból jegyzettömböt vett elő és ráírta a következőket: “Frankfurti főpályaudvar,, 320-as csomagtartó rekesz. Rinneltet követni kell . . .” Ezután lelépte a cédulát és átadta az éppen a szobában tartózkodó König bűnügyi titkárnak. Jobb kezének két ujjával mutatta, hogy az apát két nyomozó kövesse. Közben tovább beszélgetett Rinnelttel. — Figyeljen ide, Rinnelt ur. A kulcs a frankfurti főpályaudvaron levő 320-as csomagtartó rekeszhez tartozik. Ott bizonyára lesz valami hir az ön számára. Utazék azonnal oda és nézzen utána, hogy mi van a rekeszben. Ez most a legfontosabb, amit tenni kell. Az apát a rendőrbiztos utasítása szemlátomást még jobban megijesztette, mint a levél.-— Nem! Kérem, menjen el ön! Nekem az idegeim már felmondták a szolgálatot. Ha a fiam halott és a holtteste fekszik a rekeszben . . . nem élem túl. Rosenbaum idegesen dobolt az íróasztal lapján. — Rinnelt ur, legyen egészen nyugodt, a fia életben van. Erről sziklaszilárdan meg vagyok győződve. Meg akarják önt zsarolni, ezért semmi baja nem történik a fiának, ha okosan viselkedik! (Folytatjuk)
